Soká nem felejtettem el ennek az öreg embernek gyülölettől
eléktelenitett arcát s vad lánggal szemeimbe furódó tekintetét; valamint
sokáig álmodoztam a gyengetestü, remek asszonyról, kit egy percre
karjaimban szoritottam, s a ki ott dermedt meg, kilehelvén lelkét.
Crébillon káplár akkor figyelmeztetett, hogy ne igen őgyelegjek az
erődön kivül, mert nem lehetetlen, hogy az arabsok leskelődnek rám s
életemre törnek.
Bünöm az volt, hogy érintettem az asszonyt s legtovább gyönyörködtem
szépségében.
Nem sokáig kellett óvakodnom: egy napon a légió parancsot kapott, hogy
menjen Oránba, majd ott szétosztják a belső afrikai posztokra.
Crébillonban volt annyi emberség, hogy bár ránézve elvesztettük minden
vonzó erőnket, mert már egy krajcár extra-vagyonunk se volt, mégis
melegebben bucsuzott el tőlünk.
– Eddig urak voltatok, – mondá, – még Európában éltetek. Most kezdődik
az afrikai élet, az unalom, a közönséges, durva munka. Nem vidám dolog
ez, fiuk, higyjétek el. Mire ide a partra visszakerültök, lehet, hogy
már épp olyan elállatiasodott, megkérgesedett alakok lesztek, mint én.
Tanácsaim ezek: tartsatok össze ti négyen, életre-halálra, igy tudtok
csak magatoknak egy kis poziciót csinálni a tisztek és a legénység
előtt; ne bizzatok az arabsokban, a kik sokszor szökésre csábitanak,
csakhogy aztán elfoghassanak és a kormánytól az öt frankokat
fölszedhessék, a mi itt a visszaliferált szökött katonáért jár; harmadik
és legfőbb tanácsom: óvakodjatok az asszonytól, akármilyen szinü is a
bőre. A bennszülött asszony miatt bajba keveredtek az arabokkal, az
európai asszony meg itt ugy megbolondul, mintha vér helyett vitriol
folynék az ereiben. Még a csókja is olyan, mint a vipera csipése.
Oranban szétosztották a rekrutákat. A mi századunk egy este cakkumpakk,
kellő öszvér-trainnel, gyalog megindult Ain-Szefra felé. Ott váltottunk
föl egy legionista századot, mely már hat hónapja Ain-Szefrában
állomásozott.
Egész éjjel masiroztunk s hajnal hasadtakor benne voltunk a sivatagban.
Nem hiszem, hogy Grönland hómezői ennél pusztább, megdöbbentőbb, szomoru
látványt nyujtanának. Egyforma, szürke homokdombok, homokvölgyek
végtelen láncolata, itt-ott egy kis elárvult gizgaz. Ha egy kis szél
támad, egész homokfelhőket emel a magasba s onnan fölülről szitálja rád,
mint a finom esőt. Orrod, szemed, szád tele lesz vele, vakulsz, köhögsz,
prüszkölsz, de nem védheted magad ellene.
A legionáriusok káromkodtak, fohászkodtak, kiki a temperamentuma szerint
és sokan elkeseredve a földre vetették magukat, hogy ők tovább nem
mennek. A vezető hadnagy hidegen figyelmeztette az illetőt, hogy
tizenkét botot kap, ha nem kel talpra, a mi rendesen használt is. A ki
komolyan megbetegedett, azt öszvérre tették s két oldalról két katona
támogatta.
A karavánutat, a melyen mentünk, fehérlő csontok jelezték. A mint
beszélték, elhullt állatok csontjai voltak, de bizony, én azt hiszem,
lehettek köztük embercsontok is.
A menetelés olyan volt, hogy masiroztunk éjfél után két órától délelőtt
tizig, akkor délután hatig hirtelen felütött sátraink alatt aludtunk,
aztán megebédeltünk, fölpakkolóztunk s masiroztunk éjfélig, a mikor ujra
kétórai alvás következett. A forróságot rendesen elhevertük.
Különös örömünkre szolgált, ha estefelé valami árnyékos oázisra
bukkantunk, hol rendesen hosszabb pihenőt tartottunk a tiszta forrásviz
miatt. Ilyenkor a hadnagynak első dolga volt fegyveresekkel körülvétetni
a forrást, különben az eltikkadt katonák rögtön megrohanták volna. Csak
mikor már tábort ütöttünk, levetkőztünk, lehütőztünk, volt szabad a
forráshoz járulni s égető szomjunkat lecsillapitani. Hej, micsoda komisz
italnak tetszett e mellett az elmult napjaimban elfogyasztott pezsgő.
Hogy tért vissza tőle elzsibbadt tagjaimba az élet, velőmbe a jókedv,
egész valómba a ruganyosság. Azután meritettünk vizet a főzéshez, erre
inni kaptak az öszvérek s végtére mosakodásra került a sor. Miután
megebédeltünk, rágyujtottunk a jól megtömött fapipára s a gyepen hanyatt
fekve, fejünket a borjura hajtva, elfeledkeztünk minden szenvedésünkről.
A végtelen sivatagra gyorsan szállt le az afrikai est. Nem is szállt,
hanem hirtelen ráesett, nem is az est, hanem az éj. Átmenet, esti
szürkület nem is volt: a napvilágból egyszerre koromsötét éjszaka lett s
az öt perc előtt még tiszta kék égbolton most már millió csillag
ragyogott. Ilyenkor Wladimir elővette a balalajkáját (olyanféle, mint a
bácskai rác citera) s elkezdte rajta halkan verni azokat a bús
Volga-menti hajósnótákat, melyek ugy hangzanak, mintha valami élve
eltemetett ember énekelné a föld alól. S én elgondolkoztam rajta, hogy
én is egy ilyen élve eltemetett ember vagyok, a ki hitvány, dologtalan
életemet elhoztam ide, befejezni a vad sivatagban. Vajjon mit csinálnak
most otthon? A Margit-szigeten? A kioszkban? Tátrafüreden? A turfon? De
elmém kerekei egyre lassabban forogtak, a tábor moraja egyre halkabban
zúgott a fülembe, még azt hallottam, hogy Taglianót a sergent őrségre
kiáltotta, félig lehunyt szempillám alól láttam a gulába rakott
fegyvereket, s a lobbanó tüz fényénél megvillanó szuronyokat, aztán édes
lethargiába estem… elaludtam…
Valamelyik este egy a homok alól egy kissé kilátszó romvároson haladtunk
keresztül s a tulsó oldalon, oázison, egy arabs falu közelében ütöttünk
tábort. Mire megvacsoráltunk, a szemhatáron teljes pompájában kelt föl a
hold s mi elhatároztuk, hogy egy kis látogatást teszünk norvég
testvérünknél, Nielsennél, a ki bent a romok közt őrszemnek volt
kiállitva. Különös érzések vettek rajtam erőt, a hely olyan volt, mint a
félig kiásott Pompéji. Talán Carthagónak, vagy valamelyik másik pun
városnak a romjai közt jártunk? Itt egy nagy civilizáció volt, itt
államférfiak, hadvezérek és hősök születtek és államot alkottak, mikor
még Páris helyén a Szajna lakatlan mocsarai terültek s London helyén a
rengetegben kőbaltájával medvét kergetett a vad kelta… Nielsen egy
oszlopsoros magas kapunak támaszkodva állt, lövésre tartott puskájával;
a kapu olyanforma volt, mint Septimius Severus diadalíve Rómában… A
magas, vállas norvég, szoborszerü mozdulatlanságával, a teljes
holdfényben, festői látványt nyujtott. S a mint messziről néztem,
elszorult a szivem arra a gondolatra, hogy majd egykor az őrtálló
sárgabőrü ázsiai zsoldos épp igy veti vállát a lipótvárosi bazilika
kupolaromjainak s nem sejti, hogy a lába mozdulására meginduló és
legördülő homokszemek micsoda nemzet temetőjét alkotják. Jó darabig
pipálgattunk ott az éles holdfényben s hallgattuk a sakálok rekedt
üvöltését. De a fáradtság végre győzött költői hajlamainkon s
visszamentünk a táborba.
Éjfélkor a sergent fölébresztett, engem és Wladimirt. Wladimir a
romvárosba, én meg a falu irányába mentem őrségre. A hold már
lenyugodott s oly sötét volt, hogy a sergent lámpással szedte össze a
szakaszt s lámpással vezetett bennünket az őröket fölváltani. Régi
afrikai veterán volt, több zsinór diszitette a karját. Utasitásul
különben csak annyit mondott, hogy ha valaki vagy valami a sötétben
mozog, s az első megszólitásra nem felel, habozás nélkül lőjjem le. Egy
rekrutának, a ki bővebb fölvilágositásokat kért, azt mondta, hogy fogja
be a száját, itt mindenki praxisból, a maga kárán lesz jó katona, nem
Sorbonne ez, hogy előadásokat tartsanak. Egy kicsit hallgatott, aztán
hozzátette:
– Csak azon imádkozzál, rekruta, hogy oroszlán ne kerüljön eléd…
– Oroszlán? – hebegte a fiu.
– Az. Mert az oroszlán kitünően lát a sötétben s mielőtt rálőhetnél,
megesz.
A sergent oldalba döfött, hogy ugy-e jó tréfa; de mondhatom, hogy elég
kegyetlen tréfa egy parasztfiuval szemben, a ki nem tudja, hogy Tartarin
lőtte agyon az utolsó algieri oroszlánt, az is vak volt és az
állatseregletből szabadult ki.
Egy homokdombra állitottak, arccal a falu felé s a koromfekete éjszakán
kivül semmit sem láttam. A táborból idehallatszott, a mint öszvéreink az
abrakot ropogtatták; néha hosszan nyeritett valamelyik állat; talán
elfogyott a zabja, vagy talán álmodott valami szépet, azt, hogy ló. Majd
ismét összeveszett két öszvér, rugta és harapta egymást vad nyihogással.
Azután rendesen tompa csattanás következett; valamelyik hajtsár közéjük
ütött egy deszkával; erre ismét csönd lett. A tücskök milliói ciripeltek
egy darabig, majd puskalövések dördültek; sakálokra lőttek az őrszemek;
a lövésekre rendesen kórusban a tábor körül idegtépő üvöltés
keletkezett. Mondhatom, hogy izgatottan meresztettem szememet az
alaktalan éjszakába s lövésre tartott puskám remegett. Nagy
erőfeszitésembe került, hogy ne lőjjek. Miért? Tudja Isten. Csupa
félelemből. Azt hittem, a lövéssel elriasztom az éj láthatatlan lényeit.
Egyszerre vad zaj riadt a sötétben, a falu felől. Mintha a homokon siető
léptek dobogtak volna. Igen, léptek közelednek.
– Qui vive? – kiáltám stentori hangon.
– La Françe, – felelt egy ismerős hang.
– Ki vagy? – kérdém halkabban.
– Tagliano legionárius, ne üss zajt, pajtás.
– Galambos vagyok. Az istenért, hogy hagyhattad el a tábort?
– Egy kabil gazember becsalt a faluba, hogy majd mulatunk, s az arabok
agyon akartak ütni. Adio!
Eltünt a sötétségben. A falu felől egy csapat ember égő fáklyákkal,
lármázva közeledett.
– Állj! – kiáltottam rájuk harminc lépésről.
Két arabs odajött hozzám s tört franciasággal kért, hogy keltsem föl a
parancsnokot, mert panaszuk van.
– Én nem mozdulhatok innen.
– Akkor majd fölkeltjük mi.
– A ki beljebb jön, azt lelövöm.
Az arabok hátráltak. De tiz lépésnyire tőlem tevealomból hatalmas tüzet
raktak s a körül olyan üvöltözést csaptak, hogy a hadnagynak meg kellett
hallania. Meg is hallotta, ki is jött, fegyvertelenül, de a hat főből
álló főőrség feltüzött szuronynyal mögéje sorakozott.
Közeledtére szétvált a tömeg s a tüz fényénél egy véres alakot s egy
összekötözött legényt láttam a földön heverni. Az arabok lecsillapodtak,
egyikük előlépett s francia-arabs nyelven valami vádbeszédfélét mondott,
melyből megértettem annyit, hogy egy legionárius egy hárembe akart
hatolni s mikor rajta csipték, levágott egy embert a szuronyával és
elmenekült. Követelték a hadnagytól, hogy adja ki azt a katonát.
– Vajjon maga volt-e ott az én katonám? – kérdé a hadnagy.
– Nem. Ezzel a kabil öszvérhajtsárral, a ki itt megkötözve fekszik.
– S mit akartok csinálni az én öszvérhajtsárommal?
– Megölni.
(A megkötözött kabil kínosan jajgatni kezdett.)
– S meghalt a ti emberetek?
– Nem.
– Nos, egy haldoklóért két emberélet? Ez sok. Elégedjetek meg a
kabillal.
Az arabok morogtak.
– Azzal a hitvány szudáni korcskeverékkel? – kiálták többen.
(A hajtsár szivszaggatóan jajgatott.)
– Csend! – kiáltott a hadnagy, – szuronyt szegezz!
Klipp-klapp – két mozdulattal a puskák vizszintes helyzetbe jöttek s a
szuronyok a tömeg felé fordultak.
– Kotródjatok! – kiáltott a tiszt s hátat forditott nekik.
– Parancsnok ur, parancsnok ur! – sivitott a kabil.
Ez volt utolsó szava; az arabok dühödten rávetették magukat, s jóformán
darabokra vagdalták, lábbal taposták. A legionisták a rémülettől
dermedten nézték a látványt, ujjam görcsösen kereste a ravaszt,
szerettem volna beléjük lőni.
– Egy sortüz nem ártana, mon commandant, – mormogott a káplár.
– Hová gondol? Két hét alatt ki volnék csapva a hadseregből, – felelt a
hadnagy.
És halálsápadtan visszament a táborba, hol azonnal riadót vertek.
Az arabok dühös fenyegetések közt távoztak, az őrszemeket bevonták, s a
légió menetkészen állott. A hadnagy lóra ült, meggyujtotta a fáklyákat,
kihuzta a kardját, s szólt:
– Ki volt az a legionárius, a kit ez a boldogtalan kabil a faluba vitt?
Tagliano azonnal előállt.
– Holnap guzsba kötlek a napon.
Tagliano lehajtotta a fejét.
– Megérdemlem! – felelt egyszerüen.
… Némán megindult a csapat. Én leghátul ballagtam, közvetlenül az
öszvérek előtt. Egész éjjel elfojtott zokogás kisért. A fölkoncolt kabil
apja sirdogált mögöttem, a ki szintén a hajtsárok közt szolgált…