A törököknél is vannak törvénytudósok, nekik is vannak fogas
prókátoraik, a kik a feketét fehérre tudják mosni. Ha frakkban járnának,
bizonyosan doctornak hínák magukat.
A turbán alatt azonban más igényeket tartanak a czímekhez. Abu József
neve után ez állt: Bagdad városának Kadi-al-Kodhat-ja: magyarul «birák
birája».
Az ő idejében Harun al Rasid, az igazságos volt a kalifa, a ki maga is
nagyon szeretett törvényes bajokkal foglalkozni, a mi különben nem igen
fejedelmi mulatság.
E hajlama azonban nem gátolá a kegyes kalifát, hogy egyszer-másszor meg
ne lássa a szépet, s úgy mondják, hogy a szép leányzók szemeiben is
talált sok olyan tudományt, a mit élete fogytáig ki nem birt végig
tanulni.
Egyszer testvére, Ibrahim palotájában, esteli sorbetivás közben akadt
meg a szeme egy deli rableányon, kinek az araboknál oly szokatlan szép
kék szemei voltak, hogy Ibrahim az egész eget, valamennyi prófétával és
hurival együtt vélte benne látni.
– Te Ibrahim, szólt testvérének, ennek a leánynak a szemében, mikor
egyenesen néz rám, mind a hét paradicsomot látom; ha pedig oldalt
kacsint rám, mind a hét pokol benne van.
– Akkor elmondhatod, hogy megjártad a poklokat és a paradicsomot egy
ülőhelyedben.
– Mi ennek a leánynak a neve?
– Abela.
– Adok minden betűért, a mi a nevében van, ezer dinárt, ha nekem adod.
– Nem, Harun, ha minden betűért nevében két ezret adsz is, még sem lesz
a tied Abelayde.
– Ohó! te három betűvel egyszerre megtoldád a nevét; ha soká alkuszunk,
megérem, hogy olyan hosszú lesz a neve, mint a nagy mogulnak.
– Igazán mondom, Abelayde a neve, csak hizelgés közt ejtem rövidebben;
de nem adom, akármit igérsz érte. Mondom, hogy el nem adom.
– Hát add ide ajándékba.
Ibrahim tüzelni kezdett.
– Esküszöm a prófétára! hogy sem el nem adom, sem el nem ajándékozom.
No ez már sok volt.
Harun al Rasid bosszúsan kelt fel s ott hagyta öcscse palotáját.
Más jóravaló kalifa könnyen segített volna magán; ha sem eladni, sem
elajándékozni nem volt kedve Ibrahimnak a szép Abelát, örökölte volna
tőle. Már hogy ez aztán meghaljon szép szerével, arról lehetett volna
gondoskodni, hanem Harun tartott valamit arra, hogy igazságosnak ne
hiába nevezze a köznép s elment Abu Józsefhez, előadva szíve keservét s
tanácsot kérve, hogy mit tegyen a szép nő elnyerhetésére?
A törvénytudó biztatta, hogy majd kieszközli ő. Tizezer dinárt igért
neki a szerelmes kalifa, ha szavának áll.
Abu József e naptól kezdve titkos leveleket dugdostatott Ibrahim kapuja
alá, mikben intő szózatok voltak írva, hogy vigyázzon magára, mert Abela
miatt életét veszély fenyegeti.
A jámbor férfi megrettent s futott a törvénytudóshoz:
– A kalifa meg akar öletni, mert nem adtam neki legszebb rabnőmet, és én
megesküdtem hevességemben előtte, hogy sem el nem adom, sem el nem
ajándékozom azt. Most már örömest adnám, ha esküm nem kötne. Oh bölcs
férfiú, segíts ki e bajból, tizezer dinárt nem sajnálok érte.
Abu József úgy tett, mintha most hallaná ezt a dolgot először; a tizezer
dinárt meg kellett szolgálni. Nagy talik irásos könyveket nyitogatott
fel előtte; olvasott belőlök nehéz sorokat; végre megtalálta, a mit
keresett.
– Ibrahim, ha megesküdtél, hogy a leányt Harunnak sem eladni, sem
ajándékba adni nem fogod, de mégis neki akarod adni: tedd azt, hogy
fejétől övéig ajándékozd neki, övétől lába hegyéig pedig add el, így
felét nem adtad el, felét nem ajándékoztad el: s esküdet nem szegted
meg.
Úgy történt. Abelayde a kalifa birtokába jutott. Ibrahim örült, hogy
megmenekült tőle. Abu József mind a kettőtől kapott tizezer dinárt.
De még ezzel nem volt vége a bajnak. Az Alkorán tilalmazza az
igazhivőnek, hogy testvére rabnőjét háremébe vigye. A kalifa alig ülteté
maga mellé Abelaydét, midőn a bölcs Uléma rajta rontott s egy kivont
kardot fektetett közéjük, annak a jeléül, hogy ennek a kettőnek egymást
érinteni nem szabad.
Harun al Rasid, kinek a gyönyör poharát épen a szájától ütötték már el,
kétségbeesetten hivatá jogtudósát, hogy segítsen rajta.
– Egyszerű dolog ez, uram. Add nőül Abelaydet egyik rabszolgádhoz azon
föltétel alatt, hogy rögtön el fog válni tőle s érintetlenül adja vissza
kezedbe.
Ujabb tizezer dinár volt e tanács Abu József szekrényében.
A kalifa kiválasztott egy jó, engedelmes fiút rabszolgái közül: egy
kertészlegényt, Sittimet, s maga is ott volt az esketőjén, s nagyon meg
akarta a fiút e jóságaért ajándékozni. Szabadságot, szép paripát és
hadnagyi rangot tartogatott számára készen.
Hanem – a kertészlegény igen mélyen talált menyasszonya szemeibe nézni,
s az eskető után, midőn Harun kegyével elhalmozá, azt felelé neki:
– Nem kell nekem, uram, sem szabadság, sem paripa, sem lovagi rang,
nekem csak a feleség kell, a kit nekem adtál; maradok rabszolgád, de
Abelayde férje.
– Nyomorult! ordíta Harun, kivont karddal rohanva a vakmerőre, te ki
mersz engem játszani.
– Nem félek kardodtól, uram, felelt a rabszolga vakmerően. Harun al
Rasid, az igazságos, nem meri megölni rabszolgáját, hogy elvegye tőle
feleségét, mert akkor elvesztené azt a nevet, hogy: «igazságos».
– Jól mondád, szólt Harun, kardját hüvelyébe visszaeresztve, s újra
előszólítá Abu Józsefet, ki ott volt kiséretében; de nem szólt bele a
vitába, tudta jól, hogy rá szorulnak, s a jó tanácsot nem hajigálják
ingyen, mint a kókuszdiót, mikor szüretje van. A jó tanácsért Harun még
egyszer meg fogja nyitni erszényét, mert annak az ára ismét tizezer
dinár.
Mit tegyen hát a kalifa?
– Sittim még a te rabszolgád; annak adhatod, a kinek akarod. Ajándékozd
őt tehát Abelaydenak; akkor megszünik férje lenni, mert az Alkorán azt
mondja, hogy egy hölgy nem mehet tulajdon rabszolgájához nőül.
A kalifa úgy tett s Abelayde – jónak találta Sittimet rabszolgának
hagyni, s magát szultánává tenni.
Abu József még Abelaydetól is kapott e jó szolgálatért tizezer dinárt.
E szerint egyetlen nászesetnél negyvenezer dinárt szolgált meg Abu
József.
Hejh, jó volt akkor tudósnak lenni!