(Török rege.)
Pompás Szolimán szultán idejében élt Stambulban egy gazdag kereskedő, a
kinek Muhzin volt a neve: drága kövekkel és ékszerekkel kereskedett.
Ennek volt egy igen kedves felesége: Eminha, a kit jobban szeretett
minden drágakövénél, kinek piros ajkait többre becsülte a rubin
fényénél, szemeinek ragyogását a gyémánt tüzénél, ajkainak beszédét az
ezüst csengésénél. Nem is adta volna ezt a szemet, ezt az ajkat a világ
minden kincseért cserébe.
Pedig ah a ragyogó szem, az édes ajk veszendő kincs; egy lehellete a
szélnek Morea szigete felől, mely a pestist hordja magával, megfosztá
Muhzint e kincsétől; homályt vont a csillagfényű szemekre, némaságot a
beszédes ajkra. Mit a világ minden javáért nem adott volna Muhzin
cserébe, odaadta a halálnak ingyen és eltemette a háládatlan földbe,
mely vissza sem adja, meg sem köszöni, a mit elvesz.
A jámbor Muhzin sokat sírt e vesztesége miatt; sem étele, sem itala nem
volt, még aludni sem birt; hanem éjszakánként kiült a háza tetejére és
ott sírt egész hajnalig.
Hiába vigasztalták szomszédai, barátai, nem sokat használtak vele neki;
ő csak nem tudott ahoz a gondolathoz hozzá szokni, hogy az a szép szem
többet ne mosolyogjon ő rá, hogy az a kedves száj többet ne szólítsa őt
meg.
Egy éjszakán, midőn Muhzin ismét nyugtalanul hánykódott álmatlan
fekhelyén, egyszerre a bezárt ajtón keresztül egy bűbájos tünemény állt
eléje. Egy ősz szakállú öreg, kinek szakálla és turbánja úgy világított,
mintha lángolna.
Ez a tünemény így szólt hozzá nyájas, vigasztaló hangon:
– Muhzin; én megszántam a te keserveidet, szomorkodásodat; látom, hogy
érdemes vagy arra, hogy emberfölötti hatalmak segítsenek rajtad, mert
emberfölötti módon szerettél. A te nőd nem halt meg, mert nem volt
halandó leány, hanem tündérek leánya. Eminha most is él; mert tündéri
hatalmánál fogva annyiszor tud meghalni, a hányszor kívánja s azután egy
másik országban ébred fel ismét, hogy ott kezdjen új életet és ismét
meghaljon és tovább vándoroljon. Azért övezd fel derekadat és vándorolj
el rögtön Mekkába, ott ülj le a Zenzemet kút közelében levő temetőkert
ajtajába és várakozzál ottan. Mindaddig várakozzál, a míg egyszer jönni
fog egy temetői menet, mely hoz egy kékre festett koporsót, sárga selyem
szemfedővel letakarva; a szemfedőn kék betűk és ezüst czikornyák lesznek
varrva; te rohanj akkor oda, állítsd meg a temetői menetet, takard fel a
halott arczát és ott fogod találni Eminhádat. A halottkisérők majd nem
fogják hinni, hogy az a te nőd volt, hanem akkor te vedd elő övedből ezt
a kis szelenczét, ebben van egy ír, azzal kend meg ujjaid hegyével a
halott nő szempilláit és ajkait s akkor ő fel fogja nyitni szemeit, és
ajkai azt fogják suttogni: «Muhzin» és senki sem fog többé kételkedni,
hogy az a te nőd volt, s visszahozhatod őt Stambulba, a honnan nem fog
többé elkivánkozni tőled. Hogy pedig azon ideig, a míg oda zarándokolsz,
ittlevő kincseidet el ne pazarolják, vagy ha veled vinnéd, gonosz
emberek ki ne raboljanak, bízzad azokat a te hűséges barátodra, a
becsületes Ali Hodzsiára, ki törvénytudós és az Alkorán magyarázója,
annál visszajövet ismét megtalálod.
E szavak után eltünt a fényes szakállú agg Muhzin elől.
A kereskedő ámultan kelt föl, szemeit dörzsölve két kezével, ha nem
álmodék-e? mécset gyújtott, s bámulata nőtt, midőn asztalára téve
találta azt a kis szelenczét, melyet a túlvilági öreg hozott számára;
gyönyörűen dolgozott elefántcsont mű volt az, gazdagon kirakva
türkizekkkel és aranynyal áttörve. Emberi munka nem is lehet ilyen.
Másnap elmondá ez esetet Ali Hodzsiának, kire őt a rejtélyes agg
figyelmezteté. A törvénytudós fejét csóválta rá, mintha nem hihetné a
dolgot s iparkodott ellenvetéseket tenni Muhzinnak, hogy tán álmodta
azt, vagy elevenen képzelé s végre azzal erősíté meg kétkedését, hogy
Eminha holtteste bizonyosan most is ott fekszik a sírban, a hova őt
Muhzin eltemette; csak bontassa fel a sírt.
Muhzin sietett azt tenni és ime – a felbontott sírban nem volt többé
Eminha holteste…
Most már semmi hatalom sem lett volna képes Muhzint visszatartani, hogy
a tünemény tanácsát kövesse. A mi készpénze volt, magához vette;
ékszerei tárházát pedig mindenestől rábízta Ali Hodzsiára, a ki
legközelebbi barátja és a mellett derék, köztiszteletű férfi volt, hogy
viselje addig gondjukat, míg ő Mekkából visszatér, mit a jámbor férfiu a
barátság kedveért el is vállalt.
Muhzin négy hét múlva, sok viszontagság után megérkezett Mekkába; az
úton rablók támadták meg, minden pénzét elrabolták; de szerencsére a kis
szelencze a bűvös írral megmaradt, az el volt rejtve turbánja alá, azért
nem találtak rá. Koldulva érkezett meg a szent városba, s úgy tengődött
tovább a kegyes vándorok alamizsnáiból.
Mindennap ott lehete őt látni a Zenzemet kút melletti temető ajtajában,
ott vigyázta a halottas meneteket, miket naponta elvittek előtte, mert
az a mekkaiak legnépesebb temetkező helye…
Esztendő is elmúlt már, és ő mind hiába várt; olyan koporsó, a minőt
neki az éjjeli tünemény leirt, nem jött elő az alatt; vagy kék koporsó
volt, de nem sárga selyem szemfedővel, vagy a szemfedő is olyan, de nem
kék virágok rajta, vagy még a virágok is kékek, de a czikornyák nem
voltak ezüstből, sőt az is megtörtént, hogy minden jel ugyan az volt, de
a halott nem volt nő, hanem hat éves fiugyermek.
Muhzin kezdett csendesen közeledni ahhoz a lélekállapothoz, a mit azután
őrültségnek neveznek, midőn egy napon azt hallja a többi koldusoktól,
hogy ma fényes temetés lesz; a Kadileszker neje halt meg, a szép Eminha.
Eminha!
Ez a név feléleszté Muhzin lelkét újra; az nap el nem távozott a temető
küszöbétől s majd megfojtá szivének dobogása, midőn a siralmas zenét
hallotta közelíteni, mely a temetői menet előtt járult.
Muhzinnak nem volt most gondja a gyászmenet pompájára, nem a keringelő
dervisekre, nem a jajveszékelő asszonyokra, még a sziligdárokra sem, kik
bőrerszényből apró ezüstpénzt szórtak a tolakodó nép közé, ő csak a
ravatalra nézett.
Már messziről látta, hogy a koporsó kék, a szemfödél világos sárga;
midőn közelebb hozták a halottat, kiveheté a kék virágokat rajta és
midőn eléje értek vele, jól láthatá azon az ezüst hímzetet.
Muhzin őrült erővel taszítá félre az előtte állókat, utat törve a
kiséreten keresztül a ravatalig és kiáltva:
– Megálljatok! Megálljatok! Ez Eminha. Ez az én nőm!
A kisérők, a nagy urak, a holt férje, a Kadileszker, bámulva néztek ez
őrjöngő alakra, ki vakmerően megzavarta a temetés rendjét; de Muhzin nem
hajtott rájuk, hanem lerántotta a halott arczáról a szemfödelet.
A fiatal nő, ki ott feküdt, valóban hasonlított az ő Eminhájához. A
halál nagy művész. Egy hideg lehellettel olyan hasonlóvá tudja tenni az
arczokat egymáshoz.
– Ő nincs meghalva! kiálta Muhzin a szörnyűködő népnek; én fel tudom őt
támasztani, s akkor meglátjátok, hogy engemet fog nevezni férjének, ki
itt várok reá már egy év óta. Menjetek az utamból, mert én ölök és
gyilkolok és átkot szórok magam körül. El ne temessétek azt, a ki él!
A nép meg volt rettenve Muhzin őrült tekintetétől, de még inkább dühös
szavaitól; a gyászoló Kadileszker nagyon szerette meghalt nejét; arra a
szóra, hogy Muhzin fel birja azt támasztani, ő is megörült s még ő maga
csinált neki helyet a halott körül, hogy e csodát elkövethesse.
Muhzin buzgó áhítattal vette elő övéből a kis szelenczét s felnyitá azt:
valami sárga színű ír volt benne, zöldes aranyszín pontokkal keverve,
melynek tündéri hathatóságáról már akkor meggyőződött Muhzin, midőn jobb
kezének mutató ujját belemártá; mert úgy megégeté azt, mintha forró
olajba mártotta volna. De ez a rendkívüli tulajdonsága az írnak csak
annál nagyobb tanubizonyság volt tündéri származása felől, a mint hogy
Muhzin nem is késett az ujjára ragadt kenettel a halott szemhéjait és
ajkait végig dörzsölgetni.
Mindenki figyelmesen leste, visszatartott lélekzettel a csodair hatását,
de senki sem oly hivő áhitattal, miként maga Muhzin.
Ime azonban, a helyett, hogy a halott szemei és ajkai megnyilnának, azon
a helyen, a hol Muhzin megkente azokat az írral, elkezdének
megfeketülni, a bőr felpattogzott, hólyagokat vetett rajtuk; a tetem
arcza egészen eléktelenült…
Muhzin testét elállta a rémület. Ez nem azon hatás volt, a mit ő várt, a
nép zúgott körüle; a Kadileszker dühösen rohant neki és torkon ragadva,
leteperte a földre:
– Átkozott varázsló, ki gyalázatosan eléktelenítéd halottam arczát, hogy
élve légy olyan, minővé őt halottan tevéd!
– Vessétek a tűzbe; ordíta a nép köröskörül, Muhzinra dühödve; tüzes
verembe a bálványimádóval, a bűbájossal, ki halottakat csufít meg! s a
jámbor Muhzint nyomban megégették volna, ha szerencséjére a damascusi
helytartó basa ott nincsen, ki látva, hogy inkább őrülttel, mint
bálványimádóval van dolguk, csauszaival elfogatá Muhzint s megeléglé,
hogy oszlophoz kiköttetve kétszázat veretett a vállára tevehajtó
korbácscsal, s akkor maga elé viteté őt, hogy vallja ki, miféle őrült
gondolat követteté el vele azt a merényt, hogy a Kadileszker halott
nejét úgy eléktelenítse?
Muhzin elbeszélte a helytartónak az egész bűvős tüneményt, mely őt ide
küldte.
– Oh te szegény Muhzin, monda neki a helytartó, midőn megérté a dolgot,
de nagy világ-bolondja vagy te, hogy ilyen otrombául rá hagyod magadat
szedni. Bizonyosan csúfot űzött valaki belőled; hiszen az az Eminha, ki
a Kadileszker neje volt, itt született, itt élt gyermeksége óta, hogy
lehetett volna az a te nőd ez előtt esztendővel? Azon ír pedig, melyet
neked ama csaló, mint tündéri szert adott át, nem egyéb, mint maró
méreg, mivel a pestis idején a betegek testén hólyagot szokás huzatni.
Ismeri azt minden dervis. Térj eszedre, végezd be a búcsújárást s azután
eredj haza Stambulba s láss a mesterséged után. Kivánom, hogy nagyobb
baj ne várjon rád otthon.
Muhzin megcsókolta az emberséges basa kezét, ki nehány dinár utravalót
is adott neki s azzal visszaindult Stambul felé, elrongyosult ruhával,
megkorbácsolt testtel, összetört szívvel és félig megháborodott elmével.
Hetek múlva ért haza betegen, nyomorultan Stambulba; egy-egy karaván
elhagyta, a másik fölvette; hozott haza egy lándzsadöfést a tomporában
beduin kalóztól, négy fog helyét czombjában kósza párducztól, mitől
félholtan vették el; és rettentő ürességet a szivében, a honnan kihalt
minden hit és remény.
A mint Stambulba megérkezett, föltette magában, hogy annyi veszedelem
közül megmenekülve, nem kisérti többé az Istent, hanem megnyugszik
abban, a mit rámért, s ismét hozzá fog elhagyatott üzletéhez.
E végett mindjárt fölkereste a derék Ali Hodzsiát, egyetlen egy jó
barátját, kinek kincseit átadta megőrzésül.
Az igen szivesen fogadta a megérkezőt, «no csakhogy megjöttél Muhzin,
bizony azt hittem, hogy oda fogsz veszni, minden este imádkoztam egyet
érted, hogy visszatérj».
Muhzin azután elmondá előtte, hogy milyen gonoszul járt és mennyire
csúffá tette őt ama tündér és hogy ezentúl nem fog hinni a tündéreknek
sem, habár holdvilágból lesz is a szakálluk.
– Ez bölcs beszéd, Muhzin, szólt Ali Hodzsia; mondtam ugy-e, hogy ne
menj el. Ha itthon maradsz, ki sem rabolnak, csúfot sem látsz. Most már
bolondot csináltál magadból és koldust. De ne búsulj; egy héten egyszer
terített asztal vár reád házamnál, a többi kegyes müzülmánok majd
gondoskodnak többi napjaidról is.
– Köszönöm jóságodat, Ali; felelt Muhzin; nem akarok én koldulni.
Előveszem félretett kincseimet s kereskedem velük, mint az előtt:
megélek tisztességesen.
– Tehát megvannak még kincseid? kérdé Ali, szörnyűképen elbámulva.
– Meg bizony; még pedig te nálad vannak, felelt Muhzin.
Ali Hodzsia megcsóválta fejét:
– Muhzin barátom. Neked a sok szerencsétlenség elvette az eszedet, hogy
magad sem tudod most, mit beszélsz. Az imént mondtad el, hogy az úton
kiraboltak és most meg azt állítod, hogy kincseid nálam vannak, a miket
én soha sem láttam. Tudod mit? Eredj most innen, aludd ki magadat, majd
ha eszed egy kissé kitisztul, akkor megint szívesen látlak.
Ezzel a derék Hodzsia szép nyájasan kitolta Muhzint az ajtón és bezárta
magát előle.
A boldogtalan kereskedő most esett még igazán kétségbe. Már maga is
kételkedni kezdett felőle, hogy vajjon eszénél van-e, vagy pedig
csakugyan megtébolyodott s félretett kincseiről való álma is csak
agyrém, mint a többi?
E kétségbeesésében futott a negyvezérhez, lábaihoz veté magát és elmondá
előtte az egész történetet.
– Van-e tanud, a ki látta, hogy átadtad kincseidet a Hodzsiának? kérdé a
nagyvezér.
– Egyedül Allah, senki más. Hiszen olyan jó barátok voltunk, mintha egy
test, egy lélek volnánk.
– Akkor maradj veszteg, míg szólni fogok a szultánnal.
Mikor a nagyvezér elbeszélte a szultánnak a dolgot, Szolimán azt
parancsolá neki, hogy hirdettesse ki minden utczaszegleten a kikiáltók
által, hogy bizonyos Muhzin nevű kereskedő, ki most jött haza mekkai
búcsújáratából, az éjjel a Bosporusba ölte magát. Holttestét a halászok
kifogták; ha tehát vannak a megholtnak jó barátai, vagy rokonai, a kik
illő tisztességgel akarják eltemetni, jőjjenek érte; ellenkező esetben a
tetem a közönséges szegények temetőjében fog eltemettetni.
Természetesen, a ki nem jött el Muhzint eltemettetni, az Ali Hodzsia
volt, sőt inkább felé sem nézett; csak több nap múlva látogatta meg
alattomban a szegények temetőjét, ott fel is találta a lapos sírt,
melyre két durva kő volt hengerítve; az egyiken durva mázolással Muhzin
neve.
Muhzint pedig a szultán elcsukatta a hét toronyba, hogy még ha akarná,
se láttathassa magát senkivel. Ott különben jó bánásban részesült s nem
volt fogyatkozása semmiben.
Szolimán maga tudakozá meg a kereskedőtől az általa letett kincsnek
alakját, ismertető jeleit darabról-darabra, s jól megjegyzé azokat
magának.
Akkor megparancsolá a nagyvezérnek, hogy kössön barátságot a Hodzsiával
valami szín alatt.
A nagyvezér óvatosan fogott a dologhoz; néhányszor alkalmat talált a
törvénytudós bölcsességét észrevehetni, igérte neki, hogy ajánlani fogja
a szultán előtt.
A szultán beszédbe elegyedett a törvénytudóssal s rendkívül
gyönyörködött annak előadásában.
Később sokszor felkérte őt véleményadásra egy-egy furfangosabb perbeli
kérdésnél, melyre nézve a divánban megoszlottak a vélemények, s mindig
nagy súlyt fektetett Ali szavaira.
Sőt annyira kiterjeszté reá kegyelmét, hogy kinevezte őt Hudzsirjának
(főalamizsnamester) s a szerály első hivatalnoki rangjába emelte.
Ennyi kegy egészen elvakítá Hodzsiát; félév múlt el már azóta, hogy
Muhzin halála ki volt hirdetve, talán nem is gondolt rá többet.
Egy napon a szultán egy olvasót látott meg a Hodzsia övébe dugva, mely
épen olyan volt, minőt neki a kereskedő eldugott kincsei között
említett. Mogyorónyi korallgömbök, köröskörül ájtatos szavakkal teli
faragva, mindegyik nagyobb gömb kirakva dinnyemódra gyémántokkal.
A szultán elbámult ez olvasón.
– Minő pompás olvasód van, monda neki; ilyen valóban egész kincstáramban
nem találkozik. A klárisok rendkívül szépek és a munka
megbecsülhetetlen.
A Hodzsia el volt ragadtatva örömében, s nem késett azonnal átnyújtani a
szultánnak az ékszert, mely szerencsés vala megnyerni a nagyúr
tetszését.
A szultán magasló kegygyel fogadta az ajándékot s adatott helyette a
Hodzsiának három erszény pénzt, a mi több volt az ékszer áránál és
meghívta őt másnapra a dzsirid-térre, hol pompás mulatságot fog tartani.
A Hodzsia jobban örült a kitüntetésnek, mint az ajándéknak; a
dzsirid-téren megjelenhetni a szultán kiséretében!
Az egy szabad tér a szerályban, hol a török urak kopjavetéssel,
nyíllövéssel s egyéb férfias játékkal mulatják magukat; a szultán maga
is részt vett e játékban sokszor s legjobb czélbalövőnek tartották a
dzsirid-téren.
Ez alkalommal is részt vett a szultán a lövöldözésben, de mindig rosszul
lőtt; soha sem talált a czélba. E miatt haragos kezdett lenni, s mint
szokták a lövészek, okozta a szelet, az ideget, a tegzet, a sütő napot a
rosszul sikerült lövésért, végre kifakadt az ujján levő gyűrűre, az az
oka, hogy a lövés mind félre megy.
Mert a nyíllövéshez szokás volt a hüvelyk ujjra egy kigyóformán
tekergőző gyűrűt felhúzni, azzal fogták meg a tegez húrját, hogy a
hüvelyk könnyebben húzhassa s épen a kellő időben pattanthassa el az
íjjat.
A szultán zugolódott gyűrűje ellen, hogy rosszul van csinálva, nagyon
megfogja az ideget s nem tudja elég gyorsan elbocsátani; ezzel rántja
fel a tegzet.
– Adjatok más gyűrűt!
Kisérői siettek saját gyűrűiket nyújtani a nagyúrnak. A szultán sorba
próbálgatta azokat.
– Ez se’ jó: egy se’ jó! Hajh nem tud olyan jó gyűrűt csinálni
nyíllövéshez senki, mint Szulasszán ötvös csinált; de már az nem él.
Nincs senkinek Szulasszán csinálta gyűrűje?
Mohón kapva a kérdésen, rohant a szultánhoz Ali Hodzsia s jelenté, hogy
az ő gyűrűje a megholt nagy mester készítménye; fogadja azt tőle
ajándékba a padisah.
Szolimán ezt akarta. Ez volt a legkiválóbb ékszer, mit előtte a
kereskedő leírt; elfogadá azt a Hodzsiától s felhúzta hüvelykére és
azután olyan jól lőtt a czélba mindig, hogy mindenki tapsolt neki;
legjobban maga Ali Hodzsia; pedig mindegyik nyilat annyiba vehette,
mintha az ő szívének lett volna szánva.
A dzsiridjátszás után a szultán maga elé vitette Muhzint. Kezében volt
az olvasó és hüvelykújján a gyűrű, úgy imádkozott az Alkoránból.
A kereskedőt egyszerre meglepte az ámulat, midőn elveszett ékszereit
meglátá Szolimánnál. Odaveté magát a szultán lábaihoz és két kezével
megfogá palástját.
– Óh uram, e gyűrű és olvasó, mit kezedben tartasz az enyim.
A szultán kérdezé tőle: mi van az olvasó egyes szemeire írva? miféle
kövek vannak a gyűrűbe rakva? A kereskedő megfelelt pontosan minden
kérdésére.
A szultán újra visszavitette a hét toronyba.
Másnap hivatá a Hodzsiát.
Beszélt vele mindenféle érdekes jogesetről, mik a divántanácsban
előjöttek s véleményt kérdett azok felől a törvénytudóstól.
A többi közt egyszer elmondá neki azt az esetet, más személyeket nevezve
meg, miként tagadta el egy barát elutazott társa bizományát s kérdé
tőle, hogy mit érdemel az ily szörnyeteg büntetésül, ki jó barátját így
megrontá?
Ki miben vétkes, abban legszigorúbb bírája másoknak. A Hodzsiának tán
eszébe sem jutott, hogy hasonló bűnt ő követett el valaha. Aztán a bűn
el is volt temetve mélyen Muhzin sírkövei alatt, nem tudhat arról senki
semmit.
A jogtudós azt felelte a szultánnak, hogy ily rendkívüli vétség
rendkívüli visszatorlást kiván; a bűnös nem érdemel egyebet, mint hogy
elevenen megtörjék egy mozsárban.
– Te mondád! kiálta ekkor a szultán, elitélő szóval, s tapsolására négy
izoglán ugrott elő, kik megkötözték a Hodzsiát; elvevék háza kulcsait s
felkutatva lakását, ott találták mind azt a kincset, mit a kereskedő
őrizetére bízott.
A meglepett Hodzsia, ki a legmagasabb kegyelem napfényében vélt förödni,
s nem gondolt rá, hogy a napfényben minden keresztüllátszó lesz,
rémülten vallott meg mindent; még azt is elmondá, hogy ő maga volt a
tündér, ki éjszaka phosphor-kenettel mázolt szakállt kötve, a gyászoló
Muhzin szobájába ment s azzal oly kárhozatos játékot űzött, mely miatt a
nyomorult szinte eszét és életét veszté. Ő maga lopta el a sírból Eminha
holttestét is.
A szultán rögtön összehivatá a divántanácsot; elmondá a vezérek előtt az
ügyet s elmondá a Hodzsia véleményét is a büntetés felől.
A vezérek azt mondták, hogy a Hodzsia véleménye helyes. A büntetés neme
új és ő kóstolja azt meg maga legelőször.
A szultán parancsára egy nagy mozsarat vágattak márványból; hozzá
roppant törőkallót, melynek négy nyele volt. Azt a szerály udvarán
felállíták.
A Hodzsiát elővezették bibor köntösében, aranyos turbánja a fején,
pillangós öve derekán, úgy veték bele a mozsárba.
Azután négy bosztandzsi megfogta a törősulykot s fölemelé négy nyelénél
fogva; a bosztandzsi aga intésére egyszerre leejték azt a mozsárba. Egy
irtóztató ordítás hangzott fel abból, névtelen, szótagolatlan üvöltéssé
nyúlva; a bosztandzsik másodszor is fölemelték a kallót, másodszor is
lezuhantatták; most már csak egy fuldokló hörgés hangzott vissza a
zuhanat után, harmadszor már csak rémletes nyögés; és azután semmi
egyéb, mint a csontok ropogása.
És azután addig zúztak a sulyokkal a mozsárba, míg ki nem fáradtak bele
és a mi akkor ott maradt, az csak egy alaktalan tömeg volt, vér és csont
és selyem és arany pillangók egy összedagasztott halomban.
Így büntette Szolimán szultán a csalót.
* * *
Ez előtt hetven évvel még ott látta Tavernier franczia utazó a
divánterem ajtajában ezt a mozsarat, rettentő emlékét az ozman
igazságtételnek.