Achæmenes király idejében találta fel egy persa mágusz e csodaszert,
melynek az a bűvös hatása volt, hogy a ki ivott belőle, lett légyen bár
a legbátrabb, szilárdlelkű férfi, egyszerre oly gyávaság lepte meg tőle
szívét, hogy reszketett a parancsoló szó hangjától is, s az éles kard
láttára visszaborzadt, s annyira elveszté lélekerejét, hogy titkait nem
birta magánál tartogatni, s ha ily állapotban kikérdezték, legrejtettebb
gondolatait is kibeszélte; még csak a nem felelés bátorságától is meg
levén fosztva.
Micsoda alkatrészekből készült e csodaszer, annak titkát a mágusz csupán
a királylyal közölte; az egyik fiánál hagyta ismét; erről Augiasra
maradt, ki abba egyetlen leányát, Agamedét avatta be, halála előtt
néhány nappal. Egy embernél több soha sem birta a titkot.
Agamede fiatal korában a spartai király, Kleanthos felesége lett. Még
akkor Lycurg törvényei nem egyszerűsíték a spártai erkölcsöket; a király
nevezet Spartában sem jelente mást, mint Ázsiában. Kleanthosnak nagy
szüksége volt Agamede titkára, majd egy ephor gyanus tekintete, majd egy
archon elejtett szava kényteté őt a bűvös achæmenidiont a vendégségi
serlegbe vegyíteni; s nem egyszer fedezte fel általa a lappangó
összeesküvést, mely az elnyomott lacedæmoni faj szívében mindig talált
tápláló szikrára.
Ez italtól a legátalkodottabb gonosztevő kivallá bűneit. A kik azt
kóstolák, borzadva emlékeztek vissza azon gyötrelmes szorongásra, a mi
egyszerre ellepte tőle az ember lelkét, arra a legyőzhetlen félelemre,
melynek nyomása alatt test és lélek iszonyún szenvedett, arra az
átkozott érzésére a gyávaságnak, mely ellen küzdeni nem adatott erő: a
testi kínzás minden neme álom és játék ehez képest.
Az achæmenidion készítésének titkát azonban Agamede senkivel sem közlé,
még férjével sem; Kleanthos sokszor kérdezte azt tőle; a nő olyankor
egyszerre haragos lett és indulatba jött; pedig egyébkor oly szelid
volt, mint a galamb.
Ez idő szerint kezdődött a második messeni hadjárat. Az elnyomott
messeniak leverték kezeikről a helota lánczot s kardot fogtak elnyomóik,
a büszke spartaiak ellen; egy fiatal hős, Aristomenes állt ki ellenük a
síkra, a ki visszafoglalta tőlük a hegyeket, a városokat, miket
Aristodemos elvesztett s a büszke Sparta arra szorult, hogy vetélytársa,
Athene előtt megalázza magát, hadvezért könyörögve tőle, ki seregeit a
győztes hegylakók ellen vezesse.
Athene gúnyból egy sánta költőt küldött a könyörgőknek: Tyrtæost.
A költő nyomorék volt, keze nem birta a kardot, de lángszava
föllelkesíté a csüggeteg népet s Sparta új erővel állt Aristomenes
ellen.
Nagy szükség volt e lelkesülésre; künn a hatalomra kapott messenok, benn
a lázongó heloták, amott a bátor férfiak kardja, itt a rabszolgák gyáva
tőre ellen kellett magát védni az uralkodó népnek.
E válságos napokban történt, hogy Kleanthos palotájában egy idegen
férfit fogtak el, ki épen a vízvezetéken keresztül mászott be az
udvarra, s onnan egyenesen a király hálószobájának tartott.
Az idegen férfi, midőn fölfedezték, dühösen védte magát megtámadói
ellen, azonban a túlnyomó erő végre is letörte, elfogták elevenen és
megkötözve a király elé vitték.
Ez nevezetes fogás volt; bizonyosan Kleanthos meggyilkolására lehetett
kiküldve, s érdekes volt megtudni: ki által? a messeni táborból-e, vagy
lacedæmoni összeesküvés fészkéből.
Ámde kérdezhették ezt az elfogottól; ő semmit sem felelt. Büszkén
fölemelé arczát, azt mondva: «tietek vagyok, birjátok minden csontomat;
égessetek, tördeljetek, tépjetek össze; meglátjátok, hogy választ nem
fogtok tőlem kapni; – még csak azt sem: hogy ki vagyok, és mi nevem?»
Kleanthos akkor levetteté róla a lánczokat, odalépett hozzá, megszorítá
kezét, s azt mondá neki, hogy ő ellenségében is becsüli a férfierényt,
ime szabadon bocsátja őt és nem kérdezi tőle többé, hogy miért lopózott
hálószobájába, sőt meghívja őt asztalához, vidám, barátságos lakomára.
Az idegen meg volt hatva a király nagylelkűségétől s hódolattal fogadá
el annak jobbját, ki őt lakomájához vezette.
Még akkor Sparta nem volt nevezetes arról a sovány barna levesről,
melylyel később Xerxes követőit úgy elijeszté; az ittas embert sem
mutogatták ijesztő példaképen a növendék ifjuságnak; izletes étel, jó
bor volt a király asztalán s a bornak, ételnek legkedvesebb fűszere,
szép asszony hangja kinálta mind a kettőt.
Agamede szemközt ült a fogoly idegennel, kiről azt mondák neki, hogy ez
férjét meggyilkolni jött, összeesküvőktől küldve.
Sokszor látott Agamede ilyen vendégeket úri asztalánál, megszokta, hogy
azokkal nyájasan bánjék, fehér kezeivel rakta az ételt tányéraikra,
fekete szemeivel mosolygott reájuk, s maga tölté poharaikba a bort és
kérte, hogy igyanak az ő egészségére.
Sok czinkos itta így meg az achæmenidiont, a gyávaság mérgét s vallott
önfejére halálos titkokat, reszketve, mint a Styx előtt várakozó árny, a
kit a szív nem melegít többé.
Agamede kezében meg volt már töltve a bűvös serleg, mely a bátor idegent
gyáva reszkető alakká fogja majd átváltoztatni; de ezúttal olyan nehezen
esett szívének, hogy őt megkínálja azzal. Az idegen szép daliás ifju
volt. Nemes, tiszta homlokán semmi gond redője még. Szemében bátorság
tüze világol; az egész arcz nem olyan, mint az orgyilkosoké, de nyilt és
szabad, minők a csaták hőseié, kik egyedül állnak szembe hadseregek
ellen; kik ellenségeiket nem számlálják, sebeiket nem érzik, szemeiket
be nem húnyják a lecsapó kard előtt… úgy sajnálta őt a bűvitallal
megkinálni.
Kleanthos tekintetével sürgeté a tétovázót; s egy percz múlva az idegen
kezében volt a bűvös serleg, ki azt magasra emelve ráköszönté Sparta
legszebb, legdicsőbb asszonyára, a ki nem más, mint a királyné, Agamede.
A mint az idegen kiüríté a serleget, feje fölé tartva azt
megfordítottan, hogy lássák, ime egy csepp sem maradt benne! s azután
helyére ismét leült: lassanként elkezdtek vonásai átváltozni; arcza
fehér lett, mint a márvány; szemei elkezdtek nyugtalanul forogni, ajkai
elkékültek s nem birta azokat összefogni, homlokán hideg veríték
gyöngyei törtek elő; fölemelt keze reszketett, s a mint az egy élű kés,
mit ételnél használtak, élével volt felé fordítva, remegve fordítá azt
vissza, hogy fokával álljon felé: – félt a vas élétől.
Az achæmenidion megtette hatását.
– Jó idegen, szólt ekkor hozzá Kleanthos; fogsz-e nekem most felelni
előbbeni kérdéseimre?
– Parancsolj velem; hebegé az bénultan.
– Nem mondod-e most, hogy inkább meghalsz, de még sem vallasz.
Az idegen e szóra összeszorítá ökleit; ajkainak lihegésén, izmainak
görcsös vonaglásán látszott, hogy küzd magában az átkozott bűvszerrel,
hogy eszébe jut hősi bátorsága, hogy lelke kényszeríteni akarja reszkető
testét; – hasztalan! a bűvital erős volt; öklei lassankint szétnyíltak,
izmai ellankadtak, szemeit elfogta a félelem homálya, reszketve lihegé:
– Mindent kivallok.
– Tehát legelőbb is mondd nevedet: hogy hívnak?
– Nevem Aristomenes, messenok fővezére, rebegé a bajnok, fejét
hátrahajtva nyugágya karjára.
Ah! Ez derék fogás volt! Maga a hős vezér! Az ellenség lelke; ő maga
Kleanthos palotájában, Sparta falai közt! Ez maga a csaták végdiadala.
– Miért jöttél ide, vakmerő? kérdezé a király, engemet megölni orozva?
– Nem jöttem tégedet megölni, felelt a vallatott.
Kleanthos haragosan ütött az asztalra.
– Valót mondj, mert nyomban megöletlek, ha hazudsz.
– Kérlek, ne rémíts! rebegé a megbűvölt férfi. Látod, hogy reszketek
tőled úgy is. Ne kívánd Aristomenestől, hogy lábaidat csókolja, mert ha
kívánod, még megteszi. Én nem jöttem azért, hogy meggyilkoljalak, hanem
jöttem azért, mert megláttam nődet és az ő szemei oly igézők. Azért
jöttem, hogy elrejtőzzem hálószobádban, s midőn Agamede alszik, egy
csókot nyomjak arczára, csak egy oly halk csókot, melyre az álmodó fel
nem ébred, s azután ismét visszatérjek. – Esküszöm – az istenekre…
Többet nem bírt Aristomenes szólni; ájultan rogyott le a nyugágyról, s
ha könyei nem patakzottak volna ki szeméből, azt kellett volna róla
hinni, hogy meghalt.
Agamede férje vállára támaszkodva nézte, mivé tette a szép ifju hőst, ki
reszket, elsápad és sír; – pedig nem akart egyebet, mint őt egyszer
megcsókolni.
* * *
Spartában nagy volt a diadalöröm Aristomenes elfogatásának hírére;
Kleanthos az egész hadsereget megvendégelé; a piacz közepére terítettek
hosszú asztalokat, roppant amphorákban állt az asztalokon a bor; ihatott
mindenki, a mennyit szíve kivánt.
Délig nagy volt a zaj, a víg tombolás a városban; délután elkezdett az
mind csendesebb lenni s estefelé egészen elhallgatott, egészen
ellenkezőleg az ünnepélyek rendes természetével, miknek hangja délután
szokott növekedni s éjszakára éri tetőpontját.
Mi lelhette egész Sparta népét? Senki sem jár az utczán dalolva? senki
sem áll ki az utczaszegletre, hős tetteivel dicsekedni? senki sem élteti
Kleanthost?
Hát a király maga hol van?
Fáznak a testőrök a palota kapujában, hogy úgy huzódnak a falak mellé, s
arczaikat vérteikkel eltakarják, köpenyeiket szájuk elé vonják, s meg
nem merik szólítani azt a fehér alakot, mely mellettük elsuhan, a
palotából a börtön felé sietve?
A börtönajtó előtt álló őrök is kitérnek előle, mintha nem is látnák s
fel nem merik tartóztatni, a mint palástja alól egy éles kard hegyét
villantja szemeik elé.
Pedig az csak egy nő; – a király neje, Agamede.
A gyönge szívű asszony megszánta az ifju hőst, ki egy csókjáért életét
jött feláldozni; megszánta, hogy úgy megrontá s elhatározá, hogy meg
fogja szabadítani.
Mit tett érte? azt hirdeti ez a néma csend Spartában. A ki a mai lakoma
borából ivott, otthon ül bezárt szobájában s reszketve hallgatja, mi
zörej van ott künn az utczán; az éj nagyasszonya Nyx dörömböl odakünn
most, fekete paripák vonják szekerét, előtte fut Lychnos és Thanatos, az
álom rémei, s a gyermekrém Pollor, kiöltött nyelvével; reszketni kell ma
a dajkameséktől.
A fogoly láncza csörrent; szíve nagyot dobbant, midőn meglátta a
királynét tömlöcze lépcsőin leszállni. A bűvital vesztegető mámora
elhagyta már szívét; ismét a régi bátorság lakott abban, bár mindarra, a
mi tegnap történt vele, jól emlékezék is.
– Hős Aristomenes, szólt hozzá a királyné, bár vakmerőségedért halált
érdemelnél, de véredet nem akarom lelkemen viselni. Öljön meg a spartai
hős csatában, nem bánom; de ne egy asszony szemeiért, lánczra verve.
Börtönöd nyitva van, senki sem fog megállítani; a kapunál parancsolj,
hogy nyissák ki és engedelmeskedni fognak, ez órában nem lakik Spartában
férfi. De siess! az első kakasszó után ismét felébred minden szívben a
lélek, mely most meg van halva s akkor nem menekülhetsz meg.
Aristomenes megragadá a királyné kezét s viszonzá neki:
– Szép asszony, szép királyné, minden asszony között legszebb, miért
szabadítasz meg engem? Ha ma elmegyek, holnap visszajövök azért, a mért
tegnap jöttem.
– Őrizzenek meg attól az istenek! rebegé Agamede.
– Nem őrizhetnek meg engem. – Meg vagyok őrülve attól a gondolattól,
hogy egy csókodat kell bírnom, s azért odavetem éltemet százszor
lábaidhoz, ha százszor visszaadod; azért meg ne szabadíts, hanem öless
meg, míg lánczaim lekötve tartanak, mert Aristomenes élete mindig olcsó
egy csókodért.
Agamede látta lábainál térdepelni a szép ifjut; elgondolá, hogy ilyen
hősnek, ily deli ifjunak mért kelljen elveszni egy teljesületlen óhajtás
miatt, és azzal lehajolt hozzá, nyakát átfűzte karjával s megcsókolá
reszketeg ajkait.
– Már most czélt értél. – Eredj!
Miért ne tette volna azt, ha egy oly nemes életet megmenthetett egy csók
által?
Aristomenes e pillanatban oly erőt érze lelkében, hogy ha egész Sparta
népe künn lett volna az utczákon, keresztül vágta volna magát rajta. –
De nem volt senki ott. Az őrök elhagyták őrhelyeiket; a város kapui
nyitva, tárva álltak; bántatlanul térhetett vissza táborába.
Éjfél után eloszlott a gonosz mámor; az emberek kezdtek magukhoz térni,
kötelességfelejtett katonák előkeresték eldobott fegyvereiket; siettek
elhagyott őrhelyeikre, s reggelre ismét olyan rend volt Spartában, mint
azelőtt.
Ámde Aristomenes tömlöcze üres volt.
Hogyan szabadulhatott meg? annyi őrön, katonán keresztül, népes
utczákon, város kapuin hogy ment ki? azt nem lehetett kitudni. A kik
látták, hallgattak róla. Hogy vallhatta volna meg azt egy spartai:
«tegnap gyáva voltam, láttam az ellenséget előttem elmenni és nem mertem
rákiáltani».
* * *
Kleanthos egyedül sejté a megmagyarázhatlan titkot. Ő ismeré Agamede
bűvitalának hatását s gyanítá, hogy neje szabadítá meg Aristomenest.
S ha e gyanúnak helyt adott szívében, jött utána a másik: miért
szabadítá meg? Tán az a szó vesztegette meg szívét, a mit Aristomenes
előtte mámorában kivallott? – A szerelemféltés szapora féreg, egyik
gyanút a másik után költi ki.
Kleanthos egy napon azt mondá Agamedének, hogy készítse el ismét az
achæmenidiont, gyanús ephor fog ülni az asztalhoz; annak a számára lesz
az.
Az ephor pedig, kit asztalához ültetett a király, meghittje volt, ki
vele egy tervre játszott.
Mikor Agamede megtölté az ephor serlegét, Kleanthos elejté gyűrűjét s
kérte Agamedét, hogy vegye fel azt neki.
Mialatt a királyné lehajolt a gyűrű után, az ephor hirtelen elcserélte
kelyheiket, a magáét helyezve Agamede elé. A következő pillanatban mind
a ketten kiüríték serlegeiket, áldomásul a királyra.
Egy pillanat mulva Agamede érezni kezdé tagjaiban azt a lankasztó
zsibbasztást, a mi a lélek felé hat; szíve szorongva kezde verni, mint a
bűnösöké, a kik a bakót látják maguk előtt; és még nem tudta, hogy mi
történt vele?
Most az ephorra tekinte, az gúnyosan mosolygott reá; azután Kleanthos
arczára nézett, az haragban égett; – e pillanatban világos volt előtte
minden: az achæmenidiont ő maga itta meg.
A kés az asztalon feküdt előtte; úgy borzadott tőle, midőn azt meglátta,
mint szokták azok, a kik e bűvszertől ittasultak; a mint kezét rátette a
vasra, idegei rángatózni kezdtek, oly irtózatot gerjesztett bennük annak
érintése; – és ő mégis kényszeríté ujjait a vas markolatát
körülszorítani, kényszeríté szemeit annak élére nézni és mind az
pokolbeli kín volt rá nézve.
Most hallá Kleanthos szavát. Mint a vérszopó fenevad bömbölése, úgy
riadt az szívén keresztül:
– Asszony! E három kérdésre vallj: mi lelte Spárta népét nyolcz nap
előtt? ki szökteté meg Aristomenest a börtönből? és végre: miből készül
az achæmenidion?
Agamede érzé az ellenállhatlan kényszert belül, mindezen kérdésekre
feleletet adni. Nyelve önmagának akart ura lenni, szívének csak egy
csepp ereje volt még. De ez a csepp, ez a csepp még a szívben ellenállt,
még küzdött; – a nő hirtelen felugrott fekhelyéről, s a hegyes kést, mit
vonagló kezében tartott, markolatig ütötte szívébe.
És Kleanthos nem kapott kérdéseire választ.
Agamede lelkének utolsó erejét felhasználta arra, hogy testét megölje; a
vérébe mártott kés megtörte a gyávaság varázsát; s a halottak nem
vallanak semmi bűvitaltól.
Az achæmenidion titka vele együtt szállt a sírba.