Benzeráde kedves költője volt a XVII. századnak.
Költeményei keleties bűbájt, utánozhatatlan varázst árasztottak maguk
körül, olyas valami zamat áradt azokból, a minőt némely délszigeti
gyümölcs lehell; holmi északi prózai almák el nem birják azt sajátítani,
azt sem tudják, mire való.
Sokat ténfergett az udvar körül; nem igen értették még akkor meg másutt
a poétát; Richelieu és Mazarin kegyosztalékai tartogatták ott benne a
lelket. Később akadémiai tag is lett, de ez nem akkor volt, mikor ez a
kaland történt vele. Még akkor nagyon fiatal volt arra, hogy a vén
múzsák belészeressenek. Épen olyan fiatal, hogy képesnek higyje magát
egy magas udvari hölgy figyelmét magára vonhatni.
Ez a hölgy volt pedig a historiailag hirhedett szépség, la Valliere
herczegnő.
Benzeráde a leggyönyörűbb chansonokat írta hozzá, a mik tele voltak
forró szerelemmel, a milyen forró éghajlat alatt a pálmák és a
napfordítók csodás növényzetei tenyésznek.
Legszebb remekművének czíme Job, a leggyönyörűbb szerelmi nyilatkozat, a
mi valaha költő szívét és tollát elhagyta.
A költő, vágyai merész röptétől elragadtatva, e költeményét bátor volt
szíve királynéjának megküldeni. Ha lelke volt a szép delnőnek,
megértheté.
Benzeráde három napig várt az eredményre. E három nap alatt nem evett, s
e három éj alatt nem aludt. Vajjon mit fog-e merész nyilatkozatára a
herczegnő válaszolni? vajjon egyáltalában érdemesíti-e válaszra?
Harmadnap meglátogatta a költőt a herczegnő udvarmestere.
Azt az izenetet hozta neki, hogy a herczegnő óhajtana vele titokban
bizonyos ügy felől szólani.
Higyjen érzékeinek? A herczegnő titokban akar vele szólani. Érte küldte
aranyos hintaját, úgy viteti őt magához, a hátulsó lépcsőn bocsátják
fel: a titkos szeretők útján. Rejtett szőnyegajtón keresztül vezetik be
a pompás susogó szobába, melyben senki sincs más, mint ő maga és a
herczegnő.
Milyen szép volt la Valliere? az már sokszor el volt mondva. Nekünk
olyan keveset használ az, mint egykor Benzerádénak. A költő nem bírt
lélekzetéhez jönni ennyi kegy, ennyi boldogság s ennyi csábító pompa
közepett. Oh a szegény manzardlakó tudósok olyan zavarba is jönnek
mindjárt, ha egy pompás salonba vetődnek valahogy.
La Valliere azt mondta neki, hogy űljön oda mellé. A költő nem mert
egészen mellé ülni; csak a causeuse szegletén foglalt helyet. Akkor
aztán a herczegnő maga telepedett hozzá közelebb; pompás moir öltönyének
hullámai félig eltemették a szegény szerelmes poétát.
A herczegnő finom fehér kezével egy aranyos szélű levelkét vont ki
kebléből, a finom csipkefodrozatok közül. Oh boldog csipkék! oh boldog
papir!
Benzeráde saját sonettjére ismert abban. A boldogság egészen elfojtá
szavát.
– Kedves Benzeráde, szólt la Valliere azon a csengő hangon, a mit a
költők a seraph-zenéhez hasonlítanak, én olvastam kegyed költeményét.
Nagyon szép, gyönyörű.
Van-e költő, kit az ily kritika el ne ragadna? Szép, gyönyörű vers! és
ha ezt épen az ejti ki, a kihez czímezve van a költemény.
– Nagyon örülök, hogy önt megismertem, folytatá a bájos delnő, olyan
közel hajolva Benzerádehoz, hogy illatos lehelletét érzé arczán s
gondolkozni kezde rajta, nem volna legrövidebb útja a paradicsomnak,
most egyszerre magához ölelni azt a szép fejet, s össze-visszacsókolni.
Még várt vele.
– Oh mi régóta keresek egy olyan igazán lángoló lelket, mint az öné, a
ki oly mélyen érezni és érzéseinek oly magas kifejezéseket adni tudjon.
Önnek minden sora egy drága gyöngyfüzér, kedves Benzeráde; oh mint
örülök, hogy önt megismerhetém. Ön nem haragszik rám érte, hogy ide
hivattam.
Benzeráde közel volt hozzá, hogy a herczegnő lábaihoz omoljon, s a mit
irásban százszor tett már, szavakban is kivallja szerelmét. Csakhogy az
a szó sokkal nehezebben jött, mint az irás.
– Én önt egy nagy szívességre kérem, folytatá la Valliere.
– Életemet! vágott közbe a költő.
– Oh azt nem, szólt mosolyogva a herczegnő. Nézze ön, mi zavarban
vagyok! Ő felsége Lajos király ezt az érzelemmel gazdag levelet irja
hozzám: olvassa ön; megengedem.
Szerelmes levél volt az la Vallierehez a királytól.
– Nekem most erre válaszolnom kellene; de én oly ügyetlen vagyok a
fogalmazásban, pedig szeretnék valami elmés, valami költői virágokkal
teljes választ küldeni a királynak, hogy bámulna rajta. Ugy-e kedves
Benzeráde, ön megteszi nekem, hogy ir egy ilyen szép, érzelemdús
viszonzást az én nevemben. Nagyon jól meg fogom adni az árát.
Benzeráde előtt zavaros lett a világ, felugrott, elfutott; csak az
utczán vette észre, hogy kalap nélkül jött ki a herczegnőtől. Több
chansont nem irt aztán hozzá.
Szegény Benzeráde.