(Iródott 1850-ben: régen múlt időben.)
Véreseknek látom a betűket magam előtt. A hóhér életrajzát irom.
Ki annyinak adott halált, életet adok neki. Hallgassatok és féljétek a
törvény balkezét.
Jobb kezében az istennőnek a mérleg, balkezében a pallos, nem tudhatod,
ki számára van élesítve.
Amaz a biró, ez a hóhér.
Reszkess ember, midőn nevét kimondod, az a pallos.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hajdan a hóhér nagy tiszteletben állt.
Több népnél maguk a birák hajtották végre az általuk hozott
halálitéletet… Ha most is úgy volna…
Az eutonoknál az istenek papjai, a druydák hajták végre a véritéletet.
És az elitélt kivégzése, lett legyen az bűnös, vagy hadifogoly, áldozat
volt Isten oltárán.
Az izraelitáknál a nép maga kövezte agyon elitéltjeit.
A görögök bakói a tanácsbeliek soraiban ültek. Rómában a consulok
kisérői, lictorok hajták végre a halálitéletet. Oroszországban egyik rab
végezte ki a másikat, s ki erre vállalkozott, önbüntetését kikerülé.
Másutt vadállatok elé dobták az elitéltet, – azok ölték meg;
belevetették a vízbe, – a hullám nyelte el; – máglyára vetették, – a
láng emésztette meg; letaszíták a tarpéji szikláról, – a föld zúzta
agyon; befalazták, – az éhség vesztette el. Ki volt az, ki legelőbb azon
gondolatra jött: hogy a halálnak, a bűnök büntetésének emberi alakot
adjon? Ki teremtett legelőször embereket, kiknek neve irtózat, hivatása
életoltás, kikkel egy város árkain belől lakni irtózik a nép?
A hóhér ki van zárva az emberek köréből.
Ki szeretné őt maga mellett látni? A bűnök büntetését. Az eleven
halált?…
A hóhérnak fia is hóhér. Mi is lehetne egyéb. A szomorú hivatal apáról
fiura száll. Bele kell születni, benne kell meghalni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Pest egyik legdíszesebb utczájában van egy csinos emeletes ház, sok lakó
van benne, mindenféle rendű és rangú emberek. A házi urat egyik sem
ismeri, a házmester nem mondja meg annak nevét… Ha tudnák, hogy az a
bakó háza!
Még két háza van azonkívül Pesten, mindenik csinos, emeletes.
A pesti bakó gazdag ember.
Többször találkoztam itt laktomban egy különös szomorú öreg emberrel,
ősz volt, mint egy galamb, haja, bajusza hófehér, s minden vonásán
valami oly szokatlan szomorúság, a minek az ember nem talál nevet, úgy
hogy midőn másodszor találkoztam vele, eszembe jutott, hogy már egyszer
láttam valahol, pedig nagy városban az ember nem igen szokta egymást
észrevenni. – Egyszer megmondta valaki, hogy azon szomorú ősz ember a
hóhér. A legnevezetesebb hóhér az országban.
Ő nem született hóhérnak, apja nem volt az. Sok ideig élt, mint
tisztességes kereskedő, midőn egymásután következett balesetek hirtelen
megfoszták hosszú, fáradságos évek alatt szerzett vagyonától. Ekkor
elment a franczia háborúba, mint markotányos.
Oda volt, míg az egyesült seregek Párist elfoglalták, s mikor
visszajött, szorgalomgyűjtött vagyona helyébe új kincseket hozott, mik
az elvesztetteket tizszeresen múlták fölül.
De az új kincsekkel új szenvedélyeket is szerze, mik néhány év alatt
ismét mindenéből kipusztíták. Ekkor megszerette előde leányát, a pesti
bakóét. A szerelem mindenható, azzá teremti az embert, a mivé akarja,
belőle bakót teremtett.
Nejének atyja beavatta vejét műtitkaiba s nem sokára Fehérvárott egy
híres rablót itéltek halálra, kinek népi neve volt «görbe orrú Ferke».
Ezen kellett első próbáját tenni az új hóhér-legénynek.
A rabló nagy magas férfi volt, híres neves zsivány három vármegyében,
fekete szakálla leért az öveig, s merész arcza nagy sas-orrával egy
festő mintájául szolgálhatott volna.
A rabló a vesztőhelyen épületes beszédet tartott az összegyűlt néphez,
inté a szülőket, a kik jelen voltak, hogy gyermekeiket neveljék
istenfélelemben, s okuljanak az ő szomorú sorsából, az új bakó pedig egy
csapással úgy leütötte fejét, hogy a néző közönség villanni sem látta a
pallost, csak azt látta, a mint a vér fölugrott.
Mind a rabló beszéde, mind a bakó művészete tökéletesen megnyerte a
közönség tetszését, két hétig csak ő róla beszéltek s azontúl az új bakó
híre meg volt alapítva…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A múlt évben már ősz, aggott ember volt a bakó. – Hogy tudott így
megőszülni?
Ő volt az, ki a szabadságharcz martyrjait kivégezé, – valamennyit.
Azóta még szomorúbb lett. Napról-napra pusztult, fogyott. Nem sokára meg
is halt bele.
Egyetlen leánya maradt. Soha sem lakott az apai háznál. Nem tudott
apjával beszélni… Ki tudná megcsókolni azt a kezet, mely irgalmat nem
osztott soha, csak halált, csak büntetést? Megürült hivatala nem maradt
soká betöltetlen. Többen folyamodtak érte, mint egy megürült
püspökségért.
Az emberek czivilizálódnak.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: A régi rómaiak idejében is élt már az a hit, hogy a
hüvelykujj elvágása által a férfi elveszti bátorságát, ezért a csatából
megfutóknak hüvelykét szokták levágni; innen támadt e szó: «poltron» a
gyávák elnevezéseül (pollex troncatus).]
[Footnote 2: E növényt még a komoly Európa legkomolyabb nemzete is
királynénak nevezte el: Victoria regia. Eddigelé csak fejedelmi
aquariumok képesek azt felmutatni.]