Az algieri ebéd jó ize sokáig megmaradt a számban. Hosszu ideig nem volt
szerencsém urnak való ételhez. Sőt gyakran olyat kaptunk, hogy
egyáltalán nem volt embernek való.
A kompánia pénze teljesen elfogyott s a tiz centime napi lénung állt
csak rendelkezésünkre, hogy életünket egy kissé megfüszerezhessük.
Képzelhetik, hogy micsoda füszer telik ki öt krajcárból.
A mint a pénzünk elfogyott, Crébillon kegye is elfordult tőlünk. A vén
alkoholista utolsó kedvezése az volt, hogy kivitte, hogy négyünket egy
szakaszba (escouade) tegyenek. Ezért kicsalta utolsó öt frankunkat s
aztán más zsákmány után nézett. Nem is vettem rossz néven szegénytől.
Az algieri erődben nem igen pihentünk meg. Reggel ötkor réveillet
fujtak, összeálltunk s kimentünk a városon kivül, katonai mozdulatokban
gyakorolni magunkat, előbb mindenki fölhörpentvén huszonhárom centiliter
mennyiségü feketekávéját. Félkilenckor visszatértünk és kilenc órakor
kiosztották _la soupe du matin_-t, mely áll száz gramm levesben főtt
marhahusból és egy kis főzelékből. Ezen elrágódhatik az ember tiz óráig,
akkor _retraitet_ fujnak, s délután két óráig, mig a nagy forróság tart,
nincs a katonának semmi dolga. Két órakor réveille, megyünk az iskolába,
vagy belső, kaszárnyai munkára. Ez tart félnégyig. Akkor ujra
gyakorlatra vonulunk s ott vagyunk félhatig. Hatkor kiosztják a _soupe
du soir_-t, az ebédet, a mi ugyanaz, mint reggel, kivéve, hogy kétszer
egy héten, csütörtökön és vasárnap, sült hust kapunk, burgonyával. Azt
már emlitettem, hogy minden második nap ezerötszáz gramm kenyeret
kapunk. Hamar rájöttünk azonban, hogy ezt legjobb egy ültőhelyünkben
megenni, kölömben a legionáriusok ellopják. A koszt ugyanis nem
tulságosan bőséges s ez a sok kiéhezett európai alak sohse tud jóllakni.
Crébillontól hallottuk, hogy ez a nyári beosztás, junius elsejétől
szeptember tizenötödikéig. Télen másképp lesz.
Megjegyzendő, hogy tiz napon át, a mig Algierban voltunk, se ezredest,
se kapitányt, se főhadnagyot nem láttunk. Egy fiatal hadnagyocska járt
ki velünk, a ki szörnyen unta a mulatságot, félreült lapokat és
regényeket olvasni s minket teljesen a belga és porosz altisztek
önkényére bizott. Hogy aztán ezek gorombáskodás és taszigálódás terén
mit vittek véghez, az képzelhető. Az is igaz, hogy ritka elzüllött
bandával volt dolguk; az intelligens ember, kit a szerencsétlenség
hajtott ide, kis töredék köztük, a legnagyobb részük professzionátus
csavargó, a ki soha semmiféle mesterséget nem tanult, urat maga fölött,
gazdát egyáltalában nem ismert s életében öt percig komolyan nem
dolgozott. Vasszigor kell hozzá, ilyen embereket a katonai fegyelemhez
szoktatni. Volt is pofon, guzsbakötés, kurtavas és börtön rakásszám. De
azokkal, a kik jól öltözködve érkeztek ide, az élet hajótöröttjeivel,
nem volt semmi baj. Ezek pariroztak.
Egy reggel a hadnagy két afrikai vadásztiszttel és három
Alcazar-kávéházbeli énekesnővel jött ki a gyakorló térre. Ugy látszik,
egyenesen a kávéházból jöttek, kocsin. Részegek voltak s egész uton
énekeltek. Kint aztán elhelyezkedtek s a kocsiból mintegy páholyból
nézték a rekruták gyakorlatait, buzditó kiáltásokat intézvén hozzájuk.
Egy magas fal megrohanása és megmászása volt a föladat. Egymás hátán,
egymást fölhuzva, öt perc alatt tul voltunk rajta, aztán visszafelé
csináltuk meg ugyanezt. A hölgyek tapsoltak, ujongtak s mikor sorba
álltunk, szemlét tartottak fölöttünk. Tőlem hat embernyire egy csinos,
kis bajuszu, torreador külsejü spanyol állt. A hadnagy szeretője megállt
előtte s arcul legyintette őt batiszt zsebkendőjével, szólt:
– Te tetszel nekem, fiu.
A spanyol elnevette magát s könnyedén felelt:
– Este hétkor gyere a kaszárnyába.
– Szemtelen! – kiáltott a hölgy, a hadnagy pedig a kezében vitt
chartreuse-ös üveget ugy vágta a spanyol fejéhez, hogy a szerencsétlen
vérbe borulva dőlt ki a sorból. Két káplár fölragadta és valami kuthoz
vitte.
A légió meg sem moccant, de zugás futott végig a sorokban s a vad fiuk
tekintete összevillant. Akkor nem értettem meg ezt a tekintetet, de
megértettem a következő évben, a hoang-hoi csatában, a hol a hadnagy
_négy golyót kapott a hátába és elesett_. A legionáriusok ekkor
boszulták meg az algieri brutalitást. Az ezredorvos konstatálta a
dolgot, de a tisztek nem mertek vizsgálatot inditani. A tonkingi
őserdőkben nem lehetett a légióval sokat okoskodni.
A vadásztisztek boszusak voltak a chartreuse elpocsékolásáért s a
visszavonulást inditványozták. A káplárok hátra arcot kommandiroztak s
mi hátat forditottunk a nemes kompániának. Engem ezalatt az a szerencse
ért, hogy a bizalmas modoru hölgy hátba vágott s azt kiáltotta: _Ez a
fickó ugy tartja magát, mint egy király! Szeretnék a szeme közé nézni!_
Szerencsémre, a káplárok marsot kommandiroztak s igy megszabadultam a
kellemetlen következményektől. Azt azonban hallottam, hogy a hadnagy a
hölgyet bestiának nevezte.
Este fönt a bástyán pipáztunk és a város felséges keleti panorámáját
bámulva, tárgyaltuk az ügyet. A vén Crébillon lelkünkre kötötte, hogy
nagyon vigyázzunk magunkra a tisztekkel szemben, mert a gyarmatokon s
különösen a légióval szemben, minden meg van nekik engedve. Bármely
pillanatban agyonlőhet, nyomorékká tehet, folyton becsukhat, a
legiónárius nem mehet rapportra s nem kap igazságot. S megjegyzendő,
hogy a börtönben töltött idő nem számit, azt az öt éven fölül még utána
kell szolgálni.
És itt az öreg nagyot sóhajtott.
– Magam is igy ragadtam itt. Megszöktem, elfogtak, hat hónapi fogságot
kaptam. Ez megtörtént kétszer. Apróbb rakoncátlankodások miatt is kaptam
összesen körülbelül két évet, ez már három év. E nyolc év alatt
tökéletes vén katona lettem, mint Napoleon régi gárdistái. Gép, nem
emberi lény…
– Gép, de olaj helyett pálinkával kentek, – szólt egy vén legionárius s
a katonák röhögtek.
Crébillon különös tekintettel nézett végig rajtunk.
– Pálinka? Hagyd el Muller, nagy találmány az: az a szegény embernek, a
mi az urnak a morfium. A pálinka segitett nekem eltemetni a multat és
elviselhetővé tenni a jelent. Öreg napjaimra idekerültem az algieri
depotba, penzióba s itt kényelmesen eltöltöm hátralevő időmet. Nem
tudnának engem innen bottal se elverni.
Igy üldögéltünk a bástyán, mig csak takarodót nem fujtak. Ekkor kivertük
a pipánkat s még egy pillantást vetve a vak afrikai éjben lent égő
lámpákra s a messzeségben sziporkázó csillagokra, nyugalomra tértünk.
Tizenkettedik napon kiosztották köztünk a Lebel-puskákat. Aznap a
fegyverrel való bánásmódra tanitottak, másnap a régi legionisták
elmentek Oránba, mi megkaptuk a patrontáskát is, elül-hátul egyet s
kivonultunk rendes szolgálattételre.
Egy éjjel, két órai fárasztó őrtállás után, éppen le akartam feküdni,
mikor riadót vertek. Tiz perc alatt az udvaron állt a légió, fegyver
alatt. Az erőd nagy kapui dörögve csapódtak szét s mi, sulyba fogott
fegyverrel, futólépésben indultunk le a városba.
Mikor a hegyről lefelé kanyarodtunk, már láttuk, hogy hová megyünk. Tüz
volt az arab városrészben, a tüz világa volt a direkció.
Tiz perc alatt ott voltunk, a bámész tömeget hátra szoritottuk, aztán a
mi századunk gulába rakta a puskáit s fejszét, létrákat ragadott, hogy
majd az égő ház tetejére jutva, leverje az éghető anyagot. A városi
tüzoltóság is ott állt egy nagy fecskendővel s a kapu kinyitását várta,
hogy az udvaron az égő házhoz férjen.
Az égő ház egy dusgazdag arabsé volt, a ki három házas fiával s a saját,
mint a tüzoltók beszélték, három feleségével és nagyszámu cselédséggel
lakott a terjedelmes, összeépitett házcsoportban.
Fejszével megdöngettük a kaput, kinyilt rajta egy kis ablak s a gazda
kinézett.
– Mit akartok?
– Eloltani a tüzet.
– Eloltom én a fiaimmal és a cselédeimmel.
– Ne okoskodjál, nincs hatalmadban eloltani.
Az arab becsukta az ablakot.
– Törjétek be kaput! – kiáltott Champsaur kapitány.
A legionisták hamar egy gerendát keritettek, harmincan ragadták meg
egyszerre s a következő percben ágyulövéshez hasonló dördüléssel
zuditották neki a kapunak.
– No még egyszer! – kiáltottam le a magas falról, melyen Taglianóval
(egymást fölsegitve) lovagoltunk.
A gerendaütés másodszor dördült, a kapu recsegett. S én láttam, hogy az
öreg arabs, megfenyegetve bennünket fekete öklével, hat fátyolos
asszonyt, a kik az udvar egyik sarkában siránkoztak, beterel az égő
házzal összeépitett épületbe. Ez az asszonyokat rejti el előlünk.
A kapu a harmadik ütésre széttárult, a fecskendőt gyorsan betolták a ház
mellé s mig vagy harminc ember a szivattyu kádjába hordta a vizet,
megkezdődött az oltás. Az arabs a fiaival félre állt s olyan képet
vágott, mintha a dolog őt legkevésbbé sem érdekelné.
Mi vagy hatan parancsot kaptunk, hogy menjünk föl annak a háznak a
tetejére, hová az öreg az asszonyokat dugta, s verjük le a tetejét, mert
a tüz csak ezen az uton terjedhetett tovább.
Ezen a házon rácsos ablakok voltak. Ez lehetett az asszonyok háza, a
hárem.
Mikor a létrát a ház oldalához támasztottam, érzem, hogy egy sulyos kéz
megragad és hátraránt.
Az öreg arabs volt. Soha ily gyülölettel telt tekintetet még nem láttam,
elannyira, hogy hideg borzongás futott végig rajtam. De rögtön hallottam
Champsaur kapitány hangját.
– Őrség!
Vagy tiz ember szaladt be az utcáról, szuronyos puskával.
– Szoritsátok oda a sarokba ezt a vén gazembert a fiaival együtt és
vigyázzatok rájuk.
A négy arabs egyszerre körül volt véve s a sarokba taszigálva. A
legionisták puskatussal dolgoztak.
Mialatt ez történt, a hárem padlásán, ugy látszik, már régebben lappangó
tüz kitört s az egész tető egy pillanat alatt lángban állott.
Champsaur káromkodott mint a jégeső s a harmadik még tüzmentes ház
tetejére rendelte a legionistákat. Ekkor figyelmeztettem, hogy az éppen
most föllobbant házban hat asszony van. Már sikoltozásuk is hallatszott.
Bizonyosan a zsarátnok már kezdett közéjük hullani.
Champsaur az arabshoz lépett és a kulcsot kérte, hogy az asszonyokat
kihozhassák. Az arabs tagadólag intett.
– Ember, meg vagy őrülve? Hisz ott vesznek!
– Vesszenek ott inkább, semhogy a ti szemeitek lássák őket.
Champsaur elfordult, s dühödten üvölté:
– Fiuk, a gerendát! Törjétek be ezt az ajtót.
A háremből kétségbeesett sikoltások hangzottak. Ezuttal én is a
gerendához kaptam. Az ajtó az első ütésre beszakadt. A nyiláson füst
tódult ki, utána asszonyok rohantak ki, levegő után kapkodva. Az
arabsokhoz futottak, s a lábuk elé kuporodtak.
– Mind itt van? – kérdé tőlem Champsaur kapitány.
– Csak hatot láttam kijönni, azt hiszem, egy még bent van, mon
commandant! – feleltem.
– Menjen be érte.
Olyan száraz hangon mondta, mintha cigarettáért küldött volna valakit a
boltba. Én azonban vizbe mártott zsebkendőmet a számra kötve, kezembe
égő fáklyát kapva, habozás nélkül berohantam… A füsttel telt nagy szoba
közepén (körülötte már égtek a szőnyegek) egy csodaszép fiatal arabs nő
feküdt elájulva. Ugy képzeltem, hogy az öreg arabs kedvenc felesége.
Arca födetlen, hófehér nyakán és mellén megtépve a ruha, nyilván ő maga
szaggatta meg, mikor a rémület és füst fojtogatni kezdte. A tüz eléggé
világitott, a fáklyát tehát elhajitottam s a nőt ölembe vettem, ugy,
hogy sápadt feje jobb vállamon feküdt. Igy magamhoz szoritva (éreztem
szive dobogását), áttörtem a füstön s félig elvakulva az udvarra
érkeztem.
… Az első, mit hallottam, egy rekedt orditás volt, abból a sarokból,
hová katonáink az arabs házigazdát és fiait szoritották. Aztán az öreg
arabs egy irtóztató lökéssel széttaszitotta az őrséget s egy ugrással
előttem termett. Mielőtt elfordulhattam volna, az arabs kése megvillant,
s _markolatig merült a boldogtalan nő meztelen mellébe_. Aztán
kirántotta kését a sebből s övébe dugta. Vérsugár szökelt ki a sebből s
elboritotta a nőt, meg engem is. Arcom, szemem, szám s mellem tele volt
vérrel. Éreztem, hogy a boldogtalan kettőt rándul, hallottam, hogy
sóhajt, láttam, hogy egy pillanatra fölnyitja gyönyörü barna szemeit,
melyekből végtelen rémület tükröződött le… aztán behunyja a szemeit,
vége… A meglepetéstől, a rémülettől félig őrülten ledobtam a gyöpre s
Vladimir nyakába estem, a ki azt hitte, hogy én vagyok megsebesülve.
… És ekkor az öreg arabs letakarta a nőt fehér burnuszával, ráborult és
hangtalanul siratta. Órákig feküdt ott mozdulatlanul, nem törődve azzal,
hogy mi történik körülötte.
Csakugyan a kedvenc felesége volt.
Reggel kilenckor vonultunk vissza a kaszárnyába, az arabs még akkor is
ott feküdt a földön, az asszony ruhájába temetett arccal.