A _Baudin_ a pirkadó hajnal fénye mellett lassan uszott be Algier
kikötőjébe. A város aranyos kupolái, tornyai és minaretjei csillogtak a
születő fényben. Apró házai mintegy ótalomért huzódtak a hatalmas erőd
lábához, mely uralkodott az egész város fölött. Az erődben éppen a
réveillet fujták s a friss trombitahang messzire elszállt a tiszta
levegőben.
Előbb az idegen légió két százada szállt ki, nagy pontonokon, aztán ezek
félkörbe álltak a kikötőben s minket rekrutákat vittek ki a partra. A
kör összezáródott s megindultunk az erőd felé, fegyver közé fogva. Száz
frank foglaló volt minden rekruta zsebében, azért vigyáztak olyan nagyon
rájuk. Nem egy ember volt köztük, a ki ugy gondolkozott, hogy ingyen
áthajózik Afrikába, ott kereket old s terv és ész nélkül elkalandozik a
fekete kontinensen. Micsoda keserves csalódás lett ezeknek az ostoba
képzelődéseknek a vége.
Az erőd udvarán az ezredes és pár tiszt várt ránk. Spáhik, turkók, s
afrikai vadászok lézengettek körülöttük. Fölolvasták a névsort,
konstatálták, hogy ki veszett a tengerbe, az ezredes végigjárt köztünk s
több izben mormogá: _felséges fickók_, aztán a káplárok pléhcsajkákat
osztottak ki, megmutatták, hogy hol osztják a reggelit s azzal
_abtretoltattak_. Reggelire pompás tejes kávét s egy-egy hófehér cipót
adtak, mely a mi prófuntunk mellett valóságos kalács.
Alig nyeltük le az utolsó falatot, összedoboltak bennünket. A front
előtt ujra ott állt az ezredes és Champsaur kapitány.
– Álljanak külön, a kik egy szót sem tudnak franciául.
Rövid mozgás, magyarázgatás után valami száz főből álló csapat
képződött. Ez legnagyobb részt poroszokból állott, de volt közte angol,
olasz, hollandi, spanyol, amerikai.
– Álljanak külön, a kik csak franciául tudnak.
Erre is képződött egy tekintélyes csapat. Ezek a belgák és francia
svájciak voltak.
Erik a norvég, Wladimir az orosz, Tagliano és én nem mozdultunk egymás
mellől. Velünk együtt állt ott még vagy harminc ember.
– S önök?
– Mi, parancsnok ur, ugy látszik, minden nyelvet beszélünk.
– Helyes. Bretonville hadnagy, vezesse valamennyit a magazinba s estére
olyan uniformisban legyen minden katona, mintha skatulyából huzták volna
ki. Holnap majd beosztjuk önöket a légióba.
A hadnagy sugott neki valamit.
– Igaz. Mind megkapták a foglalót?
– Én nem kaptam meg, parancsnok ur, mondám, folyton megtartva katonás
merevségemet.
– Jól van. Tizenkettő és egy közt jelentkezzék a légió első ezredének
pénztáránál. Volt ön katona?
– Igenis, parancsnok ur, huszár voltam az osztrák-magyar hadseregben.
– Mindjárt meglátszik. Elmehet.
Mikor a ruharaktár felé mentünk, egy vén legionista káplár, a ki
hallotta beszélgetésemet Champsaur kapitánynyal, csatlakozott hozzám.
– Látom, hogy ön ur volt civilkorában – szóla.
– Az voltam.
– Szeretne egy kicsit jobban öltözködni?
– Hogy az ördögbe ne!
– Akkor jöjjön velem.
Oldalt eltünt. Intettem három pajtásomnak s utána eredtünk. Hátsó kapun
mentünk be a magazinra felügyelő őrmesterhez s egy félóra mulva pompás,
testhez álló, hófehér extra-egyenruhában, tiszti cipőben voltunk, kis
kokett, fehér käppivel a fejünkön. A Lebel-fegyverhez való kis gyiklesőt
is azonnal derekunkra csatolhattuk – s perfekt legionáriusok voltunk.
– Nem akarnak a városban ebédelni? – szólt, szemével csiptetve a káplár.
– Persze, hogy akarunk.
– Nos, kérjenek engedélyt Champsaur parancsnoktól.
– Fog-e adni?
– Mondják, hogy caporal Crébillonnal mennek ki. Az én vagyok. Én elég
garancia vagyok arra, hogy nem szöknek meg.
S egy alig észrevehető mozdulattal a derekára szijjazott revolverre
tette a kezét.
Az engedélyt este hétig csakugyan megkaptuk, a foglalómat fölvettük, s
vigan indultunk kifelé.
Az erőd kapujánál egy nagy csomó zsidó tanyázott. Szép, hosszu szakállu,
bibliai alakok, olajbarna arccal, kifejező fekete szemekkel, nem az az
éjszaki szláv korcsivadék, melyet oly sokszor láttam felvidéki
birtokunkon, ragadozó madáréhoz hasonló félelmes arcával. Wladimir nem
is akarta elhinni, hogy ezek zsidók, annyira hozzászokott a hazájában
látható elromlott tipushoz.
A zsidók azért tanyáztak ott, hogy civilruháinkat és egyéb ingóságainkat
megvegyék. Tagliano vissza is futott rögtön s lehozta régi életünk
emlékeit. Ebből is bevettünk negyven frankot. Tagliano alkudott velük s
mondhatom, hogy a kereskedők a bőbeszédü olaszban mesterükre akadtak.
Gazdagnak éreztük magunkat, mikor a városba leszálltunk. Käppinket
félrevágtuk s az ifjuság bizalmával, boldogan tekintgettünk szét a
keleties utcákon.
Mindenki megnézett bennünket, de volt is mit. Wladimir és Erik két szőke
Herkules volt, azzal az álmos vagy álmodozó kék szemmel, mely Turgenyev
regényhőseinek a sajátsága. Tagliano koromfekete nápolyi volt, gondosan
ápolt Viktor Emánuel-bajusszal. Magas, sugár termetén gyönyörüen állt a
légió fehér ruhája, mely kacér ellentétül szolgált az ő feketeségéhez.
Magam sem voltam utolsó legény, felpödört bajuszommal s IV.
Henrik-szabásu, hegyesre nyirt szakálammal. Ki is jelentette Crébillon,
hogy elegánsabb legionáriusokat, van tiz éve, hogy nem látott. Büszkén
is lépdelt előttünk, mint egy kocsis, a ki nagyurakat visz a hintóján.
– Milyen dejeunert parancsolnak? – kérdé, – elég lesz fejenkint tiz
frank?
– Elég.
– Akkor gyerünk a _Hôtel Beau Rivage_-ba.
Volt már egy óra, mikor oda értünk, irtóztatóan kiéhezve. Crébillon a
tengerre néző terraszon terittetett, sátor alatt s először jégbe hütött
sört kért. Azután megrendelte a couverteket, előbb a fölszolgáló
garçonnak tiz frank borravalót igérvén. Mint a farkasok estünk neki a jó
ebédnek. A terrasz lassanként megtelt, többnyire angolokkal, egy
láthatatlan zenekar operákat kezdett játszani. Egypár üveg vörös bornak
gyorsan a nyakára hágtunk s Crébillon kipirult arccal adott a tálalásra
vonatkozólag utasitásokat a pincérnek, a miből láttuk, hogy meglehetős
szakértő.
– Mondja csak, káplár ur, mi volt ön azelőtt? – kérdé Tagliano.
Az öreg magasra emelt egy pohár bort és gusztálta. Aztán egy hajtásra
magába temette.
– Ne bolygassuk a multakat fiaim. A légiónál nincs mult, csak jövő.
Kivánom, hogy szebb jövő várjon rátok, mint a milyen én rám várt.
Dobolt az asztalon.
– Hej, sok szép, előkelő urfit vezettem én már be a légióba. S hova
lettek? Csontjaik ott fehérlenek a bacninhi őserdőkben… s még csak nem
is férfias tusában, a zászló alatt, mitrailleuse-ök siketitő kereplése s
a fekete zászlósok vad üvöltése közt szálltak a sirba… a mocsárból
kiszállt sápadt halál, a láz fojtotta meg őket… vagy a kolera söpörte
el.
Tagliano is fölhajtott egy pohár bort, csettentett a nyelvével s hetykén
szólt:
– Eh, csak egyszer hal meg az ember s ugyancsak szörnyen mindegy, akár
négylovas hintón viszik ki a nápolyi Santa Croce temetőbe, diszes papi
kisérettel és szép énekszóval, vagy ott földelik el Kelet-Ázsiában, a
kinai határ mellett… és a kapitány imádkozik fölötte, miközben a
bajtársak három sortüzzel bucsuznak el tőle…
Crébillon figyelmesen hallgatta, aztán megszólalt:
– Szépen beszélsz fiam, de miért nem vallod inkább azt, hogy csak
egyszer él az ember s igyekezzél az életedet szépen berendezni…
Tagliano sóhajtott.
– Azzal már elkéstem. Most összes filozófiám abból áll, hogy meg tudjak
békülni helyzetemmel, nyugodtan várjam a szenvedéseket s el legyek
készülve korai halálomra.
Most megszólalt az orosz:
– Légy fatalista, mint én. Én nem ismerem el a szabad akaratot. Ha nekem
van szabad akaratom, miért ne legyen a sajtkukacnak is? Miért legyen
éppen nekem és csak nekem? Azt csak az ember képzeli, hogy a teremtett
lények közt rangban külömb, mint a sajtkukac. Ezt a sajtkukac is
képzelheti magáról s épp ugy vindikálhatja magának a szabad akaratot,
mint mi. Nincs szabad akarat. Semmiféle tettünkért nem vagyunk
felelősek, mert mindent, a mit teszünk, végzetszerüleg kell tennünk,
utunk ki van szabva – mondjuk, – a csillagokban. Én tehát nyugodtan
várom a jövőt, mert nem változtathatok rajta.
– És te? – szólt a káplár, oldalba döfve Eriket, a ki elmerengett a
tengerre.
– Engem anyám megtanitott hinni és imádkozni. És én megtaláltam Istent a
tenger mélyében és az ég magasságában. Nem felejtem el örömömben,
eszembe jut bánatomban. Nyugodt vagyok, mert vigyáz rám.
… És én ott ültem és a napnak egész sugárkévékben hulló aranyától
ragyogó tengerre bámultam, mely eddigi hitvány, ostoba, sivár életemtől
elválasztott. És öröm fogott el, hogy mérhetetlen vizek tornyosulnak
közém és régi életem közé. És öröm fogott el arra a gondolatra, hogy
szenvedni… és a szenvedések által megtisztulni fogok. Hirtelen eszembe
jutott egy gyerekkori imádságom, melyet tizéves korom óta nem
imádkoztam. Elmormogtam.
– Mit csinálsz? – szólt az orosz.
– Imádkozom.
Mély csönd lett az asztal körül. Crébillon megtömte kis fapipáját és
rágyujtott. Vagy öt füstkarika után megszólalt:
– Kár fiuk, igazán kár, hogy ezeket a sok szép filozofiával és mély
vallásossággal bélelt koponyákat holmi zulukafferek fogják beverni
csatabárdjaikkal… vagy azok a gaz tonkingi piráták lándzsára tüzve
viszik valami nagyhasu mandarin elé, a ki ezért nekik egy _csin_-t fog
fizetni, a mi testvérek közt is fölér két souval… nom d’un chien… a
gazember ennyire becsüli a fehér ember fejét.
– Igaza van! – kiáltott Tagliano, – én annyit sem adnék a mandarin
fejért, _levágatlanul_. – Erre már nagy koccintás volt. Crébillon
kezdett elázni. Karomra tette a kezét.
– Nagyon szeretlek benneteket fiuk, sajnálom, hogy elhagytok, négy ilyen
kiváló fickóhoz rég nem volt szerencsém. Én sem vagyok ám valami rongy
ember, ne higyjétek. Jó családból származom. Az apám ügyvéd volt
Brüsszelben, jó nevelést kaptam…
Hallgatott egy darabig, mintha haboznék, folytassa-e?
– Ma is ur vagyok, ha közbe nem jön… az apám meghalt… az anyám
férjhezment és én a lakodalom napján, mikor a templomból visszajöttek,
agyonlőttem a gazembert, mielőtt anyámat megcsókolta volna…
Ujra elhallgatott.
– Elmenekültem… Egyenesen a légióba… Elrészegesedtem bánatomban, azért
nem vittem semmire. Négy hadjáratom van s csak káplár vagyok…
Óvakodjatok a pálinkától, demoralizál, állattá tesz… Fizessetek, menjünk
török kávét inni.