(Karácsonyi elbeszélés.)
Élt egyszer egy szegény csizmadia itt ebben a nagy Pestvárosban, a ki
semmiképen sem tudott a mesterségéből meggazdagodni.
Nem azért, mintha az emberek összebeszéltek volna, hogy ezentul ne
viseljenek csizmát, nem is azért, mintha a magistratus megparancsolta
volna, hogy ezentul a csizmákat fele áron kell adni, munkát is jót
csinált a jámbor, maguk a vevők panaszolkodtak, hogy nem birják
elszaggatni, a mit ő egyszer megvarr; volt is dolgoztatója elég,
fizettek is becsülettel, egy sem szökött meg kifizetetlen árjegyzékkel,
és János gazda mégis – mégis – nem tudott zöld ágra jutni, a hogy
németül mondják, sőt nemnéha közel volt hozzá, hogy akármiféle száraz
ágat jónak találjon arra, hogy onnan nézegessen le. – Hanem persze ez
csak szóbeszéd volt nála; János gazda igaz keresztyén ember volt, s
keresztyén ember nem akasztja fel magát, akármilyen szorongatott
állapotban legyen is.
Azért nem tudott tudniillik semmi gazdagságra jutni János mester, mert
másfelől az Isten olyan különösen megáldotta, hogy minden esztendőben
rendszerint született neki egy gyermeke, hol egy fiu, hol egy leány, és
az olyan egészséges volt, mint a makk.
– Oh én uram Istenem! sóhajtozék gyakran János mester minden újabb
számnál, a mint lőn hat, lőn hét, lőn nyolcz; mikor lesz már e hosszú
sor után punktum? Egyszer azután eljöve a kilenczedik; az asszony
meghalt, és azután ott volt a punktum.
János mester egyedül maradt a kilencz gyermekkel a világon. – Hej sok
van azzal mondva.
Kettő, három már iskolába járt, egyet kettőt járni kellett tanítani,
másikat ölben hordozni, kit etetni, kinek pépet főzni; emezt öltöztetni,
amazt megmosdatni és valamennyire keresni! Bizony édes atyámfiai, ez nem
csekély hivatal: próbálja csak meg valaki.
Mikor czipőt kellett szabni, egyszerre kilencz czipő! mikor kenyeret
kellett szelni, egyszerre kilencz karéj! mikor ágyat kellett vetni,
egyszerre az ajtótól az ablakig az egész szoba ágy, tömve, dugva,
apróbb, nagyobb, szöszke, barna, emberforma fejekkel!
– Oh én uram és Istenem, de megáldottál engemet; sóhajtozék magában
elégszer a jámbor kézműves, mikor éjfélen is túl ott ütötte a mustával a
talpat a tőkénél, hogy ennyi lélek testét táplálhassa, s hurítgatta hol
egyiket, hol másikat, a ki álmában rosszul viselte magát. Kilencz biz
ez, egész kerek kilenczes szám. No de hála érte az ur Istennek, még
nincsen ok a panaszra; mind a kilencz egészséges, jó erkölcsű, szép is,
jó is, épkézlábbal és gyomorral megáldva; s inkább kilencz darab kenyér,
mint egy orvosságos üveg, inkább kilencz ágy egymás mellett, mint egy
koporsó közötte; az úr Isten őrizzen meg tőle minden érzékeny apát,
anyát, még a kinek nyolcz marad is, ha egyet elvesznek belőle.
Nem is volt János mester gyermekeinek semmiféle szándékuk a meghalásra;
az már el volt végeztetve, hogy ők mind a kilenczen keresztül dolgozzák
magukat az életen, s nem engedik át a helyüket senkinek; nem ártott
azoknak sem az eső, sem a hó, sem a száraz kenyér.
Egy karácsonyestén János mester későn tért haza a nagy szaladgálásból,
mindenféle kész munkákat vitt haza, kevés pénzecskét szedett be; a mi
ismét a mesterségéhez, meg a napi szükségek fedezésére kellett. Haza
felé futtában minden utczaszegleten látott aranyos ezüstös báránykákkal,
czukorbabákkal rakott asztalokat, a miket jámbor kofák árulgatnak olyan
gyermekek számára, a kik magukat jól viselik; meg is kérdik elébb, hogy
a rossz gyermekeknek ne adjanak el belőle; János mester egy-egy helyen
meg is állt: talán venni kellene belőle? micsoda? mind a kilencznek? Az
sok volna. Egynek vegyen? Hogy a többi azután irigykedjék rá. Nem; majd
ad ő nekik más karácsonyi ajándékot, szépet is jót is, a mi el sem
törik, el sem kopik, s a minek valamennyi örülhet, még sem veheti el a
másiktól.
– No gyerekek: egy, kettő, három, négy; mind itt vagytok, szólt, haza
érkezve kilenczfejű családja körébe. Tudjátok-e azt, hogy ma van
karácsonyestéje? Ünnnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este nem
dolgozunk semmit, hanem örülünk valamennyien.
A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felvették vele a
házat.
– Megálljatok csak, hát még ha megtanítalak benneteket arra a nagyon
szép énekre, a mit én tudok. Nagyon szép éneket tudok ám; erre a napra
tartogattam, karácsonyi ajándéknak!
Az apróságok nagy zsivajjal kapaszkodtak apjuk ölébe, nyakába; majd
lehúzták azért a szép énekért.
– No! mit mondtam! Ha jól viselitek magatokat. Aztán szépen sorba kell
állni. Igy ni, a melyik nagyobb, előbbre, a melyik kisebb, hátrább.
Ugy szépen sorba állította őket, mint az orgonasípokat. A két legkisebb
az apa térdére és karjára jutott.
– Már most csendesség! Majd én előbb elénekelem: ti pedig majd aztán
utánam.
Azzal komoly áhitatos képpel, levéve zöld sipkáját fejéről, elkezdé
János mester azt a szép hangzatos éneket, a mi így kezdődik:
«Krisztus urunknak áldott születésén…»
A nagyobb fiuk és leánykák az első hallásra megtanulták a dallamot, több
baj volt a kisebbekkel, azok mindig félrevitték a dalt, s ki-kimentek a
tactusból, végre mindnyájan tudták azt, s az volt aztán a nagy öröm,
mikor mind a kilencz egyszerre vékonyan és vékonyabban zengedezé azt a
szép dalt, a mit maguk az angyalok énekeltek azon az emlékezetes
éjszakán, s talán még most is énekelnek, a midőn ilyen szép kilencz
ártatlan lélek őszinte örömének harmoniás hangja kéri onnan felülről a
viszhangot tőlük?
Bizonyára a gyermekek énekének örülnek ott fenn a menyben.
Hanem annál kevésbé örülnek oda fenn az első emeleten.
Ott egy gazdag nőtelen úr lakik, egy maga kilencz szobában: egyikben ül,
a másikban alszik, a harmadikban pipázik, a negyedikben ebédel; ki
tudná, mire használja a többit?
Ennek sem felesége, sem gyermeke, hanem van annyi pénze, hogy maga sem
tudja, mennyi?
Ez a gazdag úr épen nyolczadik szobájában ült ez este, és azon
gondolkozott, hogy miért nincs az ételnek íze? miért nincs a hirlapokban
semmi érdekes? miért nincs e nagy szobákban elég levegő? miért nincs a
ruganyos ágyban csendes álom? a midőn János mester földszinti szobájából
elkezdett elébb lassan, aztán mindig erősebben hangzani föl hozzá ama
vidámságra ösztönző ének.
Eleinte nem akart rá ügyelni, hitte, hogy majd vége szakad, hanem a
mikor már tizedszer is újra kezdték, nem állhatta tovább a dolgot.
Összemorzsolta kialudt szivarát, s lement maga hálókabátban a csizmadia
szállására.
Épen végezték azok a verset, a mint benyitott hozzájok, s János mester
egész tisztelettel kelt fel a nagy úr előtt háromlábu székéről.
– Kend János mester a csizmadia, ugy-e? kérdé tőle a gazdag úr.
– Igenis szolgálatjára, nagyságos uram, parancsol egy pár fénymázas
topánkát?
– Nem azért jöttem. De sok gyermeke van kendnek.
– Van biz, nagyságos uram, kicsiny is, nagy is. – Sok száj, mikor evésre
kerül a dolog.
– Még több száj, mikor énekelnek. Hallja kend János mester, én kendet
szerencsés emberré akarom tenni. Adjon nekem egyet ide a gyermekei
közől, én azt fiammá fogadom, felneveltetem, eljár velem utazni
külföldre, lesz belőle úr, a többieket is segítheti.
János mester szörnyű szemeket meresztett erre a mondásra; nagy szó volt
az! egy gyermeket úrrá tenni. Kinek ne ütne ez szeget a fejébe?
– Hogyne adná? Persze, hogy oda adja! hiszen az nagy szerencse.
– No válaszszon kend közőlök hamar egyet; aztán menjünk. – János mester
hozzá fogott a választáshoz:
– Ez a Sándorka. No ezt nem adom. Ez jól tanul; ebből papnak kell lenni;
a második: ez leány, leány nem kell a nagyságos úrnak; a Ferenczke: ez
már segít nekem a mesterségben, e nélkül nem lehetek el; a Jánoska: lám,
lám, ez meg a nevemre van keresztelve, nem adhatom oda; a kis Józsi: ez
meg egészen az anyja formája, mintha csak őtet látnám, ez ne lenne
többet a háznál? No most megint leány következik, ez semmi; azután itt
van a Palika. Ez volt az anyjának legkedvesebbje; oh szegény asszony,
megfordulna a koporsójában, ha ezt idegennek adnám; no ez a kettő meg
még nagyon kicsiny, mit csinálna velök a nagyságos úr?
Úgy járt, hogy már a végére ért, még sem tudott választani. Azután
alulról kezdte felfelé; de csak az lett akkor is a vége, hogy ő bizony
nem tudja, melyiket adja oda, mert ő valamennyit szereti.
– No porontyok! válaszszatok magatok; melyitek akar elmenni, nagy úr
lenni, kocsiban járni? szóljatok no; álljon elő, a ki akar.
A szegény csizmadia majd elfakadt már sírva, a hogy ezt mondta; a
gyerekek azonban e biztatás alatt apródonkint mind a háta mögé huzódtak;
ki kezét, ki lábát, ki bőrkötényét fogta meg apjának, úgy kapaszkodott
bele, s bujt a nagy úr elől.
Utoljára János mester nem állhatta tovább, odaborult közéjök,
átnyalábolta valamennyit, s elkezdett a fejükre sírni, azok pedig vele
együtt.
– Nem lehet, nagyságos uram, nem lehet. Kérjen tőlem akármit a világon,
de gyerekemet egyiket sem adhatom senkinek, ha már az úr Isten nekem
adta őket.
A gazdag úr azt mondta rá, hogy ő lássa, hanem hát legalább annyit
tegyen meg a kedveért, hogy ne énekeljen többet gyermekeivel ide alant,
s fogadjon el tőle ezer pengőt ezért az áldozatért.
János mester soha még csak kimondva sem hallotta ezt a szót: «ezer
pengő», és most a markába nyomva érzé.
A nagyságos úr megint felment a szobájába unatkozni, János mester pedig
nagyot bámult azon az ismeretlen alakú ezer forintos banknótán, s azután
elcsukta azt félelmesen ládájába, a kulcsot zsebébe tette és
elhallgatott.
Hallgatott az apróság is. Nem volt szabad énekelni.
A nagyobb gyerekek mogorván kuporodtak le a székre, a kisebbeket
csitítgatva, hogy nem szabad énekelni; a nagy úr odafenn meghallja.
Maga János mester hallgatva járt fel s alá a szobában, s gorombán
kergette el magától azt a kis porontyot, a ki feleségének kedvencze
volt, mikor oda ment hozzá, s arra kérte, hogy tanítsa meg őt újra a
szép énekre, mert már elfelejtette.
– Nem szabad énekelni.
Azután leült duzzogva a tőkéhez, elkezdett buzgón szabdalni; addig
faragott, addig szabdalt, míg egyszer azon vette észre magát, hogy maga
is el kezd dudolni: «Krisztus urunknak áldott születésén».
Először a szájára ütött, hanem azután megharagudott, nagyot ütött a
mustával a tőkére, kirugta maga alól a széket; kinyitotta a ládát,
kivette az ezer forintost, s futott fel az emeletre a nagyságos úrhoz.
– Nagyságos jó uram! instálom alássan, vegye vissza a pénzt, hadd ne
legyen enyim, hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik; mert az több ezer
forintnál.
Azzal letette az asztalra a bankót s nyargalt vissza az övéihez, sorba
csókolta valamennyit, sorba állítá orgonasíp gyanánt, közéjük ült
alacsony székére, s rákezdék tiszta szívből újra:
«Krisztus urunknak áldott születésén.»
S olyan-olyan jó kedvük volt, mintha övék volna az a nagy ház.
A kié pedig volt az a nagy ház, nagy egyedül járt kilencz szobáján
keresztül, s gondolkozott magában, hogy vajjon mi örülni valót talál más
ember ebben a nagy unalmas világban.