A hadjárat fáradalmai ágyba döntöttek. A kórházba kerültem, a hol jobb
kosztot és több bort kaptam. Valami rossz láz lappangott bennem s az
orvos annyi kinint nyeletett velem, hogy félig megsiketültem. De a lázt
kikergette belőlem.
Bajtársaim, a mennyiben nem patroliroztak Furn-Hassza és Meseria felé,
mindennap meglátogattak. Egy hét mulva azonban már visszamehettem a
századhoz s nagy bámulatomra látom a fiukat a kaszárnyába bevonulni a
breton tengerészhadnagy vezetése alatt. Akkor tudtam meg, hogy
Villeboist, a ki könnyü sebet kapott, szabadságolták s helyette Kerlac
grófot osztották be a századhoz.
Nielsen sötét arccal hallgatot ránk, miközben Wladimir a dolgot nekem
mesélte.
– Nem jó vége lesz a dolognak, – mondá Nielsen; – ez a breton
észrevette, hogy az asszony jó szivvel beszélget velem, s nincs az a
nap, hogy erre ne jönne, csakhogy egy kicsit diskurálhassunk. Ő maga
kérte, hogy a mi századunkhoz tegyék, csak azért, hogy a markában
tarthasson.
– Mesebeszéd.
– Agyrém.
– No, majd meglássátok.
A káplár lépett be.
– Nielsen, – szólt, – a hadnagy ur rendeletéből tudatom, hogy maga
holnap reggel hatkor szobát megy surolni Joli kapitányhoz. Megértette?
Nielsen elsápadt és dacosan vetette föl a fejét.
– Nem.
– Hogy értsem ezt?
– Ugy, hogy nem megyek szobát surolni.
A káplár szeretett bennünket s jóindulattal szólt:
– Ne okoskodjék, Nielsen. A mi parancs, az parancs, ellenszegülni nem
szabad.
– Mondja meg a hadnagynak, hogy hozassa el az inasait Bretagneból vagy a
matrózait a hajóról, mert én neki szobát surolni nem fogok.
Közbeléptem.
– Nézze, káplár ur. Elegen vannak a légióban, a kik ezt szó nélkül
megteszik, hagyjon békét Nielsennek.
A káplár vállat vont.
– Nem lehet, fiuk, a hadnagy határozottan Nielsent emlitette.
– Mondtam ugy-e, hogy hiába nem jött a századhoz, – mormogott Nielsen, –
a fogát feni rám.
Akkor hirtelen megváltozott a hangja s igy szólt:
– Jól van, káplár ur. El fogok menni.
A káplár arca kiderült.
– No lássa, hogy lehet magával okosan beszélni.
Sarkon fordult s elment.
– Mit akarsz tenni? – kérdé Wladimir.
– Elmegyek, hogy az asszonynyal beszélhessek.
– S aztán?
– Ha ő is benne van a komplottban: megölöm.
– Őrült.
– Ne beszéljetek! Itt magasabb hatalmak intézkednek.
Azzal levetette magát az ágyára s bármit szóltunk is hozzá, nem felelt.
Reggel mi kirukkoltunk, ő pedig öt másik legionáriussal ment a
kapitányékhoz.
Mondhatom, hogy ez egyike volt életem legkínosabb délelőttjeinek. Egész
délelőtt nem szóltunk egy szót egymáshoz Wladimirral.
Mintegy tizenegy órakor bevonultunk az erődbe, Nielsen az ágyán hevert
és pipált. Megálltam előtte.
– Nos, fiu, mi történt?
– Semmi.
– Suroltál szobát?
– Hogyne. Még pedig a kapitányné hálószobáját.
Leraktuk a cakkumpakkot, kipucoltunk mindent és Wladimirral a kantinba
mentünk egy kis gyomorerősitőre. Híttam Nielsent is, de azt felelte,
hogy hagyjuk őt.
– Aludni akarsz?
– Csak álmodozni.
Összenéztünk az oroszszal és szó nélkül távoztunk.
– Nos, mit szólsz hozzá? – kérdém Wladimirt.
– Ugy látszik, mintha ez a fiu át volna szellemülve és egészen más
világban járna. Teljesen az asszony kezében van.
– Kár.
– Már miért volna kár? Igaza van a fiunak. Ha két hét mulva az asszony
megunja és elkergeti, akkor se volna kár. Legalább két hétig boldog volt
Erik. S ennek, mint jóbarátja, csak örülök.
– Én is örülök, csak sajnálom Eriket, mert katasztrófa lesz a dologból.
Az orosz különösen mosolygott.
– Igaz, ez a kaland sietteti az ő halálát. Sajnálom, hogy el kell
válnunk. De nem tart sokáig. Odafönt biztosan találkozunk mi is, a kik
idelent annyira szerettük egymást. Tagliano, szegény olasz pajtásunk,
már vár s meglásd, mi is rövid időközökben Erik után megyünk.
Nagyot sóhajtottam.
– Te tán sajnálod itt hagyni a földi életet?… szólt az orosz. – Látszik,
hogy fiatal vagy és keveset szenvedtél.
Éppen felelni akartam, mikor egy fiatal legionárius ült mellénk, valami
kicsapott straszburgi diák, a kit a francia időkből ott maradt
katonaszobornak megkoszoruzása miatt szakitottak le erőszakosan
Németország kebléről. Óvatosan körülnézett, aztán németül szólt hozzám:
– Nagy kópé az a maguk norvég barátja.
– Mit beszél?
– Igazat. Egy asszony van Ain-Szefrában és pedig milyen remek asszony… s
az ő szeretője.
– A kapitányné? Bolond beszéd.
– No, már kérem, ilyet ne mondjon, bajtárs. Én a saját szemeimmel láttam
mindent.
– Hol?
– A kapitányék lakásán. Én is ki voltam küldve, a lakást surolni. Hogy
csókolták egymást, az az asszony majd megfojtotta Nielsen pajtást.
Vállára tettem kezemet s a szeme közé néztem:
– Remélem, nem pletykált senkinek?
– Hova gondol?!
– S nem is fogja senkinek elbeszélni?
– Isten ments, ne tartson engem olyan hitvány fickónak… Csak maguknak
szóltam, mert tudom, hogy vérszövetségben vannak…
– Jól van, bajtárs, számithat hálánkra, sőt barátságunkra.
Kezet szoritottam vele, Wladimir is, a mi a fiut nagyon boldoggá tette,
aztán gondterhesen mentünk szobánkba…
Tehát Erik sorsa meg van pecsételve.
Három nap mulva Erik fegyverpucolás közben ellőtte a balkeze kisujjának
a hegyét, az orvos bekötözte s azt mondta, hogy otthon kisebb munkákra
lehet használni.
Az őrmester erre a kapitányné konyhájába rendelte s mi elvesztettük szem
elől. Mintha meghalt volna ránk nézve, soha föl se nézett a legénységi
szobába.
Ekkor történt, hogy élemiszer-szállitmányt eszkortáltunk Furn-Hasszánba
s az elgazeiri hegyszakadékok közt az arabok váratlanul megrohantak.
Verekedve huzódtunk visszafelé a lapos földre s ott egy tömegbe állva,
szembeszálltunk a fölkelőkkel. Csakhogy akkor már huszonkét emberünket
lepuffantották, én meg puskatussal olyan ütést kaptam a fejemre, hogy
ájulva estem össze.
Wladimir közrefogott néhány derék fickóval, öszvérre tett s igy
megmentett. Mikor magamhoz tértem, az ain-szefrai erődben, a saját
ágyamon feküdtem, bekötözött fejjel, mely ugy kongott, mint egy óriási
üres hordó.
A katonaorvos konstatálta, hogy ha három nap alatt el nem patkolok, két
hét mulva berukkolhatok a századhoz. Különben gratulált a koponyámhoz,
tudakozta, hogy miféle náció vagyok s kijelentette, hogy egy ilyen ütés
alatt bármely francia koponya pozdorjává tört volna, még az auvergneieké
is.
A mi ezután történt, arra csak ugy emlékszem, mintha seblázamban
álmodtam volna. Magam nem szerepeltem benne.
Egyedül, félig alva, hevertem a legénységi szobában. A század Joli
kapitány alatt kora reggel portyázni ment.
Nyilik az ajtó s berohan Erik. Egyenesen az őrmester ágyához ment, annak
a hatlövetü revolverét leakasztja és kifelé siet.
– Erik! – szóltam gyönge hangon.
Hirtelen visszafordult.
– Rosszul vagy, Pál? Egyszer meglátogattalak, de nem ismertél meg. Viz
kell?
Intettem, hogy igen. A nagy cserépkorsóból megitatott. Aztán odatérdelt
az ágyam fejéhez. Fülemhez hajolt és szólt:
– Ne busulj, fiu, meg fogsz gyógyulni. Az orvostól hallottam. Biztosra
veszi.
Azt hiszem, szomoruan mosolyogtam rá.
– Meg fogod látni hazádat, szülőföldedet… Isten veled, édes fiam…
– Erik, hová mégy? – kérdém gyönge hangon.
– Hosszu utra. Isten veled!
Lehajolt és megcsókolt. Éreztem, hogy két könnycsepp hull szeméből az
arcomra. A kezét igyekeztem megfogni.
– Erik, Erik! Mi bajod?
– Isten veled! – fölugrott és kifutott.
Valami ismeretlen nagy rémület rohant meg. Föl akartam ugrani az ágyból,
de erőtlenül hanyatlottam vissza. Csak azt hallottam még, hogy odakint
riadót fujnak s a szenegáli négerek vad orditás közt futnak
fegyvereikért. Aztán elájultam.
Délben rázott föl a straszburgi diák, a ki, mint maródi, a konyhába volt
beosztva.
– Mi történt, bajtárs? – ez volt az első kérdésem.
– Nem tud semmit? Szörnyü dolgok történtek!
– Mi, mi?
– Nielsen agyonlőtte madame Jolit. Az asszony kikergette a szobájából,
mint egy kutyát, s kijelentette, hogy többet látni se akarja… Erre ő
fegyverért szaladt, visszajött és lelőtte… Az udvaron kergette és
háromszor rálőtt a sikoltozó asszonyra.
– Mi lett Nielsennel?
– Mikor az asszony elesett, ráborult, sirt, haját tépte, a halottat
csókolgatta, vérét szürcsölte… mikor pedig a szenegáliak hegyibe jöttek,
fölugrott és agyonlőtte magát.
– Meghalt?
– Meg.
… Behunytam a szememet és elhatároztam, hogy mindez csak lázálom… Nem
tudom, meddig feküdtem igy… Mikor ujra kinyitottam szememet, Wladimir
ült mellettem. Megkerestem a kezét és gyöngéden megszoritottam.
– Igaz mindez? Vagy rossz álom?
– Álom. Igyál vizet és ne törődjél semmivel.
– Add ide a kezedet.
Megfogtam a kezét és oly édesen aludtam, mintha édesanyám őrködött volna
fölöttem.
Egy hét mulva egészen jól voltam, s Wladimir karján kimehettem az
udvarra. A mint a szabadban nagy lélekzetet vettem, egyszerre tisztán
emlékeztem mindenre.
– Wladimir, ketten vagyunk?
– Ketten.
– Hol van szerencsétlen barátunk?
Wladimir fölmutatott az ég kék végtelenségére.
– Ott.
– De eltemették legalább?
– A kapitány kidobatta a sivatagba. A sakálok százai marakodtak rajta
egész éjjel. Reggelre már a csontjait se találtuk meg. De én megjelöltem
a helyet, s oda járok imádkozni.
– Wladimir, vezess oda. Imádkozzunk!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –