(Rege.)
Azon a kellemes hegysimulaton, mely a Zugliget fölött emelkedő lejtőt
mintegy sima lappá vágja, elkezdődve azon terebélyes bükkfánál, melyet
Vörösmartynk Normafának nevezett el, s melyet azóta idegen és benszülött
ezen név alatt ismer s kérgét teli faragja névkezdő betűkkel, s végződve
a Jánoshegy vulkánalakú dombtövénél, mintegy folytonosan tartó kert:
állt még ezelőtt hat évvel is egy vén-vén fának végső romja, épen egy
kétfelé váló út közepén, mely azután túl rajta megint összejön, mintegy
kerülőt téve a kedvéért.
A jámbor Budapest szelid népe most is nagyon szereti azt a helyet járni;
más itt a fű, más a levegő, mint egyébütt; ily óriási fákat, ily buja
növényzetet nem találni a környékben, s ha az ember a virágos fűbe
elfekszik, a vén terepély fák csillogó levelei alá, olyan csudálatos
érzések lepik el, azt képzeli, mintha ki volna ragadva ebből a mostani
világból, visszaröpítve századokkal előbbi fényes időkbe; azok az arcza
fölé hajló virágok, harangos kék fürteikkel, azok a feje felett futó
felhők olyan csodálatos dolgokat beszélnek neki, a mikre kívülök senki
sem emlékezik már. Hajh, mert az emberi kéz mindent meg tud változtatni,
csak a virágokat nem ide lenn, és a felhőket nem az égen.
Sokat nem tudni már abból, a mi elmult; ki élt itt? ki halt itt? de
egyet még is tudott minden ember: azt, hogy ama roncsolt törzs ott a
kétfelé váló úton Mátyás király fája.
Nem fa volt már, csak reves, korhadt tuskó; kerülete tőben tizenkét
lépés volt. Akárhányszor megszámláltam. Derékvastagságú gyökerei
kiduzzadtak már a földből s hat-hét ölnyire elfutottak. A földből kiálló
törzs alig volt már félölnyi magas; kívül a kérge élt még, s minden
tavaszszal újult törekvéssel hajtott friss sarjakat, mintha nem akarná
magát megadni az enyészetnek, mintha még folyvást küzdeni akarna az
időkkel; azokat nyáron át járó-kelők letépdelték, szél kifacsarta,
legelő marha lerágta; zápor és hóvíz bevette magát reves oduiba, s
tovább rohasztá a pusztuló törzsöt, egy télen korhely emberek tüzet
raktak benne, akkor a törzs egész a földszínig leégett, s a következő
tavaszon csak az égés fekete szérüje jelölé még az ősfa helyét; a holt
gyökerek nem hajtának sarjadó ágat többé.