A franciák a harmincas évektől kezdve sokat verekedtek Algir birtokáért
s egy csomó jónevü tábornokuk és hadvezérük az afrikai iskolából került
ki. A francia regényekben és szindarabokban már komikusan stereotippá
lett az az öreg, egyenes lelkü és jószivü tábornok, a ki a saint-cyri
katonai iskolából az első számok egyikével távozván, első babérait
Afrikában szerezte. Ma már ez nem iskola a francia tisztikarnak, mert
csak apró csetepatéik vannak az arabokkal. Most már könnyü munka a
győzelem. A Lebel-fegyver oly fölényt biztosit az európainak, mely előtt
eltörpül az arabsnak halálmegvető bátorsága. Ezt láttam abban a kis
városban, melybe Ain-Szefrába való érkezésünk után három nappal
indultunk.
Mikor elindultunk Ain-Szefrából, ezzel még nem voltam annyira tisztában
s azért egy kicsit számot vetettem magammal. Végigfutottam multamon s
belenyugodtam abba, hogy itt a marokkói határon veszszek el és otthon
sohse tudják meg, hova lettem és mely temetőben porladnak csontjaim. De
mikor hajnalban a kürtök riadója megdobogtatta szivemet s a kaszárnya
udvarán fegyvereink villogtak a kelő nap fényében: mégis az az eltökélés
támadt bennem, hogy drágán adom el az életemet. Hiuság volt ez, vagy
életösztön, ezzel nem vagyok tisztában.
Joli kapitány felesége is kijött bucsut venni tőlünk. Az ismert éjjeli
jelenet óta nem foglalkozott többet velünk. Tudta jól, vagy legalább is
kitalálta, hogy a norvég szivét megsebezte, s csupa kacérságból szinte
tüntetőleg kerülte a légió katonáit, holott, ha akarta volna, mindennap
találkozhatott volna velünk. S jól számitott a kigyó, mert e
magaviseletével elérte, hogy Nielsenben a szenvedély egyre mélyebbre
ásta magát. Megsápadt, szemei beestek s szeme fehére elsárgult. S
tekintetében csak akkor láttam ujra tüzet lobogni, mikor a harcba
rukkolás hajnalán az asszony megjelent köztünk.
Joli kapitány bolondja volt az asszonynak s mindent megengedett neki. Az
asszony élt is az engedelemmel bőven. Ugy sétált a katonák közt, mint
egy markotányosné, s hol leereszkedőleg, hol bajtársi bizalmassággal
beszélt hozzájuk.
A légió frontja előtt állt meg legelőbb.
– Isten önökkel, uraim! Sok szerencsét!
Ezalatt folyton Nielsent nézte.
– Vigyázzanak a bőrükre! Sajnálnám, ha egy is a fübe harapna.
– Engem is sajnálna? – kérdé Nielsen.
– Miért ne?
– Vissza fogok térni madame, ha ön parancsolja.
– Parancsolom! – szólt az asszony és szeme nagyot villant.
Azzal tovább ment fehér csipkés ruhájában. A colonne össze volt állitva,
s mi neki vágtunk a pusztaságnak.
– Szerelmes vagy abba az asszonyba? – kérdé Wladimir Nielsent, a mint az
előcsapatban hárman külön ballagtunk.
– Nem tudom megmondani, – felelt komoran a norvég, – őrületes,
vérforraló vágygyal gondolok rá szakadatlanul, s minden egyéb vágyat és
gondolatot kiöl belőlem.
– Kacérkodik veled, az bizonyos, de óvakodjál tőle, – mondám.
– Miért?
– Emlékszel, mit mondott az öreg káplár Algirban: ne foglalkozzunk az
itt lakó európai asszonyokkal. A klima, párosulva az unalommal,
félbolonddá teszi őket, de minket is. Vesztünkbe rohanunk.
– Hát aztán? Micsoda veszedelem várhat rám? Nyakig ülünk a komisz
életben. Mi lehet ennél rosszabb? A halál? Igy is szivesen halok meg,
bármely pillanatban, hát még ha asszony szerelme sugározza be utolsó
óráimat.
Wladimir fejét csóválta.
– Nem ugy indulsz, fiu, ez az asszony inkább gyötrelmedre szolgál, mint
örömedre.
– A gyötrelem is édes, ha ő okozza.
Erre nem szólhattunk semmit, annál kevésbbé, mert a távolból porfelleg
látszott, s nekünk az előcsapat zöméhez kellett vonulnunk _(replier)_.
Tiz arabs lovas jelent meg. A vezetőjük nyugodtan fölszólitott, hogy
vonuljunk vissza, mert különben megbánjuk.
– Vigyázz! – kiáltott hadnagyunk. – Cél! Tüz!
Egyszerre roppantak a puskák s az arabok el voltak fujva. Kilenc leesett
a lóról s csak egy menekült, nyeregben ülve, eszeveszett vágtatással.
De a kilencet hiába kerestük a földön. Az arabs ugy ül a kengyelében,
hogy ha leesik is, lábánál fogva függve marad s ha csak megsebesült,
rendesen visszamászik a lovára. De ha meghalt, hű lova igy akkor is
megmenti.
Egy arabs került csak a kezünkbe, a kinek a lova golyót kapott a
szügyébe és összeroskadt. Az arabs föltápászkodott, láttuk, hogy fehér
ruhája csupa vér, s vadul forgatva puskáját, közénk lőtt. Mellettem egy
legionárius, szelid, hallgatag, szolgálatkész fiu orra bukott, néhányat
rángatózott és meghalt.
Az arabs vad diadalorditást hallatott. Egyszerre hatan lőttünk feléje.
Elesett, végigterült a lován. Oda futottunk. Átölelve tartotta paripája
nyakát, a dühtől és a halálküzdelemtől eltorzult arcát felénk
forditotta. Nem tudtam rá nézni. Félrefordultam. Egy tompa zuhanást
hallottam magam mögött. Valaki puskatussal szétlocscsantotta a haldokló
fejét.
– Kár a lováért, – jegyezte meg a hadnagy, – fiuk, a lovakat egyáltalán
kiméljétek, mert annak az ára az ezred pénztárába megy.
– Eltemessük? – kérdé valamelyik jószivü gyerek.
– Lesz ennek elsőosztályu temetése, ne félj! – felelt az őrmester s
fölfelé mutatott.
Oda néztünk, a fejünk fölött, nem is nagyon magasan, valami tiz sas
kóválygott.
– Az igaz, – mondá egy katona, – ha már választani kell, inkább a sasok
egyenek meg, mint a férgek.
Igy csevegtünk, a mig Franger kapitány a fősereggel oda nem érkezett, s
az ügyet elő nem adtuk neki. Megnézte az elesettet, fegyvereit,
lószerszámját, nyergét a tevékre rakatta, s tovább masiroztunk.
Valami hatszázra tehető azoknak az araboknak a száma, a kik föllázadtak
a marokkói határon. Ennyi fegyverest állitottak ugyanis ellenünk sikra.
Nem akarom a hadjárat leirásával önöket untatni. Az arabok kétszer
támadtak meg, mindig éjjel. Vad vágtatással rohantak ránk, ugy
számitván, hogy egyszerüen átgázolnak a táboron, s minket betaposnak a
földbe. Nálunk azonban a tábornak csak a fele aludt. A másik fele
fegyverrel a kezében őrködött s az őrszemek első jeladó lövésére készen
állt minden oldalról; a mint az őrszemeket fölvettük, megkezdődtek a
röviden és élesen roppanó sortüzek. Vaktába lőttünk, mert alig láttunk
valamit. Igy is alig két-két arabs tudott a táborig eljutni. Jól
emlékszem rá, hogy egy éppen előttem emelkedett ki a sötétségből, csak
annyi időm volt, hogy szuronyomat a lova szügyébe döfjem. A ló azonban,
mely itt épp ugy harcol, mint a gazdája, dühösen beleharapott a
mellettem álló legionárius vállába s magával rántotta a földre. Az arabs
lebukfencezett róla, egyenesen a katonák közé, de estében is
vagdalkozott hosszu késével s a fiuk meglepetten tágitottak. Mielőtt
fölemelkedhetett volna, a hadnagy revolverrel átlőtte a koponyáját.
A két összetüzésben valami száznegyven arabs esett el, három falujokat
fölgyujtottuk s erre mind Marokkóba szöktek. A mi veszteségünk huszonkét
ember volt, közülök hatot a napszurás ölt meg, leginkább a párisiak
közül.
Mikor visszatértünk Ain-Szefrába, parádés szemlét tartottak fölöttünk.
Madame Joli ujra megjelent fehérszamaras kocsiján s a könyökére
támaszkodva, oldalt hajolva, egy szálas, tiszta fehérbe öltözködött,
érdekes, szép arcu tengerészhadnagygyal beszélgetett.
Nielsenre néztem. Majd elnyelte tekintetével az asszonyt s arca hol
elborult, hol földerült, mint a föld, mikor a nyári nap gyorsan futó
felhők közt bujkál. A derü az asszonynak, a boru a tengerésznek szólt.
(Itt megjegyzem, hogy ha a légiónál tiszthiány volt, rendesen a
tengerészettől tettek át tiszteket, mert mind a kettő gyarmati csapat,
_troupe coloniale_ s egy fővezetés, a tengerészeti minisztérium vezetése
alatt áll.)
– Karját, hadnagy ur! – szólt az asszony, s leszállva kocsijáról, felénk
közeledett.
Épp előttünk megállt.
– Ah, örömmel látom, hogy önök szerencsésen megjöttek, – mondá és
Nielsenre nézett.
A norvég egy kicsit megbiccentette a fejét.
A hadnagy nevetett.
– Bravó, asszonyom, ön, ugy látszik, nagyon jó viszonyban van a
fickókkal.
(Ezt a kifejezést használta: _gaillard_.)
Nielsen öldöklő pillantást vetett rája. A hadnagy arisztokratikus
modorban beszélt, bizonyosan előkelő család fia volt.
– Istenem, miért ne? – felelt az asszony sóhajtva, – hisz unalmamban már
magam is félig katona lettem ebben a sivatagban s bajtársaknak tekintem
őket.
– Madame, ön annyira megszokta az uniformist, hogy ha véletlenül egy
elegáns civilember jönne ide, annak önre épp olyan varázsa lenne, mint
Európában az asszonyokra az egyenruhának, – szólt a hadnagy.
– Körülbelül igaza van.
– Van velem civilruha is, vigyázzon, majd kisérletet teszek.
– Óh, nem ijedek meg, – kacagott az asszony.
Én nem voltam egy cseppet se szerelmes ebbe az asszonyba, de az a sértő
modor, a hogy ott előttünk bizalmaskodtak, mig a tisztek a katonákat
egyenként inspiciálták, föllázitotta a véremet. Mintha mi nem is
férfiak, hanem káposztafejek lettünk volna. Értek valamit az
asszonyokhoz és tisztában voltam azzal, hogy ez a kapitánynétól
kiszámitott kacérság volt, a norvég kinzására. Nielsenre néztem. A fiu
halálsápadt volt, s láttam, hogy patrontáskájának fölcsapott teteje
(mert töltényvizsgálat is volt) remeg. Nagy indulat háboroghatott benne.
Ő is megszégyenitve érezte magát, hogy ott álljon, mint a cövek, mint
egy inas, s ne szólhasson bele az uraságok beszélgetésébe.
Szerencsére a hadnagy hátra-arcot kommandirozott s mi egész kéjjel hátat
forditottunk a párnak. Az asszony elkacagta magát.
– Milyen ostoba ez a Trésfeu! Most én itt bámuljam a legionisták hátát.
Hozza el a legyezőmet a kocsiból, hadnagy ur.
Nielsen félig hátrafordult.
– Imádkoztam önért, látom: használt, – mondá félhangon az asszony.
– Hiába imádkozott; a haláltól megmenekültem, de itt elkárhozom.
– Miért?
– Agyonkínoz. Nem sajnál?
– Féltékeny a hadnagyra, maga csacsi? Előkelő, finom, müvelt fiu, egy
bretagnei grófnak a fia, csak szépen kell vele bánnom… No, engesztelésül
adok egy rózsát. Csitt!
A rózsa Nielsen tölténytáskájába repült. A hadnagy visszatért. Nielsen
ujra elfordult, a rózsát megcsókolta s a bluza alá rejtette.
– Hová lett a rózsája? – kérdé a gróf.
– Ennek a legénynek adtam, – felelt az asszony s a legyezővel az én
vállamra ütött, – az apja hollandi kertész s ő maga is nagy virágbolond.
Udvariasan visszafordultam.
– Köszönöm, asszonyom, hogy virágnyelven beszélt s nem nevezett
egyszerüen bolondnak.
A hadnagy rám nézett.
– Maga, barátom, kertész létére nagyon is előkelően beszél.
– Óh, hadnagy ur, a müveltség néha előfordul ám alacsonyabb körökben is
– és megforditva. Ismertem én már olyan grófot is, a ki ugy beszélt,
mint egy – kertész.
Az asszony kacagott és tovább ment. Még csak a hadnagynak következő
megjegyzését hallottam.
– Furcsa keverék ez a légió! Az ember náluk sohse tudja, hogy
rablógyilkossal, vagy mágnással áll-e szemközt… Meg kell szoknom őket…
Tehát gróf és breton. Ennek az asszonynak különös vágya van a
normann-angol-szász keverékre. Mindegyiket magába bolonditja, a másik
segitségével. De mi lesz ennek a vége? Itt vannak a hősök: a bretagnei
gróf és a norvég katona, itt a hősnő: a provencei asszony. Kész anyag
egy Daudet-, Feuillet-regényhez, vagy egy Sardou-drámához. Csakhogy a
publikum: Wladimir és én, szorongva vártuk az előadást. S szomoruan
néztünk össze, mikor este Nielsen a hervadt rózsát abba a médaillonba
gyömöszölte, melyben édesanyja arcképét viselte a nyakába akasztva.