A _Baudin_ szállitóhajó az idegen légió negyedik ezredének két
századával s kétszáz, a légiónak szánt rekrutával utban volt Algier
felé.
Éjjel, hirtelen történt a behajózás, a mi kedvünkért, kik a detektivet a
vonatról ledobtuk.
A nagy, elektromos lámpások fényénél láttam, hogy összes bajtársaim a
fedélzeten vannak, s nézik, mikor a külön gépek csikorogva huzzák föl a
két óriási vasmacskát. S láttam az arcokon a megkönnyebbülést, mikor a
gőzhajó kürtje tompa búgással jelentette az indulást. Ugy látszik, nem
egy embernek volt oka örülni a fölött, hogy örökre hátat fordit a vén
Európának, hol bizonyára élénk összeütközésben volt a hatóságokkal.
Még a kapitány nem nyomta meg a gépházba vezető csengetyü gombját, de
már a kormánykerék csikorgott s a hajó lassan fordult önmaga körül. E
pillanatban a vizből egy kiáltás hangzott, egy reflektort a hang felé
irányoztak s a fénysávban egy emberfej jelent meg.
– Dobjatok le egy kötelet! – kiáltott felénk.
A kapitány intésére egy mentőöv odarepült eléje, az ismeretlen
belekapaszkodott s a kötélnél fogva a matrózok fölhuzták a födélzetre.
Pár perc mulva a viztől csurgó alak ott állt a kapitány előtt, mi meg
kiváncsian körülötte csoportosultunk.
– Ki vagy? – kérdé a kapitány.
– Pietro, sziciliai matróz.
– Mit akarsz?
– Beállni az idegen légióba.
– Ez Champsaur kapitány dolga.
A mi kapitányunk előlépett a tömegből.
– Miért jösz az utolsó percben s ilyen föltünően? – kérdé Champsaur
parancsnok.
– Szöknöm kellett, mert még szerződésem köt a _Taorminá_-hoz.
– Ez nem ok arra, hogy ilyen kalandos módon toppanj ide, fiam. Te rossz
fát tettél a tüzre.
A matróz hallgatott.
– No, csak ki vele, fiam, vannak a légióban, hál’ Isten, szép számmal, a
kik apró gazságok miatt menekültek ide.
A rekruták röhögtek a kapitány tréfáján.
A sziciliai fölvetette a fejét.
– Hát bizony én, parancsnok ur – loptam.
Mintha a tömegen morgás futott volna végig.
– Mit loptál? – kérdé egyszerre rideggé lett hangon a parancsnok.
– Elloptam a kormányos aranyóráját és az ágyamba rejtettem. Éppen most
vizsgálják a legénység hálótermét s ezért jónak láttam hirtelen
elvitorlázni.
– Bitang gazember vagy, a légiónak nincs rád szüksége. Félicien! –
kiáltott a kapitány.
Egy óriás káplár lépett elő.
– Dobd vissza a sziciliait!
A káplár villámgyorsan fölnyalábolta a remegő olaszt s minden habozás
nélkül áthajitotta a korláton, a tengerbe.
A légió magához térve meglepetéséből, hurrát orditott, Champsaur
nyugodtan fölment a kapitányi hidra, a kapitány jelt adott a
gépészeknek, hátul a hatalmas csavarkerék zugva kezdte verni a tengert,
mely fehér tajtékot turt.
– Vesszetek a tengerbe! – kiáltott vissza éles hangon a sziciliai, a
mint fölbukott a viz alól.
– Köszönjük, hasonlóképp! – feleltek vissza karban a legionáriusok.
Elsiklottunk a temérdek hajó közt, elhaladtunk a világitó torony
mellett, a gépek teljes erővel kezdtek müködni, a hatalmas hajó zúgott,
rengett s a vizbe furódó orra ölmagas hullámokat vert föl.
Aludni tértünk. Mondhatom, hogy igen különös gondolatok közt hevertem
bele koporsószerü ágyamba. Eltemettem magamat. Öt évi rabságot esküdtem
Franciaországnak, melyből ha szabadulni igyekszem, büntetésem halál.
Nagyokat sóhajtottam és foroghattam, mert Tagliano, a ki a fölöttem levő
ágyban feküdt, megszólalt:
– Busul?
– Egy kicsit.
– Megbánta, hogy fölcsapott a légióba?
– Nem. Érdekel ez az idegen, nyers és vad katona-élet és kiváncsian
várom a folytatását. De néha eszembe jut, hogy bizony okosabban is
csinálhattam volna az életet. Mint ur jöhettem volna Afrikába, oroszlánt
vadászni, e helyett mint közkatona jövök ide borjut cipelni s esetleg
ismeretlen feketéket megölni ismeretlen fehérek érdekében.
– Bizony, bizony, – sóhajtott Tagliano, – oroszlán helyett borju. Nagy
esés.
– Aztán meg rosszul esik ezt az öreg, kényelmes, jól berendezett, uri
Európát elhagyni… a hol sok jó barátunk és oly sok szép, vidám barátnénk
van…
Egy szemközt fekvő norvég fiu fölemelte a fejét s beleszólt:
– Én is sajnálom a földet, a hol bölcsőm ringott és a hol édesanyámtól
járni és beszélni tanultam…
Erre már sok fej megjelent a koporsók szélén s lassankint beszélgető
társasággá lettünk. Többen pipára gyujtottak. Egyik megszólalt:
– Boldog az olyan ember, a ki még honvágyat is érez!
Különös, keserü hangon szólt. Mindenki ránézett s a norvég igy szólt:
– Ön is csak született valahol.
– Szibériában, ólombányászok által lakott faluban. Az apámat, a ki tanár
volt Moszkvában, azért küldték oda számüzetésbe, hogy elpusztuljon. Óh,
mert jaj az okos embereknek minálunk! A boldogtalan aztán nemhogy
elpusztult volna, de megházasodott… igy születtem én. Van nekem hazám?
Hazám nekem az a föld, a melyet apám mindennap megátkozott, mikor az
ólommérget fujva ki tüdejéből, a nehéz napi munkából hazaérkezett? Hazám
nekem az a föld, a melyen rabláncok csörgésén, a felügyelők
kancsukájának csattogásán kivül egyebet nem hallottam?… Aztán kegyelmet
kaptunk. A kegyelem ugy szólt, hogy örökös számüzetés, de megforditott
irányba, Európába… Igy kerültünk Párisba. A hol annyi a nyomoruság, mint
ott, nekünk már kevés hely jut. És anyám sokszor visszasirta azt a
sivár, puszta szibériai völgyet, melyben a mi disznóólszerü házunk
állott, a végében egy kis zöldséges kerttel… Mit sirassak én Európán?
Bár sohse látnám többet.
S az orosz kis fapipájából elkeseredetten fujta a füstöt. Mindnyájan
bizonyos szánalommal néztünk rá.
A norvég megszólalt:
– És nekem, érzem, mégis fájdalmat okoz, itt hagyni ezt a világrészt,
melynek pedig csak legterméketlenebb részét nevezhetem hazámnak. Mindig
előttem áll az a kis faház, a magas éjszakon, a feneketlen fjord sötét
vize mellett, hol annyiszor hallgattam, fejemet anyám ölébe hajtva, a
téli viharok üvöltését, s szikladaraboknak tengerbe zuhanását. Mintha a
viharos tenger orditó titánjait a földi titánok hajigálták volna. Szép
ország az, uraim… De el kellett jönnöm, mert kenyér nem terem benne…
Mérföldekre terjedő nagy területek lakatlanul, pusztán állnak, s még se
fér el több ember benne… Én egyszerüen pályának választottam az idegen
légiót, hogy éhen ne haljak…
Csönd lett.
– S önök? – kérdé a norvég, rám és Taglianóra nézve.
– Ur voltam, eltékozoltam a vagyonomat s éppen főbe akartam magam lőni,
mikor az idegen légió ügynöke megcsipett.
Tagliano igy szólt:
– Körülbelül ez az én történetem is.
Csönd volt egy ideig. A bajtársak visszaheveredtek ágyukba, csak az
orosz és a norvég ültek még. Az orosz körülnézett és szólt:
– Uraim, ugy látom, hajótöröttek vagyunk mi mind a négyen s hozzá elég
intelligens emberek. Vegyük ugy, hogy a légió a mi puszta szigetünk,
melyre a sors kivetett. Tudják mit? Szövetkezzünk, hogy egymás sorsán
könnyitsünk…
– Helyes! – kiáltottunk.
– Esküdjünk testvériséget, – inditványozta Tagliano, – ez igy szokás.
– Helyes.
Tagliano egy kis ezüst-feszületet vett le a nyakáról s megcsókolta.
– Talizmán. Anyámtól való.
A kinyujtott feszületre mindegyikünk rátette jobb kezének két ujját s
Tagliano diktált.
– Esküszünk, hogy egymást semmiféle bajban el nem hagyjuk. Hogy
egymással mindig utolsó falat kenyerünket, utolsó korty vizünket
megosztjuk. A csatákban összetartunk, ha közülünk megsebesül valaki,
cserben nem hagyjuk, egymást pénzzel is támogatjuk, a följebbvalók
eshetőleges kegyetlenségei ellen együtt védelmezzük magunkat. A ki
esküjét megszegi, hitvány becstelen ember s azt a többi köteles
elpusztitani. Isten minket ugy segéljen.
Elmondtuk utána az egészet.
– Csókoljátok meg a keresztet – sugá Tagliano, – akkor titeket is védeni
fog.
Megcsókoltuk a keresztet, kezet fogtunk, megcsókoltuk egymást és
lefeküdtünk.
Sokáig nem tudtam aludni, különösen egy a német sorozás elől megszökött
elzászi gyerek sóhajtozása és zokogása miatt. Már este egyre csufolták a
fiuk jajveszékeléseért, de ő folyton azt hajtogatta, hogy megszakad a
szive; ő csak most érzi, hogy nem tud elválni hazájától; miért szökött
meg – ugymond – hazulról, miután uj hazája sem tud vele mást csinálni,
mint hogy katonának viszi, még pedig mint hallja, sokkal sulyosabb
szolgálatra.
Most azután láttam, hogy a fiu leszáll ágyából és kisompolyog a
teremből.
A következő percben egy puskalövés dördült odakint, a födélzeten. Talpra
ugrottam és fölrohantam. Odafönt zürzavaros szaladgálás volt.
– Mi történt? – harsogott szócsövön a kapitányi hidról.
– Egy rekruta a vizbe ugrott, – felelt vissza egy légióbeli katona, a ki
puskával őrt állott.
A gép járása lassabbodni kezdett, majd egészen megszünt. Rövid
kommandószavak hallatszottak. A matrózok futottak a kis csónakot vizre
ereszteni. Ezalatt a villámos reflektor köröskörül kutatta az éjszaka
sötétségét. A hajó farán őrt álló legionárius a puskáját igazitotta s
igy szólt a hadnagyhoz, a ki e pillanatban termett ott:
– Hadnagy ur, fölösleges a csónakot leereszteni, azt hiszem, agyonlőttem
a szerencsétlent.
– Miből gondolja?
– A lövés után nagyot kiáltott s azóta semmi hangja… ime ott van ni!
A hajó mögött a tenger teljes villámos fényben ragyogott. S a viz
tetején fekve megjelent a boldogtalan elzászi fiu, véres fejjel, nyitott
szájjal s a viz sodra által huzva, sebesen uszott a hajó után. Az
odatódult rekruták megdöbbenve nézték a bizarr látványt és sápadtan,
szótlanul tekintettek egymásra. Itt ugyan nem tréfálnak az emberekkel!
A másodkapitány odajött, messzelátón nézte egy kicsit a hullát s aztán a
hidra kiáltott.
– C’est fini! En avant! (Vége van! Előre!)
A matrózok visszapakkolták a csónakot, a gépek ujra zakatolni kezdtek, a
reflektorok elaludtak, a hajó röpült s mi visszabujtunk hálószobánkba.
De a világért sem mertem a szoba vizre nyiló kis kerek ablakára nézni,
mert az az impresszióm volt, hogy a véres ábrázat rám vigyorog onnan…
Szegény gyerek, neki két hazát adott a végzete. És egy harmadik hazában
keresett boldogulást… Ötven milliomod magával német, negyven milliomod
magával francia lehetett volna… és mégis ily nyomorultan kellett
elvesznie. Mi vár én rám?