Az afrikai hajnal épp olyan rövid, mint az esti szürkület. Egyszerre
csak elkezd világosodni keleten az ég alja s öt perc mulva már teljesen
nappal van.
A kabil öszvérhajtsárnak az arabok által való fölkoncolása után
virradatig egyhuzamban masiroztunk. Akkor megálltunk tizenöt percre,
ittunk egy kortyot a vizes tömlőkből s ujra meneteltünk nyolc óráig.
Akkor tábort ütöttünk.
Tagliano lehajtott fejjel, komor arccal ült köztünk, mintha nem is
hallotta volna, miről van szó. Gyöngédlelkü fiu volt s nem a várható
büntetés sujtotta le, hanem a boldogtalan kabil legény halála. Hiába
magyaráztuk neki, hogy ő nem oka semminek. A kapzsi kabil csábitotta a
kalandra egy kis borravaló reményében. Őneki eszeágában sem volt
elhagyni a tábort. Csak rázta a fejét s egy szót sem felelt beszédünkre.
Alig ittuk meg a kávét, jelentkeztünk a hadnagynál s hivatkozva Tagliano
ártatlanságára, kegyelmet kértünk neki.
A hadnagy szó nélkül végighallgatott, aztán igy felelt:
– Ez már maga inszubordináció, hogy ide mertek jönni, a büntetés
elengedését kérni. De erre nem szabok büntetést, mert még rövid ideje
katonák s azelőtt bizonyára fegyelmetlen, kóbor életet éltek Európában.
Nem adhatok kegyelmet. A légiót csak vasszigorral lehet összetartani. Ha
lazán veszem a dolgot, mind elpusztultok, mert mindig kijátszszátok a
parancsot. Aztán meg már valamennyitek előtt kijelentettem, hogy
kiköttetem Taglianót, a kabilok is hallották, nem vonhatom vissza, mert
kinevetnek. Fordulj, mars!
Kimenet hallottam, mikor parancsot adott Siraudin káplárnak arra, hogy
hajtsa végre a parancsot. Siraudin maga mellé vett négy embert,
Taglianót közrefogta s elvezette a tábortól mintegy száz lépésnyire.
Csak annyi időm volt, hogy Siraudinnek fülébe sugjam: három
legionistának egyheti pálinka-adagját megkapja, ha emberségesen bánik el
bajtársunkkal. A káplár beleegyezőleg hunyoritott.
A legionisták elfordultak, csak egy csapat kabil követte a csoportot. A
kikötés abból áll, hogy a deliquenst a derekánál fogva egy cölöphöz
kötözik, állva, aztán a ballábát fölhuzzák és a jobbkezéhez kötik.
Órákig igy állni féllábon, különösen a sivatag forró napja alatt,
iszonyu dolog. A vérkeringés is eláll az ember egyes végtagjaiban.
Nem láttuk, hogy mi történt, de azt hallottuk, hogy a kabilok iszonyu
lármát csaptak. Siraudin ugyanis ülve kötözte oda Taglianót, nem is egy
puszta cövekhez, hanem egy fához, melynek lombjai némi árnyékot is
adtak. A megölt kabil apjának izgatására, az öszvérhajtsárok ez ellen
óvást emeltek s a zajra mi is odasiettünk egypáran.
– _Balayez moi la place!_ – kiáltott ránk Siraudin. (Tisztitsátok meg a
helyet!)
Nekünk sem kellett több. Puszta kézzel szétpofoztuk a kabilokat, a kik
sebes trappban menekültek vissza állataikhoz. Tagliano kényelmesen
elhelyezkedett a fa tövében. Siraudin rám hunyoritott, mintha kérdené,
hogy meg vagyok-e elégedve, aztán a káplár a norvéget őrnek rendelte a
kikötött mellé s mindnyájan visszatértünk a táborba, hol egy egész
pléhkulacs pálinkát adtam a káplárnak.
Vagy egy óra mulva egy reconvaleszcensz spáhi káplárral, a ki velünk
tért vissza állomására, Taglianóhoz sétáltam.
Tagliano és Nielsen a norvég, kedélyesen diskuráltak, vagy harminc
lépésre tőlük ült egy kabil, a ki ütemesen előre-hátra lóbálva magát,
hangosan imádkozott.
A fölkoncolt kabil fiu apja volt.
Mig én bajtársaimmal diskuráltam, a spáhi a vén kabilt figyelte.
Egyszerre csak odajött hozzánk.
– Tudjátok-e, ki az a kabil ott? – kérdé.
– Tudjuk. Az apja annak, a ki miatt Tagliano itt ül.
– Hát azt tudjátok-e, hogy mit csinál?
– Bizonyosan imádkozik.
– Nem. Átkozódik. Rettenetes átkokat mond. Száradjon el a fa, mely
Taglianónak árnyékot nyujt, süljön meg a vére a forróságtól, gyulladjon
meg az agyveleje a naptól s mozduljanak meg a sivatag viperái, hogy az ő
egyetlen fiának gyilkosát halálra marják.
Tagliano nagyot sóhajtott.
– Igaza van. A fiát vesztette el.
– Kergesd el! – mondá Nielsen a spáhinak.
– Azt nem, hanem eléje vágok átkainak.
Ezzel a kabil felé ment, előtte letérdelt, keresztet vetett magára s
arabsul igy szólt:
– Hatalmas Isten, a kiben mi keresztények hiszünk, a kinek egyszülött
fia, a mi Jézusunk meghalt értünk a keresztfán, hogy minket büneinktől
megváltson: vedd pártfogásodba szegény szolgáidat, hogy a gonoszok átkai
elforduljanak fejünktől, amen!
A kabil dühödten fölugrott.
– Allah nagy és hatalmas és Mohamed az ő profétája, – kiáltott.
A spáhi káplár keresztet vetett magára. A kabil eltakarta arcát és
elfutott.
– Óvakodjék ettől a vén fickótól – figyelmeztetett a spáhi, – gyáva faj,
korcskeverék, de a boszu néha vakmerőségekre is képessé teszi.
Négy óra mulva Siraudin eljött a delikvensért. Hogy a hadnagyban azt a
hitet keltsük, hogy parancsa keményen végrehajtatott, Nielsen és én
összefogózkodtunk, Taglianót a kezünkre ültettük s ugy vittük vissza a
táborba. A kabilok néma csoportban, sötét tekintettel néztek bennünket.
Még nem volt itt az indulás ideje. Tagliano borjuját a feje alá tette, s
mélyen elaludt a tikkasztó forróságban. Csönd volt a táborban, a legtöbb
ember aludt, csak azok zajongtak, a kik vizért mentek a forrásra.
Mikor a vizzel visszatértünk, a kabilok éppen tüzet raktak az ebédhez.
A mi tüzünk mellett a vén kabil, ellenségünk térdelt, rakta és szitotta.
A mint megláttam, egy ugrással ott termettem. Azt hittem, meg akarja
ölni Taglianót, a ki tőle két lépésnyire mélyen aludt.
A kabil fölemelkedett és szilaj tekintettel végigmérve engem és
társaimat, lassan odébb ment.
Ha Tagliano egészséges lélekzetét nem hallottam volna, azt hittem volna,
hogy a vén gazember már végzett vele. A vizet föltettük s csakhamar
gőzölögni, majd forrni kezdett. Ekkor Tagliano megmozdult. Nagyot
nyujtózkodott, majd a hátáról a jobb oldalára fordult.
Éppen szólni akartam hozzá, mikor velőtrázó sikoltással talpra ugrott,
kezével mellét kezdte söpörni s lábával rugdalódzott.
Egy vipera gördült le róla. Feketefejü, sárgapettyes testtel, a
legmérgesebb, leggyilkosabb fajtából.
A körüle állók rémülten tágitottak, a messzebb levők odarohantak. A
kabilok is. Siraudinnek volt csak annyi lélekjelenléte, hogy puskatussal
szétzuzta a viperát.
– Itt csak egy segit, – kiáltott a vén afrikai katona, – kabilok, van-e
köztetek méregszívó?
Azonnal megértettem.
– Négy légionista egy hónapi lénungját kapja, a ki kiszivja a mérget a
sebből.
A kabilok elfordultak.
Ekkor jelent meg Wladimir. A szó szoros értelmében leteperte Taglianót,
a ki közben letépte ingét, hogy a sebet megnézze; az orosz a kis, alig
látszó szuráshoz illesztette száját s teljes erejével szivni kezdett.
Én és Nielsen szenvedő bajtársunk fejét fogtuk. Az olasznak szeméből
könnyek gördültek végig arcán. Nehezen lélekzett és szemei néha
elfordultak.
Mindez egy pillanat müve volt. A hadnagy is ott állt már a spáhi
káplárral. A spáhi megnézte a viperát és szólt:
– Itt nincs mentség. Ennek a kigyófajnak a csipése föltétlenül halálos.
És levette käppijét. A hadnagy is. Mind levették sapkájukat. Wladimir
abbahagyta a szivást, de térdelve maradt és oroszosan keresztet vetett
magára. Mi bajtársunk fejét a borjura helyeztük. Már nem látott,
beszélni sem tudott, de kezei kutatva jártak körül. A mi kezünket
kereste. Odaadtuk neki. Nem eresztette el, ugy halt meg. Szép arca
eltorzult, elkékült, ajkán sárgás hab jelent meg, kettőt rándult s a
müvészlelkü, daloskedvü olasz fiunak örökre vége volt. A legionisták
mind letérdeltek s egyikük olaszul elmondta a Miatyánkot.
E percben a vén kabil furakodott előre, ránézett a halottra s szólt:
– Hát kinek az Istene erősebb, te kutya? A mienk, vagy a tietek? Allah
meghallgatta az ő jámbor szolgájának kérését. Hahaha!
Világosság gyult a fejemben: ez a gazember csempészte Tagliano keblére a
kigyót. Torkon ragadtam és kiálték:
– Fiuk, fogjátok le, ez a gyilkos: ez hozta ide a kigyót.
Egy perc alatt keze-lába össze volt kötve. Egy darabig dühöngött,
orditott és tajtékzott, aztán hirtelen lecsillapult és mindent
bevallott.
A legionisták össze akarták apritani, de a hadnagy nem engedte. Kimondta
rá az itéletet: függeni fog. Mosakodjék meg és imádkozzék. Aztán jön a
kivégzés.
Komor nyugalom szállt a táborra. Megettük az ebédet, aztán fölszedtük a
tábort s fegyverbe álltunk egy fa körül, mely alá az elitéltet
hurcolták. Két spanyol legionárius vállalkozott az elitélt fölhuzására…
Mivel orditani kezdett, megpördültek a dobok… Én behunytam a szememet…
mikor ujra kinyitottam, a szerencsétlen ott kapálódzott két ölnyi
magasban a föld felett.
– Előre arc! Indulj! – hallatszott a parancs. S oly szivesen
forditottunk hátat mind e helynek. Csak tiz perc mulva néztem hátra. A
vörös alkonyi égre feketén, élesen rajzolódott le a magányos fán függő
kabilnak immár mozdulatlan teste…
… Szegény Taglianót a fehér lepedőbe takarva magunkkal vittük s másnap
sziklás vidéken kősirba tettük, hogy a hiénák ki ne áshassák.
Tehát egy a négy közül már elpusztult. Vajjon mikor kerül miránk a sor?