Az az ur, a kinek biztatására a nizzai kávéházban beálltam a francia
idegen légióba, azt is mondta:
– A légióban ugy el van ön temetve, mint a pinty. Sohase tudja meg
senki, hogy hova lett. Olyan csöndesen elpusztul valahol Afrikában vagy
Tonkingban, hogy a kakas se kukorékol utána. Lehet azonban, hogy valami
bolond szerencséje akad, kitünteti magát, megkapja a francia
polgárjogot, s átlép a francia hadseregbe… Szép karriert csinálhat…
Ezeken a szavakon gondolkoztam, mikor a gyorsvonaton Marseille felé
robogtam.
Különös pályafutás, az bizonyos… Egy magyar ur, a ki beáll verekedni
idegen nemzethez, mint egy középkori kondottieri, a kinek egyebe sincs
jó kardjánál és bátor szivénél. Hát odahaza nem volna már számomra semmi
munka? Boldog-e a nép, gazdag-e az ország, erős és hatalmas-e a gentry,
hogy egy ősi sarja ilyen nyugodtan, mint én, beáll kalandornak azzal a
kilátással, hogy egykor valami tonkingi mocsárban felfalják a
vadállatok?
Az az egypár csöpp, a mi kuruc őseim véréből még megmaradt bennem,
sugallta ezeket a gondolatokat. S végre is beláttam, hogy ha odahaza
zsákot hordok, akkor is nemesebb munkát végzek, mint ha a francia
hadseregben tábornokságig viszem s visszafoglalom Elzasz-Lotharingiát.
Beláttam. De másokra nézve láttam be. Tegyenek ugy az utánam következő
hajótöröttek. Számomra nincs visszatérés a régi hazába.
Carpengrasseban beült hozzám egy fiatalember. Sétapálcáján és kendőbe
takargatott kis pakkon kivül semmi sem volt a kezében.
Vele beült egy jól táplált ur is, a ki rögtön elővette a _Petit
Meridional_ cimü lapot és bele mélyedt.
A fiatalember kölcsön kérte az én lapomat és beszélgetni kezdtünk.
Pár szó után bizalmas tónusba csaptunk át, mert kölcsönösen kiderült,
hogy a légióhoz megyünk.
(A _Petit Meridional_ olvasója egy percre letette lapját és figyelmesen
végignézett.)
Uj ismerősöm olasz volt s nagy bőbeszédüséggel elmondotta, hogy
könnyelmü adósságok elől menekülve szánta magát erre a kétségbeesett
lépésre.
– S ön?
– Monte-Carlo.
– Elég, ne folytassa. Van pénze?
– Van vagy hatvan frankom.
– Tehát nem kapott foglalót a légió irodájában?
– Nem, nem is kértem.
– Nekem a foglalóból van még harminc frankom. Tudja mit? Csapjuk össze s
álljunk meg Marseille előtt Rochegrandeban.
– Minek?
– Fölséges hely. Mulassunk egy napot s egy fitying nélkül vonuljunk be a
légióhoz. Aztán, ha nyakunkon lesz a vasiga, ugy sem ugrálhatunk többet.
– Nem bánom.
Ekkor a _Petit Meridional_ olvasója letette lapját s nyájasan igy szólt
hozzánk:
– Uraim, legyenek szivesek egyenesen Marseillebe menni, mert holnap
indul a transzport Afrikába.
– Mi köze magának hozzá? – kérdé Tagliano.
– Hatósági közeg vagyok, – felelt szerényen a jól táplált ur.
– Talán éppen mouchard (spicli)?
– Nem, de titkos rendőr.
– S meg van bizva, hogy minket Marseillebe szállitson?
– Körülbelül. Főképp önt, Tagliano úr, a ki már megkapta a foglalót.
– Nohát, ez szemtelenség, gentlemanekkel igy bánni. Spicli ur, ön lesz
szives kiszállni.
– Hogy érti ezt?
– Ugy, hogy takarodjék ki a kupéból, különben megfojtom.
– De hisz a vonat robog.
– Annál rosszabb önre nézve.
– Ön megőrült.
– Készüljön. Majd számolni fogok. Egy…
A detektiv nyugodtan revolvert vett elő. De mielőtt fölhuzhatta volna a
kakasát, megragadtam és kicsavartam a kezéből.
Azalatt Tagliano kinyitotta az ajtót s mielőtt megakadályozhattam volna,
egy szempillantás alatt kilóditotta rajta a boldogtalant.
Meghült bennem a vér. Tagliano utána nézett.
– A gazfickó fölugrik és fenyegetődzik. Semmi baja. Adieu!
Megtörölte a homlokát és leült. A revolvert vizsgálgatta.
– Az üzlet egy revolvert jövedelmezett tisztán. Csak azt sajnálom, hogy
elmarad a rochegrandei muri, mert a történtek után nekünk egyenesen
Marseillebe kell mennünk, hogy el ne csipjenek…
– De a marseillei pályaudvaron is elfoghatnak. Az az ember azóta
bizonyosan föllármázta már a rendőrprefektust.
– Pedig az baj… egypár esztendőt a nyakamba sóznak…
– Ez hamarább is eszébe juthatott volna.
– Minek? Mi olaszok előbb végrehajtjuk a tettet s csak azután
gondolkozunk, hogy miképp bujjunk ki a következmények alól.
– No hát gondolkozzunk.
Tagliano cigarettára gyujtott. Mig abban tartott, egy szót se szólt, de
mikor a végét kihajitotta az ablakon, fölkiáltott:
– Megvan!
Azzal egy darab papirosra a következő táviratot irta:
_Commandant de la legion étrangère_
_Marseille_ _Caserne Napoleon…_
Ma este 8-kor érkezünk. Légión esett sérelem férfias megboszulása miatt
le akarnak tartóztatni. Kérünk ellenintézkedéseket.
_Tagliano, – Galambos_ uj légionisták.
– Igy, ezt a legközelebbi állomáson föl fogjuk adni s minden rendben
lesz.
– Gondolja?
– Hogyne! Nem ösmeri a légiót. Egyenként a legelzüllöttebb alakokból
állhat, de a testületi szellem, a testületi becsületérzés roppant módon
ki van fejlődve benne. Az egyén ott semmi, a légió becsülete azonban
szent. Rendkivül összetartanak. Nem tudom, mi fog történni, de valami
történik, az bizonyos.
A vonat megállt Marseille rendező-pályaudvarán. A perronon egy
napbarnitott tengerészhadnagy stentori hangon kiáltott:
– Tagliano, Galambosz legionáriusok szálljanak le.
Sietve leugrottunk s a hadnagy előtt tisztelegve megálltunk.
– Tagliano, Galambosz, a kik táviratoztak?
– Igen, hadnagy ur.
– Kövessenek!
Egy tágas batárba ültünk, szembe a hadnagygyal.
– A rendőrség a központi pályaudvaron várja önöket, a parancsnok azért
intézkedett igy. Mit csináltak?
Tagliano gyorsan és dühösen előadta neki az ügyet.
– Okosan tette, hogy kidobta a maflát, – szólt röviden a hadnagy.
A hadnagy ideiglenesen a légióhoz volt beosztva szolgálattételre s
testtel-lélekkel hozzája szított.
A kaszárnyában az este konszignálták a legionáriusokat. Kétszáz rekruta
s egy század régi legionista várta ott az elszállitást. A kantin előtt,
az udvarban pipáltak és várták a két hőst. Köztük kellett elmennünk,
hogy a parancsnok irodájába jussunk. Nagy kiváncsisággal mustráltak s én
is érdeklődve néztem szét jövendő bajtársaim közt.
– Jó estét, fiuk! – szóltam, megemelve kalapomat.
– Jó estét, camarade, – felelt vissza tiz-husz hang.
Egy öreg katona kivette szájából pipáját, s szólt:
– Ne féljetek, gyerekek, megvédelmezünk.
– Bizunk a légióban s az ördögtől se félünk, – kiáltott vissza Tagliano.
Helyeslő mormogás zugott végig a katonákon.
A parancsnok egy legionista kapitány volt, a kit az uj transzport
átszállitásával biztak meg. Viharvert, keményképü ember: sok öldöklést
láthatott már életében. Tagliano előadta az ügyet.
– Bolond dolog, nem tudom, hogy másznak ki. No majd meglátjuk. Mi volt
ön eddig? – kérdé felém fordulva.
– Gazdag ur.
– Szép foglalkozás. S ön?
– Ügyvédjelölt, – felelt Tagliano.
– Szóval tanult emberek. Örvendek. Sandruze!
Egy káplár előlépett.
– Vezesd a két legionistát a szobájukba.
Egy kicsit megmosakodtunk, aztán lementünk a kantinba vacsorálni. Ott
már Sandruze előadta ügyünket s mindenki meleg kézszoritással fogadott.
Mondhatom, hogy sokkal több finom uri kezet fogtam meg, mint munkában
megdurvultat. Sandruze már azt is tudta, hogy itt járt a rendőrfőnök
titkára s kérdezte a parancsnoktól, hogy hova lett az a két legionista,
a kiknek este nyolckor kellett volna megérkeznie? Mire a parancsnok
ártatlan arccal azt felelte, hogy bizonyosan a városban mulatnak s csak
reggel fognak berukkolni.
Tiz óra tájban (mi még a kantinban mulattunk) sietve jött vissza a
titkár; a rendőrfő biztosan tudja, hogy a parancsnok kocsin hozatta be a
legionistákat a külső állomásról. A parancsnok nem tagadta.
– Nos, akkor adja ki.
– Előbb kihallgatom őket, mert nekem is van közöm hozzájuk.
– Jó, de reggel érte jövünk, ha kell, karhatalommal.
– Legyen szerencsém.
Ez volt a párbeszéd a parancsnok és a titkár közt. A titkár távozása
után a tengerésztiszt is sietve elhagyta a kaszárnyát. A légiót pedig
cakkumpak, a rekrutákat cókmókjukkal az udvarra kiállitották és számba
vették. Éjfélkor megjelent a hadnagy és jelentette, hogy a behajózásra
minden készen van. A kaput kitárták. Indulj!
Dob- és trombitaszó nélkül bevonultunk a kikötőbe s egy óra mulva
mindnyájan a _Baudin_ szállitóhajón voltunk. Négy órára behajóztak
tisztjeink s nyolc órakor már a fényes nagy vizeken lebegve haladtunk
Afrika felé.