… Nézzünk körűl: mi volt itt ez előtt négyszáz esztendővel?…
* * *
Már gyermekkorában megmutatta azt Hunyady Mátyás, milyen fából lesznek a
királyok? Kilencz éves volt csak, a midőn már úgy tudta könyv nélkül
Horáczot és Virgilt, mint a miatyánkot, még pedig nem csak recitálni, de
sőt citálni is tudott belőlük alkalomszerűleg, az öreg Szilágyi Mihály
nagy gyönyörűségére, a ki ilyenkor azt szokta mondani: «ez a fiú
tudósnak született!»
Egyszer hét oláh paraszt közt, a kik a vajdahunyadi várban fenn voltak
szolgálatra, elveszett László bátyjának a vadászkürtje; a mi pedig annak
igen kedves jószága volt, nemcsak azért, mivel igen szépen ki volt
faragva, s ezüsttel foglalva; de leginkább, mivel azt emlékbe kapta
attól a Bátoritól, a ki Várna alatt elesett volt. A várnagy azt akarta
tenni, hogy addig vereti mind a hét parasztot, míg a tettes kivallja a
bűnét. Mátyás meghallotta ezt és nem engedé meg: micsoda igazság volna
az, hogy hat ártatlan ember szenvedjen a hetedik bűnös miatt; e helyett
maga elé hívatá az oláhokat s azt mondá nekik, hogy ő egy bűbájos
mondattal majd kitudja, hogy ki volt közűlök a tolvaj? Azzal sorba
állítá az embereket, s elkezdé scándálni a verset: «Tytire – tu patu –
læ recu – bans sub – tegmine – fagi»: minden lábnál másik parasztra
mutatva újjával. E közben éles szemei észrevették, hogy egy a hét közül
visszatartá lélekzetét, midőn rá került a sor, s azután lélekzett
nagyot, midőn Mátyás odább haladt. Folytatá: Sylves – trem tenu – i mu –
sam medi – taris a – vena. E szónál azt mondá annak, kire a versláb
jutott: «nem te vagy-e a tolvaj?» A megjegyzett ember most egyszerre
mosolyogni kezdett, mire Mátyás hirtelen elfordúlt a megszólítottól s
amahoz fordúlva, határozottan rákiálta: «nem ő az, hanem te vagy!» A
meglepett bűnös térdre esett és kivallá vétkét.
Az öreg Szilágyi nagyot bámult, mikor ezt meghallá s azt mondta: «ez a
fiú birónak született!»
Egyszer panasz volt a majorban, hogy valami hiúz az erdőből lejár és a
nagyasszonyomnak legszebb kecskegidáit megfojtogatja; már sokszor lestek
rá, de nem bírják megkapni, mert igen ravasz állat. Mátyás hallá e
panaszokat s egy napon vevé nyilait és tegzét (kanóczos puskát még nem
adtak a kezébe) és lement maga a majorba és ott leste a közelgő hiúzt. A
hiúz azonban eszes állat, midőn a majorhoz közel ért, észrevette, hogy
lesnek rá s visszafordult az erdőbe. A gyermek hirtelen felkapott kis
tatár lova hátára, csak úgy szőrén, nyereg nélkül s nyargalt a hátat
fordító vad után. A cseles vad messze becsalta maga után az erdőbe
üldözőjét s midőn látta, hogy az milyen makacsul ragaszkodik hozzá, el
nem akar maradni tőle, hirtelen felfutott egy óriási nagy bükkfára,
annak az oldalán volt egy nagy odú, abba belebújt. Oda már nem mehetett
utána a fiú; a fa vastagabb volt, minthogy ember felkúszhasson rá, s az
odúba nyúlni nem tanácsos; ha pedig visszamegy segítséget hozni, a hiúz
az alatt kijön és eloson; mit cselekvék tehát? Leszállt a paripájáról,
azt kicsapta a fűre legelni, maga pedig leült a bükkfa elé, az odú
nyilásával szemközt, azzal az erős szándékkal, hogy ellensége várát
megszállja s minthogy az ostrom lehetetlen, kiéhezteti onnan. A
megszálláshoz világos előnyei voltak: ő most falatozott otthon, a hiúz
pedig valószinűleg régen nem evett már, mert csak olyankor szokott az
erdőből kijönni, mikor ott nem foghat semmit; s két nap mindig
elijesztették a majorból; e szerint világos, hogy a várban levő ellenség
kevesebb ideig fogja kiállhatni az éhséget, mint az ostromló. A makacs
fiú egész nap ott állt étlen és szomjan a fa előtt, annyi időre sem
hagyva el harczi állomását, a mennyi kellett arra, hogy a közel patakhoz
lefusson vizet meríteni. Az alatt az ellenség megmenekülhetett volna.
Eljött az éjszaka is; Mátyás nem tágúlt helyéről; egész éjjel állva
maradt, hogy el ne alugyék, s ellensége várát kövekkel ostromolta, hogy
azt se engedje aludni. Ott találta a virradat is; elméjében csábító
képek kezdtek rajzolódni azokról a jó kőrelebbencsekről,
levelensültekről, aranygaluskákról, miket jó édes anyja otthon sütöget
fiának, saját fehér kezeivel nyújtva a hártyavékony tésztát; s
mondogatja magában: vajjon hol maradhat? bizonyosan a majorban van. De
Mátyás ellenállott a csábító képeknek, egy-egy fenyőhársat hasított le
kezével, azt összerágta, nehány szem borókát lelt, meg egy bokor
vadköményt, az hűset tartott szájában, szolgálva éhség és szomjúság
ellen; s gondolá magában, milyen jóízűen fog majd a diadal után esni a
jó kászatúró, a mit a majorban készítenek épen most, friss fenyőhéjba
gyúrva a túrót, borókával és köménymaggal vegyest s mondogatják
magukban: hol maradhat az úrfi? bizonyosan visszament a várba. Ezért nem
is indult senki a fölkeresésére. Elmult a második nap is, étlen szomjan.
Végre is a hiúz sokalta meg a várakozást. Hogy megszállója még
alkonyatra sem ment el a fától, a kétségbeejtő éhszomj dühössé tevé;
rohamot próbált várából, a mely rá nézve siralmasan ütött ki: Mátyás
legelső nyíla keresztűl szegezvén torkát. A gyermek diadalmas prédával
tért vissza a majorba.
Az öreg Szilágyi Mihály arcza nem állhatta meg, hogy ne mosolyogjon, a
mint ezt meghallá: – «ez a fiú hadvezérnek született!» mondá előérzetes
örömmel.
Valami diákot fogadtak fel egyszer a kastélyba a végett, hogy a mi írni
való fordul elő egyszer-másszor, azt teljesítse. Bencze diák igen
alázatos ember volt; csinált verseket a családtagok nevenapjára,
ünnepekre, mikben mindenkit égig tudott magasztalni goromba
dicséretekkel; s azonfelül nagyon szeretett árulkodni az udvari
cselédségre. Mátyás ezt az embert ki nem állhatta, s ellenszenvét tudta
éreztetni vele. Egyszer a jó Erzsébet nagyasszony megfeddé fiacskáját ez
ellenszenvért, miért hogy oly haragos e diák iránt, a ki úgy iparkodik
magát vele megkedveltetni? «Épen azért gyűlölöm, mert hizelg és
árulkodik» felelt a gyermek.
Az öreg Szilágyi Mihály nagyot simított szakállán s belső elégültséggel
mormogá magában: «ez a fiú királynak született!»
Mikoriban Hunyady János Magyarország kormányzója volt: azon időben már
kedvencz tanyájuknak tarták az udvar körül lakó főurak a budai
hegyvidéket; az erdők nagy része akkor kőrisfákból állott hárs- és
bükkfákkal vegyítve, miknek lombja gyönyörű változatosságot ad a liget
külsejének. A ridegebb tölgy most már lassankint mindig odább szorítja e
pompás kőris-erdőket; most már csak a távolabb eső bérczeken találni
colossalis csoportjaikra, miket köröskörül befut az örökzöld repkény.
A történetbúvárnak nehéz volna már valami nyomára találni azon ragyogó
kéjlakoknak, mikkel főuraink ez erdőket megnépesíték; mulékony anyagból
voltak azok épülve, nem sok munkájába került az időnek port csinálni
belőlük, hanem a ki látja e roppant szabályos hegylapályt, melynek
oldalai egyenesen futnak alá, szabályos párkányzatokkal, mintha sáncznak
volnának készítve, a ki eltévelyeg e csöndes erdők között s
egyszer-egyszer hirtelen egy kerek tér közepén találja magát, melyhez
most már út sem vezet, köröskörül gömbölyű koronás fák; a fű buja,
miként sehol, a kerek tér közepén áttörhetlen rózsabokrok, miknek piros,
illatos virága száz mosolygó szemmel néz a csendes ligetre, s
elgondolja, hogy a rózsák élete örökké tart, s hogy ilyen rózsa vadon
nem terem sehol; a ki tud látni és hallani rég elmúltat, ki nem
mondottat, az nem fogja megtagadhatni magától azt az érzést, mely
önkénytelenűl meglepi e csöndes helyeken a szívet s beszél neki a füvek
nyelvén, mi történt itt? kik jártak itten? óh mert az apró kis füvecskék
halhatatlanok, egyszer beveszik magukat a földbe s többet ki nem vesznek
róla; erős törzsek elmúlnak felőlük; a kis fű világ végéig él.
Heveredjünk le e halhatatlan fűszálacskák közé s hallgassuk, hogy mit
beszélnek?
… Mátyás király, ah! halhatatlan nagy királyunk; gyermek volt még és már
férfi; – most halott és még is élő.
Vitéz apja elhozta őt magával Budára, mikor még igen fiatal gyermek
volt. Okos emberek, a kiket meglepett a gyermek lángesze, azt
tanácsolták szüleinek, hogy ne engedjék őt annyit tanulni, könyveskedni,
mert bizony megárt az ifjunak; magyar ember szerette hajdan azt hinni,
hogy a tanulás elrontja az ember termetét. Mátyást felkölték classicusai
mellől s elküldék lovagolni, vadászni; a fiú pedig úgy lőtt és nyargalt,
mint egy kis scytha fejedelem, a ki egyebet sem tanult.
A budai hegyek között még akkor szarvasok és őzek jártak; más őzek és
szarvasok mint napjainkban, s Garay, Bánffy, Ujlaky uraimék vadaskertjei
nyitva álltak az úri vadászok előtt.
Bánffy uram vadászmesterének laka ott állt a hajnalosi völgyben, egy kis
irtovány közepén; (az a nagy rózsabokor ott a puszta téren talán épen az
ő ablakára hajlott) annak volt egy kis leánya: Rózsa. Igen, Rózsának
hítták, bizonyítja az a sűrű rózsabokor is, mely annyi idő óta nem akar
kiveszni. Ide, e vadászlakhoz szeretett Mátyás olyankor eltévelyedni,
mikor könyveiből felzavarták; itt elereszté lovát, lerakta fegyvereit;
futhatott miatta és lőhetett az őzek után, a kinek tetszett: neki jobban
tetszett a kis Rózsával beszélgetni. Miről beszélgettek olyan
érdekesről? Hát beszéltek szerelemről, abban levő boldogságról;
beszéltek dicső jövendőről, Mátyás egykori hatalmáról, nagyságáról.
Hogyne beszéltek volna? Mátyás már akkor kilencz éves volt és Rózsa hét.
A gyermek már akkor is hódított – várakat és sziveket.
Onnan a hegytetőről messzire el lehet látni; fel Váczig és le a
Kúnságig, a láthatáron kéklik a Mátra, lábaink előtt terül Buda, végtűl
végig. Sok embert elvezettem erre a helyre; mindegyik azt mondá, ha
szóhoz tudott jőni a nagy nézésből: «bizony szép ország ez a
Magyarország! de bolond volna, a ki nem szeretné».
Mátyás is gondolt ilyesmit, mikor onnan letekintett.
Még akkor Pest nem igen tündöklött; Budavára sem igen bírt királyi
fénynyel; körülbelül igen meg lehetett számlálni a tornyokat, a mik
belátszottak a távolból.
Mátyás beszélgetett a kis Rózsával, a ki levélkoszorút fűzött kalpagja
mellé.
– Majd ha én olyan nagy úr leszek, mint az apám. (Hogy akart volna
kisebb lenni.) Kormányzó, első hadvezér; talán több is; milyen szépet
csinálok én ebből az országból! Budavára közepébe építtetek egy új
tornyot, nyolczszegletűt, mindenik oldalán lesz egy olyan alkotmány, a
mi az időt fogja mutatni arany kigyófejjel, s kalapácscsal üt hozzá
minden órát.
A kis Rózsa azt alig hihette, de nem mert ellene mondani.
– Oda a bástya végére építtetek egy nagy palotát, oszlopokkal, márvány
szobrokkal, a milyen még nem volt az országban; száz szoba lesz benne.
– Ah! sóhajta fel a kis Rózsa. Hát aztán ki fog abban a sok szobában
lakni?
Mátyást nem akasztá meg ez a kérdés; oh az ő képzelete sokkal gazdagabb
volt, mint hogy száz szobát be ne tudott volna vele népesiteni; elmondá,
hová miféle zászlós urak jutnak, amoda a kiséreteik, itt várakozó terem,
ott tanácsterem; vigalomnak, vendégeknek, fényes banderiumoknak külön
szállás; hát még a külföldi követek szobái, hát a csillagvizsgáló,
chemiai és olvasó teremek; az apródok, a hadnagyok, szakácsok, peczérek,
sólymászok lakai, imatermek; hát még a roppant könyvtárak, aranykapcsos
könyvekkel a háztetőig rakva, égtekékkel, csillárokkal, márvány
szobrokkal ékesítve; végre az sült ki belőle, hogy saját magának helye
sem marad benne; a min a kis Rózsa nagyon jó izűt nevetett.
Mátyás azon nem jött zavarba, egy új homlokzatot építtet hozzá, az lesz
a legpompásabb hely; a márvány erkélyekről épen a Dunára látni, túl
rajta egy új város épül és azon túl népes falvak; a parton pompás
épületek, nagy raktárak külföldi kereskedők számára; egy nagy-nagy
palota, akkora, hogy negyvenezer diák elférjen benne, a kik mind az ő
költségén tanulnak diákul olvasni s betűket festeni, hét-hét emeletre,
három szárnyra.
– Ah, – Ah! szörnyűködék a kis Rózsa, a kinek mindez megfoghatatlan
dolog volt.
– Majd meglátod! monda Mátyás; majd mikor ott ülsz te az arany rácsos
erkélyen, pávatollas ernyő alatt, s látsz a Duna vizén alulról pompás
hajókat jőni felfelé: ötszáz vitéz mindegyik hajóban; száz ló húzza a
parton, a dárdák messziről fénylenek a napban, a zászlókat messziről
lobogtatja a szél; azután ott a palota előtt megállnak egyenkint a
hajók; pompás, vértes, buzogányos hadak szállnak le róluk; vitéz
hadvezérek aranyos mentékben, tündöklő kardokkal; valamennyi előtt a
vezér maga, ezüst pánczélban, tomboló paripán; az emberek kérdezik
egymástól: ki az? és felelnek egymásnak: «Mátyás jött meg török hadból,
hozott diadalt és elfogott zászlókat!» s te azt onnan felülről fogod
nézni.
A kis leány rábámult a beszélő fiúra s azután nagyott sóhajtott.
– Soha sem lesz abból semmi.
Mátyás fölpattant e szóra, mely kétségbe hozta dicsvágyó lelke álmait s
szerető szive hűségét, s azt mondá a leánynak:
– Azért is meglátod, hogy mind úgy lesz, a hogy én mondtam; vagy ha nem
hiszed, hát ültessünk ide egy hársfát, a hol mostan ülünk ketten; s a
hogy az a fa meg fog nőni szépen, úgy nő meg az én hírem is, s a mint az
kizöldül minden tavaszszal, úgy fogok én te rád gondolni mindig.
A kis Rózsa elnevette magát.
– Ugyan ki ültetne most fát? Hiszen nyár van; ilyenkor az nem éled meg.
Nem tudod?
– De ha én akarom, hogy megéledjen, kiálta makacsul a gyermek.
A lányka megint kinevette.
– Nem parancsolsz ám a fának. Még ha király volnál, sem parancsolnál
neki. Ha most elvágod a gyökerét, elszárad, ha arany földbe ülteted is.
– Földestől együtt hozom el a csalitból, úgy ültetem ide.
– Hát azután?
– Azután te mindennap megöntözöd.
– De messze ide a forrás.
– Ha te engemet szeretsz, messziről is elhozod rá a vizet.
A kis Rózsa szeliden átölelte játszótársa nyakát s megigérte, hogy
mindennap megöntözi a fát reggel is, este is. – Hát azután?
– Azután, ha majd nagyobb lesz a fa, én metszek bele egy szívet, abba a
mi neveinket, tetejébe az ország czímerét, s az ott fog látszani száz
meg száz esztendő mulva is; s addig soha el nem múlik Magyarország.
– Az nagyon szép lesz.
Most már Rózsának is tetszett a gondolat; ő maga biztatta Mátyást, hogy
tegyék ezt mindjárt; futott haza ásóért, öntözőért; segített a sűrű
csalitban egy szép egyenes fiatal hársfát keresni; Mátyás körül kiásta a
mellől a földet, nagy fáradsággal ketten kiemelték helyéből s elvitték
addig a pázsitos lapályig, a honnan Budára lenéztek az imént, ott
beásták a fiatal csemetét, megöntözték s megigérték, hogy azt holnap
megint fel fogják keresni és addig öntözik, míg csak meg nem éled.
És a hársfa különös csodára, nyár derekán szépen megéledt; régi leveleit
elhullatta, újakat hajtott helyettük. Azt mondják, hogy a gyermekek keze
ilyenekben szerencsés szokott lenni, vagy talán az élőfa is érezte magán
Mátyás kezét?
A gyermek belevéste a fa kérgébe a két név előbetűit egy szív közepébe,
fölé az országczímert szépen; a fa még be is forrta a sebet őszig; a
mikor Mátyást ismét Erdélybe vitték Hunyad várába.
A kis Rózsa egyedül maradt a hársfával, Mátyásról sokáig hírt se
hallott.
Azt elhordta a sors útmutató keze erre-arra, járt igazi háborúban is;
megnőtt, ifju lett; beszterczei grófnak nevezték, azután meghalt az
atyja, a nagy Hunyady János, a ki után nagyot rendült az ország; rossz
akarók üldözték a családot; elfogták Mátyást is László bátyjával együtt;
ott ültek együtt a kerek toronyban; Lászlót le is fejezték, Mátyás is
csak olybá vehette fejét, mint a mit a vérpad alól hozott vissza; majd
meg elvitték Prágába, ott fogva tartották, sok bánatot, veszedelmet
kiállt, egyszer megint fordult a világ; a király meghalt, s a prágai
fogoly ifjut megválasztották Magyarország királyának.
Ki is kivánta volna tőle, hogy ennyi idő, ennyi változás után
visszaemlékezzék a zugligeti hársra és a kis vadászleányra, a kivel azt
együtt ülteté; nagy szenvedélyek, nagy események férfivá érlelték korán
az ifjut, a ki lelkével egy országért gondolkozott, gyermekálmak nem
foglalhattak abban helyet.
Volt már királyi trónja, melyen cseh királyi leány ült mellette,
parancsára palota épült a várhalmon, melynek híre mehetett hetedhét
országra, roppant megkezdett épületek alapjai mutatták, mivé fogja
átalakítani országa fővárosát, s az alatta elhömpölygő Dunán
jártak-keltek a bádogveretes gályák, rakva paizsos vitézekkel, a
zászlókat messziről lobogtatta a szél;… de az nem jutott eszébe, hogy
egykor, a gyermeki hajdankorban, azt mondá ő valakinek: «majd meglátod!»
Egyszer azonban meghalt a királyi feleség, s Mátyás érzette azt a nagy
ürességet szívében, a mit nem képes betölteni egy egész ország; s ebben
a hirtelen támadt nagy ürességben meglátszott emlékezete előtt – a kis
hársfa.
Sok, sok esztendő elmúlt már azóta; vajjon mi lehetett belőle?
A király egy este egyedül kilovagolt a hegyek közé, hogy hársfáját
fölkeresse.
Jól ismeré még a helyet, az útat, mely arra viszen: valahány lépést
haladt, ismerős tárgyak üdvözölték; ott egy nagy mohos kő, melyen
annyiszor pihent; most még zöldebb rajta a moh; itt a völgyi
gyöngyvirágok, most is ott nyilnak a haraszt közt; az útféli szent
képről sem kopott le még egészen a festék; a forrás mentében most is
zöldebb a fű, miként másutt.
A hegylapályra fölérve, megköté lovát a király egy faághoz s elindult
gyalog az ismert ösvényen.
Sűrű bokor keríté akkor is a kis félkört; a mint a bokor széléhez ért a
király s az utolsó hangafa lombját félrehárítá szemei elől, meglepetve
döbbent vissza.
A kis magányos tér virágoskertté volt alakítva, melyen rendes
csoportokban szentgyörgy-virág, csengő jáczint, pompás tulipán nyílt és
a virágoskert felett, mint egy óriási ernyő terjeszté ki roppant zöld
sátorát egy terebélyes hársfa, sokkal zöldebb, sokkal bujább, mint az
erdő minden fája; héja síma, egy mohaszál, egy rozsdapetty sem látszik
rajta, csak a közepére vésve tünik elő a nemzet czímere azon, alább egy
szív közepében az M és R betűk.
A kis virágágyak puszpáng bokrokkal voltak bekerítve, a fa alatt gyepágy
volt rakva, melynek vékony lombos füve szebb volt bárminő szőnyegnél.
Tehát a gyermekábránddal elültetett fa megnőtt nagyra, s a mint nőtt,
úgy emelkedett Mátyás mindig felebb, fel a trónra és még annál is
felebb: a hír emlékébe, és még annál is felebb: a nemzet szívébe.
Ott látszott a magasból pompás Budavára, a királyi palota hegyes
kúpjaival, a nyolczszegű torony, az áthidalt Dunán túl a népesedő Pest,
a hosszú egyenes útak szétnyúltak a síkon Vácz, Czinkota, Kerepes,
Soroksár felé; magas úri lakok, hosszú fehér tanyák látszottak elszórva
az istenáldott rónán, s az ősfolyam kék tükrén ezüst barázdákat húztak a
fel s alá kelő nehéz hajók; – boldogság, jólét, ragyogás terjedt el az
egész országon: – a hogy ő azt gyermekészszel kimondá:
«Majd meglátod!»
Most eszébe jutott e mondás.
Hát a leányból mi lett azóta, kinek ezt meg kelle látni? a gyermek
játszótárs él-e? Boldog nővé lett talán, ki csendes családi körében nem
irigyli a trón minden ragyogását?
Nem a trónnak ragyogását, de talán a rajta ülőt?
Vagy tán elfeledte régen, a mit akkor egyik gyermek a másiknak beszélt?
de ki ülteti akkor ide e virágokat? ki ápolja, ki öntözi a fát? ki tudja
azt, hogy ehez mi emlék van kötve?
A néma berek megfelelt a néma kérdésre; – csendesen, alig zörrentve meg
a harasztot, jött elő a tulsó oldalról, hol most a király kútja van, egy
szép hajadon leány, vállára két korsó akasztva.
Szép volt a leány, mint egy tündér, tán azoknál is haloványabb; –
tündérek arczára hiába süt a forró nap: nem tudja megbarnítani. A király
gondolta magában: milyen kár, hogy ilyen halovány.
A szép hajadon a hárshoz érve, az egyik korsó vizet rátölté annak
tövére, a másikkal meglocsolta a virágokat; mikor a fa mellett elment,
nem állhatá meg, hogy oda ne hajoljon, s azt a nevet ott a szívben meg
ne csókolja, aztán szemérmesen széttekinte, ha nem látta-e meg valaki?
Senki, senki;… de a király mégis látta.
Azután leült a leányka a gyeppadra, fehér karjával átölelve a fát s
szőke szép fejét ráhajtva szerelmesen, oda-oda súgott neki néha, mintha
azt jól megértené, a mit mond; kis kezével gyöngédeden végig símogatá,
mintha az jól esnék annak, majd meg átölelte mind a két karjával, mintha
érezhetné a fa forró szíve dobogását; azután lenézett Budára, s ismét
fel a fa magas tetejére, mintha mondaná neki: «látod-e?»
A király szíve elszorult e látáson, zaj nélkül visszahúzta magát, s
eltávozott onnan, a nélkül, hogy a leány észrevette volna.
Haza érve, rögtön kiküldé belső diákját, Árva Pétert, hogy menjen el
tudakozódni Budára Bánfiék fővadásza és annak saládja felől, s hozzon
neki hírt sietve.
Péter diák ezen hírrel jöve vissza:
A fővadász még most is él s emlékezik a királyra, mikor még az csak
lótófutó gyerek volt; a kis Rózsa, a kivel ő nagysága akkor annyit
játszott, felnőtt, szép leány lett belőle, de, fájdalom, nem ment
férjhez. Valami különös igézet fogott rajta, melytől nem bírják
megszabadítani; mindig szótlan, kerüli a férfiakat és senkit sem tud
szeretni. Kár érte pedig, mert nagyon szép.
A rossz nyelvek pedig azt mondják, hogy a fiatal hajadon boszorkány;
látták őt az erdőben egy élőfával beszélgetni, mint valami élő emberrel;
az bizonyosan valami elbűvölt szeretője annak, kinek enni és inni hord,
s ha akarja, visszaváltoztatja férfivá. Már arról is beszélnek, hogy
kivágják tőből a fát s máglyát rakjanak belőle a bűvészleány számára.
A király eleget hallott. Azonnal parancsot adott fő építőmesterének, az
olasz Lukácsnak, hogy készítsen hirtelen egy díszes házat, szépen
festett fából, minők az úri kertekben levő remetelakok szoktak lenni.
Azt, mikor készen volt, egy éjszaka felállíttatá a hárs melletti szabad
téren, oszlopai vad repkénynyel befonva, tornyában kicsiny csengetyű,
tetején a fali rózsa, még a galambok sem hiányzottak az ereszről, s a
mázos korsók és tálak a polczon.
A babonások, a mint ezt meglátták reggel, ismét csodát kiáltottak: hogy
ezt megint a boszorkány varázsolta elő a földből; nem is teremhetett oda
máskép.
De elnémultak azután, mikor a király hírmondói trombitaszó mellett
kihirdették szerte, hogy háromszáz lépésnyi kerületben minden halandó
ember őrizkedjék közelítni a rejtélyes lakhoz, mert az a király fájának
őrizője számára van építve; a ki pedig a fát, avagy annak őrét
megsértené, olyan veszedelmet várhat a fejére, mintha a király saját
személye ellen emelte volna fel kezét.
Egyszersmind állandó tartást rendelt a király a hárs őrének élete
fogytáig.
Az emberek megtudták, hogy az ott a király fája; – a többi rejtelem
maradt.
Legnagyobb rejtelem volt az, hogy midőn vénült a fa, vénült a király is,
csak az őrző szűz arczán nem látszott meg az idők nyoma, ő szép maradt
és fiatal, mikor a király arczán és a fa kérgén barázdákat vontak az
évek.
És soha sem szeretett senkit. Egy útja volt: háza küszöbétől a fáig, egy
gondolatja: a fának gyökerétől annak sudaráig.
Mikor kezdett el rügyezni? mikor hajtá ki legelső leveleit? mikor
virágzott? mekkorát nőtt? hogyan hullottak el levelei? Rendesen ezek
voltak a legutolsó lombok az erdőben.
Mikor Mátyás visszakapta a koronát Fridrik császártól, abban az évben a
hársfa gömbölyű levélkoronájából egy másik korona nőtt ki magasra,
mintegy új félgömböt képezve a régi fölött.
Mikor Bécset elfoglalta, abban az esztendőben kétszer virágzott;
tavaszszal és őszszel.
Mikor második feleségét, Beatrixot elhozatta, abban az évben lesárgult
minden levele, s elhullt nyár utóján.
Mikor a zsebrákok pusztították az országot, nagy idegen hernyók jelentek
meg a fán, a mik szörnyű pusztítást követtek el rajta, míg azután
bábokká válva kemény szövetszálaknál fogva aggatták fel magukat a
galyakra. A zsebrákok is úgy lógtak már akkor.
Mikor pedig a király ellenségei összeesküdtek ellene, s míg ő távol
járt, behívták helyébe a lengyel királyt, Kázmért, akkor rosszlelkű
czinkosok föltevék magukban, hogy kivágják a hársat; ha a király bukik,
dőljön utána a fa is, mely sorsát viselni szereti.
Hatan kimentek az őrlakhoz, annak ajtaját rázárták a leányra, kire nem
merték kezüket tenni, mert féltek, hogy megrontja őket nehéz
varázslataival.
Rózsa hallotta bezárt lakából a fejszecsapásokat, mik a király fáját
sújtják, s ha kezeivel nem sújthatá vissza, megsújtá átkaival a
szentségtörőket; és az átok nyomban találta őket ott, mert zivatar
támadt rögtön s a zivatarban egy villám ott a fa alatt agyonsújtá mind a
hatot, míg a fának egy ágát sem sértette meg.
A fejszevágások erős sértést ejtettek a fán, de nem veszedelmest; az
őrleány e vágást kitisztítá szépen s annak üregébe egy szűz Mária-képet
állított be. A fa néhány év múlva az egész szűz Mária-képet betakarta,
lassankint összeforrva a mélyedés körül.
1490-ben, ápril negyedikén iszonyú zivatar támadt észak felől, mely
eltartott másnap, harmadnap is. A hárs lombtalan galyai nyögtek,
csikorogtak a fergeteg nyomása alatt; a kis őrház csengetyűje
meg-megszólalt a szél taszításától, mintha sürgetné, hogy húzzák meg
valakinek a lelkéért.
Mátyás király akkor haldoklott.
Ápril hatodikán tetőpontját érte a vihar haragja; Rózsa egész éjjel nem
aludt, szüntelen imádkozott; és az bizonyosan Mátyás életeért mondott
imádság volt.
Reggel nyolcz órakor ijesztő recsegés riasztá fel térdeplője mellől, s a
mint kitekinte az ablakon, rémülve látta, hogy a vihar letöré a hárs
felső koronáját.
Rózsa első gondja volt a csengetyűhöz futni és azt meghúzni háromszor.
Azután letérdepelni és imádkozni Istenhez, hogy nyissa meg menyországa
kárpitjait egy nagy lélek előtt, kit csak azért engedett ide alant élni
az emberek között, hogy azoknak legyen mivel vigasztalniok magukat a
szomorúság napjaiban; egy királyi lélek előtt, a kiben halni indul egész
ország.
Mátyás király abban az órában halt meg.
Rózsa is negyvenhét éves volt már akkor.
Ő túlélte a királyt, túlélte még a nemzet dicsőségét is; túlélte a
sírbaszálló hazát.
Még azután egy félszázadot végig élt és azon is túl; látta a budai
várpalotáról lekopni a fényt, ragyogást, látta elpusztulni Mátyás király
pompás intézeteit; látta Dobzse Lászlót kopott ruhában túros hátú lovon
lovagolni.
A hársfa nőtt, vastagodott és nem törődött semmivel.
Még több rosszat is kelle látni Rózsának a budai hegyfokról.
A várpalota bástyái ledüledeztek, a távol falvakat rablók, ellenség
gyújtogatták fel; ámde köröskörül annál pompásabb paloták emelkedtek,
jövevények, országcsalók, kincstártolvajok kéjlakai, a hol éjjel-nappal
folyt a lakodalom, vagy inkább tor, ha a névben válogatunk.
Rózsa most már épen nem mozdult ki a félkörből, a mit a kis liget
csalitja képezett Mátyás fája körül. Ott nézte a világ mulandóságát s
gondolt arra, hogy egy fa mégis mennyivel tartósabb életű, mint egy
nemzet.
Még pedig azután meg kellett érnie az ország halálát is. Kellett
hallania a sírást, mely a mohácsi vész hírére betöltött hegyet-völgyet,
látnia kellett a futó hadakat, a közeledő ellenséget, a félholdas
sátorokat a pesti parton.
A hársfa még azután is egyre nőtt és nem hajtott a világ folyására.
Rózsa még a mohácsi vész után huszonhárom évig leste a fakadó bimbókat
tavaszszal, a sárguló leveleket őszszel a király fáján: százöt éves
volt, a mikor meghalt; még akkor sem a természet rende szerint, hanem
török martalóczok fegyverétől, a kik azt hitték, hogy a vén boszorka
kincseket őriz ottan, miket Mátyás király reá bízott s azt vélve, hogy
azok a fa forradásába vannak rejtve, ott felhasíták a fát. Benne
találták vélt kincs helyett a szűz Mária képét.
Azután magára maradt a fa.
Jó esztendőt, rossz esztendőt végig zöldült, egy-egy ágát letörte a
vihar; a többi újra kihajtott, egy-egy megmaradt sudara daczolt tovább
az időkkel, a szélvészekkel, mikor már a többi letöredezett is.
Lassankint rajta is fogott a vénség; elkezdett odvas lenni, a régi seb
helyén kikezdte a roha; egész üreg támadt benne, melybe a későbbkori
látogatók kettesével, hármasával belefértek s telefaragták kérgeit
profanus nevek előbetűivel.
Némely esztendőben elbetegesedett, oldalait sárga gombák nőtték be,
repedéseiből vörös mézga könyezett elő, mintha az öreg fa vért sírna
bújában, s a hideg északi szelek ellen lompos zöld mohtakarót húzott
lábaira; fázott már szegény: öreg volt, csak úgy vaczogtak száraz ágai,
egymáshoz verődve a szélben.
Majd ismét neki vidult, megfiatalodott; valami nagy örömöt érzett,
lehányta magáról a régi kérget, friss sarjakat hajtott korhadt odvas
törzsökéből, mintha omladék várak tornyaiba tűznének ki diadalmi
zászlókat; ha a szél, vagy pajkos emberek letördelték hajtásait, nem
fáradt bele újakat növelni, s úgy sietett megmutatni tavaszonként, hogy
még él; ő volt mindig a legelső kizöldülő az erdőben, mintha szemére
akarná hányni a lanyha utódoknak, hogy milyenek voltak az öregek?
Egyszer végre belecsapott a villám s leégette félig. Nem tudom, miért
haragszik úgy a villám a szegény zöld fákra?
De még azután is évek kellettek hozzá, hogy őt tökéletesen elpusztítsák.
Csak morzsánkint adta meg magát: egy-egy forgács, egy-egy kéregdarab
fogytán élt sokáig.
Vastag, dúczos gyökerei kimeredtek már a földből, messzire elterjedezve,
– öreg ember a föld alá, öreg fa a föld fölé igyekszik, mikor halni
készül.
Ezen az őszön lesz hetedik éve, hogy elmúlt.
Halálát nem hirdették a napilapok, mint hirhedett nagyságokét szokás,
legfeljebb a novemberi szél hordta szélyel a nyugalomra tért halotti
czéduláit, – a lehullt sárga leveleket.
Nem is tartott felette gyászbeszédet senki, elmondva szépen a
gyászesetből folyó tanulságot.
Ugyan ki is lenne olyan bohó, hogy ábrándoznék, szomorkodnék egy száraz
fának a haláláról? – olyan bohó például, minő volt az a poéta, a ki
ennyi lapot tele tudott irni – egy néma, szótalan fának az életéről…
Nem is maradt már azon időből egyéb, mint egy elaggott piros vad
rózsabokor, – és a költők hideglelős képzelődései.