Egy tehát már elpusztult a négyes szövetségből: szegény, nótákban és
tréfákban kifogyhatatlan olasz pajtásunk. Lehorgasztott fővel, komor
csöndben haladtunk egymás mellett; én, Nielsen a norvég és Wladimir az
orosz. Éreztük, hogy Taglianóval a mi jókedvünk is meghalt s a kemény
katonaélet vigasztalanságának egész sulyával ránk szakadt.
A pusztában való masirozásunk nemsokára megszünt, mert elértük Meseriát.
Ez a hely déli Algeria egyik fensikján fekszik, a Dsebel-Antar
hegyláncolat lábánál. Az egész áll egy megerősitett kaszárnyából s egy
faluból, melynek huszonöt-huszonhat háza s kunyhója van. A faluban
arabok és négerek laknak.
Meseria közel lévén a marokkói határhoz, erős helyőrséggel volt ellátva.
Ott feküdt az idegen légiónak egy teljes zászlóalja, körülbelül hétszáz
ember, egy század szenegáli tirailleur (néger gyalogcsapat) és két
század katonafegyenc, a mit ugy hivnak: _compagnie de disciplinaires_.
Ezek a párisi hadtestből kiselejtezett javithatatlan csirkefogók, a
kiknek semmiféle börtönbüntetés nem használt s azért küldettek ide, hogy
gonoszságukat az afrikai szolgálat megtörje.
Meseriai bevonulásunk meglehetősen zajos és ünnepélyes volt, bár, – mint
hallottuk, – a Simeux kapitány lakásán elkövetett nagy és kiderittetlen
lopás még mindig izgalomban tartotta a kedélyeket. A párisiak a
kaszárnyát szépen drapirozták, a helyőrség fegyver alatt várt bennünket
s mikor a falu végén trombitáink megharsantak, a zenekar, mely
természetesen szintén a párisiakból telt ki, a _Marseillaise_-t
játszotta.
Mi helyettünk egy század Oranba volt visszatérendő. Ezt elbucsuztatni és
a mi megérkezésünk örömére másnap lakoma volt a kaszárnya
fegyvertermében. Az ilyen alkalmakra a légiónak s más ezredeknek is van
tartalékalapja. A lakoma kitünő volt: a párisiak főzték és szolgálták
föl, ők muzsikáltak is hozzá, de meghiva nem voltak. Őket párbajképtelen
regimentnek tartották.
A lakomán oly finom kotletteket ettem, a melynél finomabbat Noël és
Patard (a nagy boulevardon) vagy Durand (a Madeleine-téren) is alig
produkál. Ebéd után nagy táncmulatság következett s a nőket kékszalagos
fiatal katonák markirozták. Ebben már a párisiak is résztvettek s
hatalmas kankánjukkal közelismerést keltettek.
Befejezte az estét egy Racine-tragédiának, már nem emlékszem, hogy
melyiknek, a paródiája. Ezt is egy párisi irta, s a párisi fiuk adták
elő. Mondhatom, hogy noha magunk közt voltunk, s egy asszony se volt a
teremben, a katonák egész illedelmes, mulatságos dolgot produkáltak.
Nyoma se volt azoknak az aljas, durva, szemérmetlen vicceknek és
akcióknak, melyeket Budapesten csemege gyanánt élvez a közönség egy
rétege, – azt lehet mondani: rendőri asszisztenciával.
A darab végeztével a párisiak tombolva kiabálták:
– Guise herceg, Guise herceg!
– Ki ez a Guise herceg? – kérdém a szomszédomat.
– Ez a darab szerzőjének a csufneve.
S meg is jelent csakhamar a szinpadon egy nyeszledt párisi alak, s
käppijével kecsesen köszöngetett mindenfelé.
– Nagy tehetség, de a legnagyobb gazember az egész helyőrségben, – mondá
mellettem egy káplár.
– Micsoda, kicsoda külömben?
– Ő azt mondja, hogy Charentonban született, egy hid alatt s akkor kapta
az első fürdőt, mikor az anyja a Szajnába akarta fojtani. Nem ösmeri
_Életrajzom_ cimü versgyüjteményét?
– Nem.
– A katonák már éneklik is. A nótáját is Guise csinálja mindegyiknek.
Kár, hogy rossz vége lesz a fickónak.
– Életrajzom, életrajzom! – üvöltöttek a legények.
A párisi ujra köszönt.
– Életemnek főcélja lévén az önök nagybecsü tetszését kiérdemelni, –
kezdé fakó, szintelen hangon, – bátor leszek előadni a _Ma biographie_
cimü dalciklusomat.
– Halljuk! Csönd legyen!
– Kérek egy hegedüst a szinpadra.
A zenekarból egy hegedüs egyszerre mellette termett, s Guise herceg
vékony verébhangon, de sok melegséggel és pompás pointirozással
elénekelt egy csomó párisi kuplét. Hősei a párisi fattyugyerekek vagy
árvák voltak, a kiket rossz társaság, a törvények szigora, s az emberek
szivtelensége elront s börtönbe, vagy a nyaktiló alá kerülnek. Például:
_Sohse mondta nékem senki, hogy fiam. Csak pofont kaptam az élettől és
nem csókot. Nem imádkoztam soha a mindennapi kenyérért, de hát a
gazdagok se imádkoznak, mégis megkapják, én pedig nem kaptam meg. Mit
csináljak? Loptam. A börtönben a csavargók elrontottak, kitanitottak,
többé nem voltam képes a becsület utjára visszatérni. Egy lény
szeretett: Nanette. Mikor betegen feküdtem, lopott számomra, hogy éhen
ne haljak. S oh, a sergot-k (sergent de ville) elcsipték, elszakitották
tőlem. Sohse láttam többé._
A refrén mindig ez volt:
_Óh Szajna, csak egyszer ha látnám partodat,_
_Od’adnám érette szép ifjuságomat._
S a vad katonák könnyes szemekkel bömbölték utána ezt a két sort.
Mondhatom, hogy megható volt e szegény, elzüllött fiuk arcában égő
honvágy, különösen mert tudtam, hogy nem állják ki az afrikai klimát s
elpusztulnak az utcsinálás kemény munkájában, a mire itt használják
őket.
Minthogy a tisztek már visszavonultak, szabadabb lett a mulatság. Guise
herceg előadta az egyes tisztek karikaturáját, óriási kacagások közt.
Hogy komandiroz a lovas, a gyalogos, a tüzér, hogy sétál, hogy kurizál,
hogy káromkodik. (Rá hat évre láttam ezt csak Párisban a hires
Paulustól.) Hogy beszél a svájci legionárius, hogyan a lengyel. A fickó
kifogyhatatlan volt a tréfákban s hálás közönsége tomboló tetszéssel
jutalmazta. Sápadt arca kipirult, látszott rajta, hogy boldog, mert a
dicsőség italát szürcsöli.
Egyszerre csak látom, hogy idegen legionárius ugrik a szinpadra, átsiet
rajta s alig észrevehetőleg odasug valamit Guisenek. Ez elsápad, aztán
bekiáltja a terembe:
– Uraim, egy kicsit pihenek, addig táncoljanak!
A zenekar játszani kezd, a katonák táncba fognak. Guise pedig az egyik
ablakon kiugrik, az ott bebámuló szenegáli fekete zsoldosok közé.
E pillanatban föltüzött szuronynyal egy legionista patrol lép be,
hadnagy vezetése alatt.
– Hol van Jean Bartet?
(Igy hivták a kis párisit.)
– Pihen. Mindjárt bejön.
– Mi az? Mi történt? – kiabálják össze-vissza a katonák.
Egy perc alatt hire futamodott, hogy ő volt az, a ki öt nap előtt
ellopta Simeux kapitány aranyóráját és láncát s eladta egy marokkói
kereskedőnek. A kereskedő elutazván és biztosságban érezvén magát,
futárt küldött a kapitányhoz s elárulta neki a tolvajt.
– Vegyétek körül a házat! – kiáltott a hadnagy az őrségnek.
– Fölösleges! – felelt egy hang a szinpadról.
Jean Bartet volt.
– Csipjétek el!
– Egy pillanatra, hadnagy ur! Mondja, kérem, micsoda büntetés vár rám?
– Deportáció Numeába.
– Köszönöm. Még messzebb menjek Páristól! Soha. Megálljatok! Csak egy
pillanatnyi türelem! Uraim, egy percig szökésre gondoltam, de az éj oly
sötét és a sakálok oly utálatosan üvöltenek. Mit csinálok ebben a nagy,
bolond Afrikában? Ha már nem élhetek Párisban, minek éljek egyáltalán?
Csak azt sajnálom, hogy nem a La Roquette előtt halok meg, Deibler ur
keze alatt… s miközben fejem a megvillanó kés csapása alatt lehull,
barátaim a szomszéd háztetőkről bucsut üvöltenek, a lányok pedig
zsebkendőt lobogtatnak… Isten veletek, fiuk… ha valaha visszatértek
Franciaországba, csak olyan képviselőre szavazzatok, a ki fölemeli a
hadi budgetet… hogy a szegény piou-piou ne legyen kénytelen lopni,
lénungja kiegészitésére…
– Fogjátok el! – kiáltott a hadnagy.
– Késő! Adieu!
Ezzel villámgyorsan előrántott egy revolvert s a következő percben
átlőtt fejjel, véresen rogyott össze. Meghalt.
Megdermedten álltam ott. Mennyi tehetség és mily feneketlen romlottság
volt ebben a fickóban. Ez volt a legérdekesebb tipus, mely a párisi nép
söpredékéből valaha elém került.