Ha visszagondolok afrikai katonaéletemre, ugy tetszik, mintha az egész
egy gonosz álom lett volna.
Vad, őrületes gondolat volt beállani az idegen légióba s fölesküdni öt
esztendőre rabszolgának. Az én kényelmes, elpuhult, egyforma európai
életem után ez a bizarr, fárasztó, viharos, izgalmas katonaélet, hol már
eddig is a legrendkivülibb dolgoknak szemtanuja voltam, igazán
megviselte idegeimet.
Nevetnem kellett, mikor hajnali időben ásóval, kapával a vállamon, a
századommal kimentem a határba stratégiai utat csinálni, én, a ki otthon
önkéntes koromban rapportra jelentkeztem, mikor egy tiszt egyik
kaszárnyafogságom ideje alatt le akart küldeni a kantinba szivarért. A
rapporton leendő kardbojtom megsértése cimén bepanaszoltam a tisztet (a
kinek külömben megtagadtam a szivarhozatalt, de rendelkezésére
bocsátottam a putzmeiszteremet), a minek az lett a vége, hogy egy
hónapra ujra becsuktak.
Néha halálos unalom fogott el ebben az irgalmatlan sivatagban, napokig
nem szóltam egy szót senkihez, csak jártam-keltem, gondolat, vágy, terv
nélkül, mint egy fölhuzott óra, mely hasonlathoz szivem verése
szolgáltatta az egyhangu tik-takot.
De bár lelkem gyakran beteg volt, testileg kitünően éreztem magamat.
Egykor sápadt arcom barnapiros lett, termetem kiegyenesedett, petyhüdt
izmaim megkeményedtek s visszanyertem azt a katonás tartást,
ruganyosságot, a mozdulatok könnyüségét, kecsességét (a miben mégis
bizonyos tartózkodó, büszke feszesség is nyilvánul), mely annyira
jellemzi otthon a huszártiszteket s melyet a bécsi garnizonban igy
jeleznek: _stramm und fesch_. Hétköznap utat csináltunk vagy gyakorlatot
végeztünk, kivéve a legforróbb órákat, vasárnap pihentünk. Nem igy a
szegény párisiak. Ezek egész héten a legkomiszabb munkát végezték s
vasárnap fegyvergyakorlatokat tartottak, tehát jóformán sohse pihentek.
Mintha a hadügyminisztérium direkt azzal az utasitással küldte volna le
a szegény ördögöket, hogy: nekem élve vissza ne küldjétek őket.
A redoute-szerü kaszárnya és a falu körül az egyetlen vegetáció az
_alfa_ volt. Ez az alfa olyan kenderszerü növevény, melyből az arabok
szövetet készitenek. A mi hófehér legionárius ruháink s kincstári
ingeink is ilyen szövetből készültek. Eleinte elég durva volt, de
négy-ötszöri mosás után megpuhult és kellemesen simult a testhez.
De hagyjuk ezeket az unalmas részleteket s meséljük tovább az
eseményeket szárazon, röviden, a hogy szemünk előtt legördültek.
Egy napon Meseriába staféta érkezett Ain-Szefrából. A teveháton érkezett
katona azt jelentette, hogy Ulad Szidi seik emberei s a Beni-Lhasszen
törzs, szorosan a marokkói határ mellett, föllázadtak és Joli kapitány,
az ain-szefrai térparancsnok, a ki a legelőretoltabb s igy a
legveszedelmesebb poziciót őrzi, sürgős segitséget kér.
Arra a hirre, hogy egy kis háboru lesz, általános örömriadal támadt
Meseriában. A verekedést mindenki százszor többre becsülte a butitó
unalomnál.
A futár érkezése után egy órával már cakumpakk álltak azok a boldogok, a
kik elsősorban mérhették össze fegyverüket az arabokkal, névszerint: a
mi századunk az idegen légióból, egy szakasz párisi és a szenegáli néger
csapat.
Századunk vezetését Franger kapitány vette át, a minek mindenki örült,
mert ő olyan ember volt, a ki alatt a katonák sokat fáradtak ugyan, de
gyakran és kitünően kosztoltak s a mi fő, bort vagy pálinkát mindennap
kaptak. Ő katonái számára minden jót kicsikart az intendaturától.
A katonák különösen azon örültek, hogy most kipróbálhatják a
Lebel-puskák értékét. A szerencsétlen arabok bizonyára nem sejtették,
hogy micsoda gyilkos erő közeledik feléjük.
Mögöttünk az élelmi- és lövőszert, meg vizet szállitó öszvérek és tevék
tömegével, neki vágtunk a sivatagnak. A menetet bezárták a marhát hajtó
kabilok: a friss hust hajtották utánunk.
Nem irom le még egyszer a sivatagon való átvonulásunkat,
táborozásainkat, éjjeleinket, a mikor a sakálok százai üvöltöztek
folyton a tábor körül. Ez bizony minket alvásunkban legkevésbbé se
háborgatott. A lázadók sem háborgattak, s mi bevonultunk Ain-Szefrába a
nélkül, hogy rettentő fegyvereink hatását kipróbáltuk volna.
Ain-Szefra környéke épp oly sivár volt, mint Meseriáé, a falu is csak
két öreg zsidóból állt, a kik a helyőrség számára pálinkát mértek. De
maga a kaszárnya, vagyis a redoute, egészen más képet nyujtott. Először
is az egész egy kis oázis körül volt épitve s magas falai és vöröstetejü
őrtornya messze ellátszottak a pusztaságban. A kaszárnya udvara jóval
nagyobbra terjedt, mint az oázis, de mindenütt tele volt ültetve fával,
cserjével, az épületek és utak tiszták, mindenütt csin és rend látszott.
Rögtön tisztában voltam vele, hogy ez csak asszonyi hatás lehet. Ugy is
volt. És a kérdéses asszony nem volt más, mint Joli kapitánynak, a
helybeli térparancsnoknak a felesége.
Mindjárt bevonulásunkkor megismerkedtünk vele.
Estefelé volt, fáradtan és porosan érkeztünk Ain-Szefra alá. Joli
kapitány kivonultatta elénk a helyőrséget (két század turko volt) s
őrült dobolással és trombitálással fogadtak.
Mi szembe sorakoztunk velük, tisztelegtünk s szintén vadul megpergettük
a dobjainkat.
– Pihenj! – volt utána mindkét félen a kommandó. Franger és Joli
leszálltak a lovaikról, s a front előtt melegen üdvözölték egymást.
Ekkor jelent meg madame Joli. És mily hatásosan jelent meg! Fogadni
mertem volna, hogy párisi szinésznő volt. (Később tudtam meg, hogy egy
provencei olajkereskedőnek a leánya.) Kis könnyü kocsin jött, melyet két
fehér öszvér vont. Mögötte arabs lovászgyerek ült feszesen, összefont
karokkal. Az asszony valami könnyü, áttetsző piros foulard-ruhát viselt,
melyen keresztül vállának és karjának fehérsége csak ugy villogott. Nagy
barna szeme és hosszu szempillája volt, félig nyitott szájából
elővillogtak a fehér fogai s álla alatt egy édes kis toka gömbölyödött.
Azt mondják önök: ejnye, be jól megnézhette… Édes Istenem, akkor már öt
hónapja nem láttam európai nőt s igy érthető, hogy Joliné megjelenése
egészen elbüvölt.
Ugyanilyen hatás alatt lehetett Franger kapitány is, mert azonnal
torkaszakadtából kommandirozott:
– Présentez les armes! (Tisztelegj!)
Mondhatom, hogy soha ily hévvel és szabatossággal nem tisztelegtem
életemben, még akkor se, mikor boldogult Edelsheim-Gyulay augusztus
18-án szemlét tartott fölöttünk a Vérmezőn.
Az asszony megállitotta öszvéreit, átadta a gyeplőt az inasnak,
hátradőlt az ülésen s remek mosolylyal szólt:
– Köszönöm, kapitány. Hogy van? Kérem mutasson be a fiuknak.
A kapitány egész rendes bemutatást csinált.
– Madame Joli… Idegen légió, második ezred, harmadik zászlóalj, első
század.
Az aszony fölemelte egy kicsit a szoknyáját, csak annyit, hogy láthattuk
pici fehér vászoncipőjét és piros selyemharisnyáját és leugrott a
kocsiról.
– Jó napot, fiuk! – kiáltott felénk.
Mi csak álltunk bámulva és feszesen, de a párisiak lefőztek. Őket,
szegényeket, be se mutatták, mégis egyszerre, mint egy sortüz, ezt
kiáltották vissza:
– Bon jour, madame!
Az asszony már egészen ott állt előttünk s tisztjeink köréje
gyülekeztek, a kit nem ismert, azt bemutatták. De az asszony a légiót
nézte. A legelső volt az óriási Nielsen (ezt otthon flügelmannak
hivják), mellette állt Wladimir, utána következtem én. Jól láttam, hogy
az asszony azonnal észrevette a bronzszinü, szőke bajuszu, nagy kékszemü
norvég óriást. Csakugyan meg is szólitotta:
– Mióta katona ön?
– Öt hónapja, madame.
– S mi volt azelőtt?
– Naplopó.
– S hol lopta a napot?
– Norvégiában.
Az asszony Wladimirra mutatott.
– Hát maga miféle náció?
– Orosz vagyok.
– Ejha, csupa jegesmedvét kaptunk volna? Mi volt azelőtt?
– Szerencsétlen ember.
– Nem rossz. S miért jött ide?
– Meghalni.
– Meghalni? Maga csacsi! – nevetett az asszony s konstatáltam, hogy
behizelgő, dallamos kacagása van.
Most következtem én.
– Hát maga kicsoda?
– Franciaország katonája.
– De azelőtt, a multban ki volt?
– Pardon, madame, a multat eltemettem. Ne bolygassuk a halottakat.
– Igaza van barátom… Tiszt urak, ma nálunk vacsorálnak… Adieu!
És ezzel ellebegett, mint egy tünemény… Mi pedig barakjainkba vonultunk…
Mondhatom, hogy egész este olyan különös szivfájásom volt. Eszembe
jutott régi vidám életem… a budapesti asszonyok édes suttogásai… az a
gyönyörü város ott a Duna partján… a Margit-szigeti majálisok…
csónakázások a hatalmas vizen… atléta-bálok… a Hangli… Ez az asszony az
egész európai civilizációt egyszerre eszembe juttatta… Én pedig itt ülök
egy kaszárnyai durva vaságyon, messze bent Afrikában, a sivatag közepén…
hallgatva névtelen kalandorok állati horkolását s holnap már tán mór
lovas hurcolja magával levágott buta fejemet, Marokkó felé, diadalmi
jelvény gyanánt… Ezt a főt, melyet hajdan annyiszor szeretettel
simogatott anyám… melyre annyi szeretetteljes barackot nyomott apám,
mikor a kitünő középiskolai bizonyitványokat hazavittem… De sok szép
reményt pocsékká tettem, én istenem…
Wladimir a bibliát olvasta, Nielsen a lámpába bámult. Kivülünk az egész
szoba aludt. Valószinüleg nagyot sóhajthattam, mert Nielsen megszólalt:
– Te se tudsz aludni, Pál?
– Nem.
– Mire gondolsz?
– A multra.
– Tehát mégis fölásod a halottakat?
– Nem, de hisz tudod, hogy a halottak maguktól is haza járnak.
– Tudom. Északi ember vagyok, hazám ködös, sötét, fanasztikus, rémekkel
és szellemekkel tele… de én nem arra gondolok. Engem a jelen
nyugtalanit.
Ránéztem.
– A fehér asszony?
– Az. Mikor rám tekintett, a hideg futott végig rajtam. Eszembe jutott a
dralleni fjord halászlegényének históriája. A tengerek fehér asszonya
ránézett, megigézte és megölte… Ez az asszony engem meg fog ölni.
Nagy teste összeesett, lehorgasztotta fejét.
– Fáradt vagy? – kérdé rövid szünet mulva.
– Nem.
– Gyere ki egy kicsit az udvarra.
Szép holdvilágos éj volt odakint. A katonák egy része még kint
pipálgatott s hallgatta az öreg turkók előadását a marokkóiak
harcmodoráról. Az oázis fái alatt, a forrás mellett csak egy ház állott,
abban lakott Joli kapitány. Világos ablakai tárva-nyitva, a tisztikar
zongora mellett énekelt és pezsgőzött.
Nielsen arra vonszolt s az ablak alatt megálltunk. Éppen az asszony ült
a zongorához. Egyszerre csönd lett s az asszony lágy, tremolázó hangon
régi provencei szerelmes dalokat énekelt. Éreztem, hogy Nielsen keze
remeg. Rekedt hangon szólt:
– Isten látja lelkemet, nem a haláltól félek. De óriásilag izgat az a
kérdés: micsoda szerepet fog ez az asszony az én életemben játszani?
Mert fog, az bizonyos. Érzem.
Az ének a nóta közepén hirtelen megszakadt. A következő percben az
asszony megjelent a kivilágitott ablak keretében.
– Ki van ott? – kiáltá felénk.
– Két legionárius, – feleltem vissza.
– A norvég is?
– Igen, – felelt Nielsen és előrelépett.
– Látja ezt a poharat a kezemben?
– Látom.
– Hopp! Kapja el! Vigyázz! Megvan?
– Meg.
– Hozzon friss vizet a forrásról.
– Megérezte, hogy nézem, – morgott a norvég és futott a vizre. Mikor
visszatért, láttam, hogy az asszony a tisztek zajos, koccintgató
csoportja felé forditja arcát, de kezét hátranyujtotta a sötétbe. És
Nielsen levette käppijét és megcsókolta a fehér kezet. Ekkor az asszony
kifelé fordult, átvette a vizet és egy hajtásra megitta.
Nielsen egy ugrással mellettem termett. Izgatottnak látszott. Karon
ragadott s kiáltá:
– Gyere, feküdjünk ki a falra. Hallgassuk a pusztai sakálok üvöltését.
Ez volt első jelenete az ain-szefrai drámának.