(Genre.)
A jó Wielandnak van egy regénye, melyben a korában elhatalmazott
tüneményes regények iróit persifflálja, oktalan meséikkel, következetlen
meglepéseikkel. E gúnyregénynek az a főalapja, hogy van egy elátkozott
herczeg, Biribinker, a kinek az a fátuma, hogy mikor legjobb dolga van,
még a feje sem fáj, ha véletlenül valaki a nevét kimondja előtte
«Biribinker», egyszerre beleüt a szerencsétlenség; a herczeget baj bajra
éri; üldözik, megverik, szeretője elváltozik, boszorkányok megnyomják,
orra nagyot nő, egy szóval a puszta Biribinker szóért megszenved eléggé:
a mi elég szép drámai indok.
Pedig én ismertem egy ilyen elátkozott herczeget, egy ilyen mesebeli
boszorkányüldözések választottját, a kinek csupán csak egy veszett név,
egy rajta száradt szó volt egész éltére való fátuma, mely üldözte
városról városra, faluról falura, ismerősök közül ismeretlenek közé;
üldözte egész a sír fenekéig.
Néha napján Nagy Jánosnak hítták, ez bizony nem nehéz név, könnyen
megtanulhatja minden ember; hanem ezt csak az ezredik ember tudta; nem
is igen szokták rá vesztegetni.
Nehéz fejű fiucska volt kis diák korában; mindig a hátulsó padban ült és
faragott, meg legyeket fogott, legjobb esetben aludt, míg a többiek
feleltek.
Mikor rá került a sor a felelésben, minden fejtörés nélkül, minden
szabódás mellőzésével lefeküdt szépen a padlóra, kiállta a hat botot
sírás nélkül s visszament a helyére, mint a ki dolgát legjobban végezé.
Közvizsgák alkalmával a tanárok úgy szokták őt bemutatni, mint mustráját
a semmit nem tudásnak, a ki minden iskolát kétszer, háromszor ismételt;
úgy, hogy tizenkét éves kamasz volt, mire az akkoriban conjugistának
nevezett osztályt harmadszor is megfeküdte, a nélkül, hogy valami ragadt
volna rá belőle.
Egy közvizsga alkalmával a tanár, a ki maga is szerette volna, ha
valamit producálhatna vele, azt az igénytelen kérdést kivánta vele
megoldatni, hogy hajtogassa előtte ezt a latin igét: «ego sum» (én
vagyok).
Iskolát járt emberek tudják, hogy ez épen az elején van a nyelvtannak s
hogy ennek a második személye: «tu es». Ez olyan ismeretes dolog, hogy a
ki soha nem tanulta is, tudja.
A jámbor Nagy Jankó azonban soha ilyen állatnak hírét nem hallván, a
világ rendes folyásából azt következtette, hogy semmi okosabbat nem
mondhat e kérdésre, mint azt, hogy «sus».
«Sus!»
Azt a rengeteg hahotát és hihitét, a mi erre a szóra minden öreg és apró
embert fölvett az ülő helyéből, csak az képzelheti magának, a ki
elgondolja, hogy milyen hallatlanul comicus és csodálatos dolog az, ha
valaki azt mondja «es» helyett, hogy «sus».
Ez a három betű rontotta el Nagy Jancsinak az életét.
Az emberek nem győzték magukat kinevetni rajta egy óráig, nem egy hétig,
nem egy esztendeig; halála napjáig mindig nevettek rajta.
Ezt a szót kellett neki minden lépten-nyomon hallani; a hova leült, a
padra maga elé irva találta; az utczán utána kiálták, krétával felirták
a hátára, úgy vitte haza, minden nap összeverekedett miatta, minden nap
kikapott érte; dühös lett, dúlt-fúlt; késsel ment az embereknek, a kik
azt mondták neki: sus! s akkor még jobban mondták.
Néha akadt olyan gondolatja, hogy elbúsulta magát, neki feküdt a
könyvnek, egész nap hadart belőle fenhangon; föltette magában, hogy
ezentúl tanulni fog, nem hagyja magán azt a szégyent, hogy úgy csúfolják
úton-útfélen; mikor aztán kővágásnál keservesebb fáradsággal belevert a
fülébe – nem is a fejébe, – egy-egy árva paragraphust, s leczke idején
előállt vele, hogy már most megmutatja, mit tud, valamelyik impertinens
nebulo a háta mögött azt találta neki sugni: sus, s vége volt az egész
tudománynak, ezerfelé szaladt minden betű a fejéből; egy szónak nem volt
többé ura; ilyenkor azután sírt, ordított keservesen, a miért
tanulótársai még jobban kinevették; valamennyinél mind egy fejjel
nagyobb volt s valamennyi háta mögött ült – a Sus.
Ügygyel-bajjal felvergődött a magasabb osztályokig; ott sem tudott
semmit megtanulni; a tanárok restelték már látni s eresztve eresztették
odább, csakhogy ne példáskodjék már ő előttük. Mondhatták volna ugyan
neki, hogy menj Isten hírével, látod jó erős tenyereid vannak, szép
dolog a kapálás, az ember minden pályán szerezhet magának érdemeket,
hanem ezt nem mondták neki. Kellenek az ilyen példás rossz tanulók is
valamire. Vannak olyan világtól elrugaszkodott árva helységek itt-amott
a hegyek között, a hova jóravaló ember nem megy magát eltemetni, pedig
ott is emberek laknak, a kik nagyon óhajtják az öreg Á-t és a vele járó
hat pálczát megismerni, azoknak is kell rektor, kántor és præceptor, a
ki nekik énekeljen és a gyerekeiket megvirgázza. Hát az ilyen helyekre
bizony csak az olyan qualifikált emberek jutnak, mint domine Sus; ott
azután élete folytáig oszthatja a tudományt; elég az oda, a mennyit ő
tud; a kinek több van, az nem megy oda.
Tehát az volt a reménység, hogy majd domine Sust, ha már nagyon megunták
mind a kilencz osztályban, majd valahova egy ilyen deperditus községbe
bedugják, hogy onnan többet a füle se látszik ki; ezért nem utasíták el
egyenesen a múzsák csarnokaiból.
Azon közben vas türelme volt az embernek; tűrt, elviselt készséggel
minden boszantást. Soha fel nem táthatta a száját, nem mondhatott sem
okosat, sem oktalant, hogy azt ne válaszolták volna rá «sus», senkihez
sem mert közelíteni, mert jól tudta, hogy ő vele barátságban élni, ő
vele együtt járni az utczán nevetséges dolog; tanáraihoz nem volt
bizalma; hisz az a sok drága oktatás, a mit azok ő rá vesztegettek, mind
kárba ment; azok bizonyosan úgy tekintették őt, mint tolvajt, a ki elől
zárni kell minden könyvet, mert kilopja belőle a bölcseséget; gyűlölt
mindenkit, gyűlölte még a kis conjugista gyerekeket is, mert azok is
tudják már, hogy sumra nem következik sus; bujva ment az utczán végig,
mert minden emberre gyanakodott, a ki rá talált nézni, hogy ez most azt
mondja magában «sus».
Apródonként az igazi neve kezdett feledésbe menni. Mikor reggelenkint az
esküdt diák felolvasta a catalogust, az ő neve után nem várták, míg maga
kiált, megelőzték a feleléssel: «hic sust». Odahaza a kvártélyadó
asszonya egész jólélekkel titulálgatta Sus uramnak, azt hitte, ez annak
becsületes neve, s mikor egyszer egy pár inget kapott, a zsidó leány,
kihez jelzés végett azokat oda adta, S betűt varrt rájuk.
Minden ember úgy hítta már őt és nem volt sem hatalom, sem tudomány
többé, mely ezt a nevet róla képes lett volna levenni, a mihez pedig
soha egy pillanatig sem tudott hozzá szokni; a mit valahányszor említeni
hallott, mindig mintha öt fontos kalapácscsal ütöttek volna feje
lágyára, a mi oly dühössé tette, hogy annak kimondóját épen olyan jó
szívvel tudta volna agyonütni, mint egy dongó legyet, mely fülébe zizeg,
ha attól nem félt volna, hogy felakasztják érte.
Pedig rettenetes öklei voltak; egyszer pajkoskodásból becsukták társai
az iskolai börtönbe s puszta kézzel összetördelé az ablak keresztvasait.
Végre mikor már szakálla, bajusza kezdett nőni, mint egy büntető
szemrehányás, mely haszontalanul eltöltött éveit eszébe juttatni jön
elő, egyszer az az örvendetes hír jutott tudomására, hogy valahonnan
Bergengócziából presbyterek vannak itten; kosta kell nekik: a régi
meghalálozott. Bergengócziának neveznek pedig diák műnyelven minden
olyan falut, a minek a nevét még a mappán sem találni.
A tanárok legelőször is őt hivatták; egyenesen az ő számára tartogatott
szerencse volt ez.
– Hát domine Nagy János, kérdé tőle a rector professor, akar-e elmenni
rectornak?
Régi idő óta szólíták őt most először ismét valóságos nevén.
Hogyne akart volna? hogyne kapott volna két kézzel rajta. Meg sem
hallgatta a condítiókat, miket az érdemes deputatusok eléje adtak; hány
véka kása, hány zsák karórépa lesz conventiójában? van-e kijárás a
faluból valamerre? elég volt neki annyit tudni, hogy az messze-messze,
ember nem ismerte hegyek között fekszik, a hová sem legatus, sem
suplikáns nem jár; a honnan sem meszet, sem szenet nem hoznak a városba,
ahol senki sem tud diákul sem declinálni, sem conjugálni. Itt bizonyosan
nem fogja neki senki azt mondani, hogy «sus».
Hamar készen volt az egyesség, csupán arra kérte az előljárókat, hogy ne
mondják itten senkinek, hogy őt akarják elvinni; ne is várjanak rá, majd
utánuk megy batyujával.
Nem is búcsúzott el senkitől; volt egy kék köpenyege, azt nyakába
kerítette, egy tarka zsebkendőbe összekötötte minden ruháját; egy csomó
könyvet elrakott a zsebeibe s kivándorolt szépen a városból;
szerencséjére, senki sem kérdezte, hová megy?
Mikor az utolsó ház elé ért, ott mégis nem állhatta meg, hogy szívének
egész keserűségét ki ne öntse azon, megrugdalva azt az egész város
nevében. Azt is meglátták és az is rajta maradt.
No de végtére mégis egyszer helyben volt már. Átkozott csunya ronda
faluba vitték, a hol a sár befolyt az utczáról a házba; az egész világ
kenderáztatásból és fokhagymatermesztésből élt. Képzelhetni azt a
maradandó illatot; azt is beszélték, hogy az ottani viztől minden
embernek golyvája nő; a megboldogult rectornak is volt. Mind nem bánta ő
azt; asylum volt ez ő rá nézve s a kenderáztató pocsolya az elysium
mezeje. Itt nem hívta őt senki Susnak, a jámbor falubeliek olyan szépen
megnagyjánosuramozták, mint a kik semmit sem tudnak a collegiumbeli
diákok istentelenkedéséről.
Itt kezdett apródonkint visszatéregetni belé az élet, mint a kőszénből
kiesett tekenős békába; mert fenhangon is beszélni; elfoglalta az iskola
kathedráját s kezdett örülni annak, hogy vannak kétlábú teremtések, a
kiket ő verhet meg azért, hogy nem tudnak semmit. Utoljára még pipára is
mert gyujtani mások szeme láttára; a collegiumban csak bújva tehette
azt, mert egyszer lepingálták krétával a fekete táblára furcsa
torzalakban: Sus pipázik.
Olyan jól esett itt a világ háta mögött lenni; nem félni attól, hogy
egyszer-egyszer valami mosolygó ismerős arcz toppan elé, valaki, a ki
élete gonosz titkát tudja és elárulhatja. Nem jön ide jóravaló ember,
ebbe a sárba, ebbe a nyomorúságba, nincs itt se nézni, se venni, se
eladni való; épen arra való hely ez, hogy a ki egyszer beleveszett, azt
onnan többet ki ne húzzák.
Ebben a boldog megnyugvásban már-már hasat kezdett ereszteni a jámbor; –
jó dolga volt, minden nap paszulyt vagy köleskását főzetett s télen
sorra hítták a disznótorra; kabátját soha sem kellett neki megkefélni,
szobáját soha kisöpretni, azon módon fekhetett le az ágyába, a hogy
fölkelt belőle; – egyszóval minden kényelme megvolt. Hozzá járult az,
hogy ott volt vagy negyven borzas kölyök, a ki rágta a betűt helyette s
nyűhette a hátukon a pálczát, a mi királyi mulatság, kár, hogy az
átkozott újítók ezt is kiküszöbölik már; sok embert megfosztanak a
legszebb gyönyörűségétől; estenként pedig még azt a merészséget is
elkövette, hogy átjárt a jegyzőhöz filkózni. Ha volt kréta, arra
játszottak, ha nem volt, a nélkül is lehetett. A jegyző csak unalomból
nótáruskodott itt, inkább nagy méhes kertje kötötte a helységhez,
melyből sok pénzt bevett; legalább annyi pénzt, hogy minden ember
fejéről megvehette volna a kalapot az egész faluban. Notabene, hogy ott
soha sem volt senkinek új kalapja.
Volt a jegyzőnek egynehány leánya is; egy pár lehetett volna szebb is, a
többi nem. No de hiszen nem csupán a szépeké a világ. Megesnék bele!
Nagy Jánosnak valami titkos érzés kezdett megmozdulni a szíve táján;
valami homályos sejtelem azt súgta neki, hogy e hat leány közül
valamelyik az ő számára született, de melyik? Szép időbe került, a míg
ezt kitanulmányozta. Abból állt a tudománya, hogy kileste, melyiknek van
a hat közül már választottja a falubeli fiatalság közül? ötnek volt.
Annyit tudott az algebrából, hogy ötöt a hatból marad egy. Annyit
viszont tudott az applicata mathesisből, hogy vannak esetek, a mikor ha
egyet az egygyel sokszoroznak, lesz belőle három, néha hét is.
Krisztinának hítták azt a leányt, a kinek még nem volt párja.
Nagy János uramnak fontos okai voltak azt hinni, hogy megjelenése ez
ártatlan teremtésre nem volt minden hatás nélküli. Valahányszor beszédbe
elegyedett vele, a leány egyre nevetett, ha nyájasan szólt hozzá, a
markát a szája elé kapta, abba vakkantott bele; ha az asztalnál
megkínálta valamivel, majd belebújt a nénjei nagykendőjébe; egy szóval
rendkívül meg volt általa babonázva.
Itt minden rendében van, gondolá Nagy János uram, s előre elképzelte
magában, milyen szép dolog lesz, ha a Krisztina majd a rector-ház
udvarán eteti a libákat; persze a libákat magával hozza; akkor majd ő is
hizlal disznót…
Átkozott szó; minek is jutott eszébe. Minek is hivják a disznót diákul
susnak? Nem, soha sem fog a házánál sertést tartani, ámbátor ebben a
faluban senki sem tudja, hogy sus mit jelent. Nos? és ha tudná is? Hát
mi köze ő neki ahhoz? Hát nem olyan közönbös szó ez ő rá nézve, mint
anser, anas, gallus s más egyéb enni való állat? Sus? Furcsa? Ki tudhat
arról valamit ebben a Bergengócziában?
Ő bizony azért is fog sertést hizlalni, ha megházasodik. Csak azért is.
Hanem hát a házassághoz komolyan kell látni; igen is, komolyan. Kileste,
hogy mikor nincsenek otthon az öregek, akkor kicsípte magát szörnyen; a
csizmájáról levakarta a sarat, a nyakravalóját megfordította, hogy a
tisztább fele legyen kívül, megmosdott egész odáig, a meddig a keze
kilátszott a kabátból s egy csizmakefével lesimította a haját.
Azzal neki indult a merész fogadásnak.
Krisztina épen az utczaajtóban állt és abba úgy beléfogózott, hogy Nagy
János uram semmi stratagemával rá nem birta venni, hogy bemenjen vele a
szobába. Azt felelte a leány, hogy senki sincs odabenn. Oh liba!
Kénytelen volt neki az utczaajtóban szépelegni.
– Krisztina kisasszony, én magának most valami igen komoly dolgot akarok
mondani.
– Krkkhkh… vakkantott Krisztina, orrát, száját eldugva a markába, hogy
oda nevessen.
– De ne nevessen hát…
– Nem nevetek már, Bhühühi.
– De már ugyan minek nevet?
– Nem tehetek róla. Mindig nevetnem kell, mikor magát látom.
(Tetszem neki, gondolá magában Nagy uram s kezdé emelgetni a sarkát.)
– Kisasszony, maga nem is gondolja, hogy én mit akarok most magának
mondani?
– Nem ám, hihihi.
– Nem is találja ki?
– Nem én. Rihihi.
– Hát azt akarom magának mondani, hogy én szeretem és elveszem
feleségül.
– Jaj Sus bácsi!… kiálta a leány ijedten, s azzal becsapta az utczaajtót
a jámbor előtt s ijedtében felszaladt a padlásra.
Sus bácsi! Tehát már itt is Sus bácsi!
Menybéli tüzes gerundiumok! Hát már az óperentián túl is tudják ezt a
nevet? Hát a homlokára van ez írva, hogy onnan olvassák le? vagy
currensben küldik faluról falura, hogy minden ember tudja és ismerje?
Hisz ezt az egész falu tudja már e szerint. Ezek a kérges, emberfélő
pofájú parasztok csak szemtől-szembe nevezik őt Nagy János uramnak; háta
mögött mindenki úgy híja, hogy Sus; minden asszony, minden gyerek, a ki
rá néz, a ki jó napot kiván, a ki süveget emel előtte, tudja jól, hogy
van egy átkozott szó, a mivel őt a világ végére lehet kergetni, a
legelső ember, a ki megharagszik rá, ezzel fogja őt letorkolni, az
utolsó ember, a ki előtt tekintélyt akar tartani, nevetve mondja
magában: én csak vagyok, a mi vagyok, de te Sus vagy, az is maradsz, a
míg csak élsz; soha sem is tesz senki mássá.
Óh ez a fölfedezés kétségbe ejtette. Rohant dühösen haza; betörte az
ablakot, be a kályhát, összetépett minden könyvet, a mi a kezébe akadt,
ízzé porrá; nyakába kerítette a köpenyegét, megátkozta egész
Bergengócziát, minden benne lakó emberrel és fokhagymával egyben s éjnek
éjszakáján neki vágtatott a semminek; fejében és zsebében semmivel.
Ettől a percztől fogva kezdték őt nevezni peregrinusnak.
Peregrinus Cicero nyelvén is annyit jelent, mint idegen vándor, a
tanodák műnyelve azon szerencsétlen embereket szokta igy nevezni, kiket
a viszontagság iskoláikból, állomásaikból elüldözött; itt kitették, ott
elcsapták, amonnan maga szökött el, egy napig sem lakosai semmi
városnak, csak úgy bolyongnak faluról-falura, papok és rectorok
kelletlen vendégei, itt bolondnak tartják, amott elkergetik, a mi náluk
nem tesz különbséget, ezért senkit sem szeretnek s senkit sem gyűlölnek
jobban. De akárhogy marasztanák is, meg nem maradnak egy helyben; álló,
ülő hivatal irtózat előttük, a biztos sors unalmas betegség; jobban
tetszik nekik az országút, örökké menni, menni és nem venni le senki
előtt a sipkát és nem köszönni meg semmit. Ki mit adott, adott, ha nem
adott, azt is jól tette.
Conjugista diák voltam, mikor már hallottam hírét, hogy van egy ember, a
kit ezzel a szóval üldöznek. Kis diákok hallottak róla beszélni öreg
diákoktól s mesélték egymásnak leczke előtt a csodadolgot, miket Susról
beszélt a hír; s mikor néha-néha megvillant a városban, a collegium
udvarán, úgy bámulták, úgy kerülgették, mint a majmos tevét, mit a
talián mutogat s járt a híre classisról classisra, mint valami nevezetes
nagy embernek: itt a Sus, itt a Sus!
Egyszer az iskola folyosóján futottam végig, nem tudom már mi dolgom
volt, mialatt a leczke tartott odabenn a teremben, midőn a folyosó
szemközti ajtaján egy horrendus egyéniség toppan elém: úgy beléütköztem,
szinte elhordtam a lábáról.
– Hohó fráter! dörgött rám nyers rekedt hangon a valaki s megfogta a
galléromat, hová szaladsz hát?
Én megijedtem, hogy megesz. Rövid vastagnyakú férfi volt, széles vállai
és háta, az is előre görbülve; nehéz, vastag feje, alacsony kidülledt
homlokkal; az arcz legnagyobb részét ellepte valami tüskés szakálltarló,
melyet sátoros ünnepeken borotválni szoktak s mely nem volt olyan vörös,
mint a szeplőverte arczbőr; két mélyen ülő háborgó szemére most is
emlékszem még. Volt rajta egy színehagyott zöld kabát, mely vastag
izmain egészen megfeszült s könyökén és hónai alatt szét volt repedezve,
lebernyeges köpenyege hátul le volt hasítva; azt bizonyosan valami
falusi komondor téphette le.
– Megállj, öcsém! hová szaladsz? kiálta rám, folyvást tartva a
galléromat. Elkéstél az iskolából, ugy-e? Korhely vagy. Majd kikapsz
most.
Ez a sértés fájt. Nem hagyhattam felelet nélkül.
– Kérem: én első eminens vagyok.
– Első? hát azután mit tanulsz már? he?
– Conjugista vagyok.
– No hát ha conjugista vagy, tudod-e hányadik conjugatióra tartozik
«apexabo».
– Igen is: az elsőre; apexo, apexavi, apexatum, apexare.
– Jól van, szamár. Apexabo azt teszi, hogy véres hurka.
Azzal szörnyű jó ízűt nevetett rajta, hogy így rá tudott szedni. A
mammuthok nevetéséről van ilyen fogalmam.
– No, ne sírj no. Odabenn van a professorod?
– Igen is, mondám én nagyon megszégyenülve.
– No hát eredj be, hívd ki.
– Mit mondjak neki?
– Mondd, hogy itt van a peregrinus; beszélni akar vele.
– Hogy híják?
– Sehogy se hínak, csak mondd, hogy a peregrinus.
– Hová való peregrinus? kérdém én egész ártatlanul.
– Ne, bolond, ne! Hát hová való volna a peregrinus? Sehová való. Ma ide
való, holnap amoda való. Csak ezt mondd neki; azután, ha akar, kijön, ha
nem akar, ott benn marad.
Én bementem és elmondtam a tanáromnak az izenetet, hogy van idekünn egy
ember, a ki peregrinus, senkinek sem hívják és sehová sem való.
Társaim már többet tudtak nálam; ők a mint meglátták az ajtón keresztül,
elkezdtek vihánczolni, suttogni: a Sus, a Sus! Tanárom megintette őket:
senkit sem szabad csúfolni. Azzal megfogta kezemet, – kedvencze voltam,
– s kiment a jövevényhez.
Tudhatta előre, hogy kéregetésről van szó, s nagyon könnyű szerrel
lerázhatta volna a nyakáról; csak azon kellett volna kezdenie: «mi kell,
Sus bácsi?» az elfutott volna és egy fillérét nem kívánta volna többet.
Hanem az én tanárom a tréfa helyett komolyan lépett a peregrinus elé s
keményen rászólt.
– Mit keres ön itt megint? Minek jött megint vissza?
A nagy trabalis ember e megszólításra meghunyászkodott szépen, mint
valami megriasztott fenevad; még a sipkáját is levette.
– Rogo humillime, professor úr…
– Nem szereztem önt be félév előtt egy derék urasághoz? nem fogadta
akkor, hogy rendes életet fog élni? s most megint itt van?
– Rogo humillime.
– Mi baja volt ott? Nem ruházták, nem táplálták tisztességesen? csakhogy
ne csavarogjon a vallás gyalázatára.
Az ember megsunyta a fejét s mint egy nagy kamasz diák, kit tanára szid,
kezdett mentegetőzni.
– Rogo humillime, igen jól bántak velem, volt ennem, innom elég, ruhám
is tisztességes; hanem – hanem –
– Nos, mit hanem? álljon elő vele.
A peregrinus itt egyszerre visszatette magát előbbi bestialis daczos
alakjába s felcsapva fejére sipkáját, dühösen mondá:
– Bolondnak tartottak s azt én észre vettem; – s azzal megint felöltém
rongyos ruháimat s alá is út, fel is út, senkinek sem mondtam jó reggelt
többet.
– Hát azután mit csinált?
– Három nap óta nem ettem.
– Hanem csak ivott?
– Igen is, ittam.
– Milyen rongyos. Nincs a városban több ilyen koldus, mint ön. Valóságos
botrány.
A peregrinus hátra csavargatta a fejét, húzgálta a köpenyegét jobbról
balról, mintha nem tudná egész bizonyossággal, hogy hol van ez
elszakadva?
Ezzel aztán áttért korábbi ostoba humorába.
– Botrány biz ez. Scandalum. ’Sz épen azért jöttem nagyon tisztelt
professor úrhoz, hogy ha adna egy pár garast…
– Nem én, egy fillért sem.
– No csak egy pár garast; no ne haragudjék, rogo humillime; hogy a
köpenyegem meg a csizmám megfoldoztassam. Lássa: ki van ez is szakadva;
valami átkozott szegbe beleléptem.
Valóban nagyon rongyos volt a csizmája is.
Tanárom megszánta. Olyan nyomorúságos képet tudott csinálni előtte.
– No megálljon; pénzt nem adok, mert azt tudom bizonyosan, hogy
megiszsza; hanem adok egy pár jó csizmát, meg egy becsületes köpönyeget.
A peregrinus comicus zavarral vakargatá meg bozontos fejét.
– Rogo humillime; jó nekem ez a köpenyeg; inkább szeretnék egy pár
garast, ha adna.
– Pénzt nem kap.
– De hát legalább ne híjon így per «ön»; nevezzen te-nek, mint hajdan a
collegiumban, mikor inasa voltam, professor úr meg contrascriba; minden
ember csúfolt, csak professor úr nem; – ha önnek hí, azt gondolom:
haragszik rám.
– Hogyne haragudnám? Lépjen ön a szobámba.
Ott az én kegyetlen haragos professorom tetőtől talpig felöltözteté újra
a meghunyászodott fenevadat; adott neki tisztességes meleg kabátot, mely
az újja hegyéig eltakarta, egész csizmát és magos tetejű kalapot. Nem
bámultam professorom szigorú arczát annyira soha, mint e perczben, midőn
meg tudta állani, hogy rettenetes hahotára ne fakadjon, midőn Sust ilyen
szépen felöltöztetve látja maga előtt, mint egy városi senatort. Ő nem
nevetett.
– Már most ezt a rongyos gúnyát kösse ön össze s ajándékozza oda valami
rongyszedőnek; meg ne lássam többet rajta.
Sus kezet akart csókolni, a tanár nem engedte.
– Takarodjék!…
– Rogo humillime…
– Mondtam már, hogy pénzt nem kap… elmehet.
Sus megindult kifelé a folyosón, mi mentünk a classis felé vissza;
egyszer visszaordít, olyan hangon, mint egy megrettent víziló.
– Professor úr, instálom: ennek a kabátnak a zsebében egy huszas van!
És mutatta két ujja közt tartva az ezüst pénzt nagy rémülettel.
Az én szigorú tanárom kegyetlen haraggal förmedt reá vissza.
– Mondtam már, hogy takarodjék s ne szóljon többet hozzám!
Azzal betette maga után az iskolaajtót.
A peregrinus sietve ment odább; az ablakon keresztül láttuk, hogy még az
udvaron levette a fejéről a magas tetejű kalapot s a kopott sipkát tette
fel helyébe. Sehogy sem tetszett magának abban a tisztességes
öltözetben.
Másnap megint abban a rongyos gúnyájában került elő; azt állította, hogy
a másikat ellopták tőle, míg aludt. Hanem a tanodának tájára sem mert
jönni. Félt a professoromtól, jobban, mint akármelyik leczkenemtudó
gyerek.
Egyszer azonban egy fiatal tréfás præceptor az utczán találkozva vele,
azt találta neki mondani:
– No Sus pajtás, férjhez ment-e már a nótárius leány?
Az ember e szóra oly ádáz dühbe jött, hogy neki rohant ököllel a
megszólítónak, azt bekergette a tanoda épületéig; ott a diákok ijedten
becsukták a vasajtót, de tíznek is dolgot adott, hogy ő egymaga be ne
feszítse azt vállával.
Akkor felszakított egy követ a járdából, mely az udvaron végig volt
rakva. Más embernek csákánynyal is dolgott adott volna azt kivenni, ő
kiemelte a tíz körmével. Azzal a kővel kezdte el döngetni a tanoda
vasajtaját, átkozódva, hogy mind az egész tintanyaló világot meg fogja
odabenn ölni. A kőcsapások helyei maig is láthatók a vaslemezeken.
A gonosz lármára sokan összecsődültek, de senki sem merte a dühödt
embert megtámadni; világos volt, hogy a kit azzal a kővel megüt, azt
semmi diák sententia meg nem gyógyítja többé. Már szó volt róla, hogy a
vármegye segítségét kell igénybe venni s nagy volt az aggodalom, hogy
nem fogja-e Sus azt a nehány hajdút is megöldösni, ha ellene hozzák.
Ebben a perczben érkezett oda az én professorom. A mint azt meglátta a
dühöngő, egyszerre eldugta a háta mögé a követ s ott leejtette a földre,
mintha a kezében sem lett volna.
A tanár egy szót sem szólt neki, hanem egyenesen oda ment hozzá,
megfogta a gallérját, egyet fordított rajta, végig vezette az udvaron
egész a kapuig; az ember mindent engedett magával tenni ellenállás
nélkül.
Ott elereszté a tanár és azt mondá neki azon a szigorú hangon, melyen
bennünket kis fiukat szokott megfeddeni:
– E pillanattól fogva megtiltom önnek, hogy ebben a városban többé
megjelenjen. Most rögtön elpusztuljon innen és vissza ne merjen többé
térni soha.
Az ember elhallgatott, elsápadt e szóra; azután sírva fakadt és tovább
ment, két öklével törölve szemeit.
Voltak kiváncsi emberek, a kik messziről kisérték s látták, hogy
csakugyan eltávozik a városból; a hídon túl még egyszer megállt, mintha
valami oknélküli reménye volna azt hinni, hogy még visszahívják, azután
duzzogva, morogva ment odább…
… Soha sem mert többé abba a városba visszajönni.
Pedig de szép földet beutazott azóta.
Nincs Fényes Elek Statistica Geographiájában az a falu, melyről ő
tapasztalás szerint ne tudná: milyen urak, milyen szegény emberek laknak
benne? hogy híják benne a papot, meg a rectort?
Huszonnégy esztendeje múlt annak, hogy először láttam; másodszor az úton
találkoztam vele; rút locspocs időben; én gyorskocsin utaztam (értsd,
gyalogoltam a sárban és segítettem a kereket kiemelni a kátyúkból), ő
pedig jött utánunk gyalog és lassacskán utolért. Már messziről lehetett
bámulni csoda termetét: ugyanaz a köpenyeg volt most is rajta, a mit
legelőször láttam a nyakában, csakhogy az akkori szakadás most már az
egész hátán végig, fel a gallérjáig hasadt; olyan volt vele, a mint a
szél hol az egyik, hol a másik szárnyát lebbentette meg, mint valami
nagy bagolyfejű lepke, melyet az eső levert a földre, s lucskos két
szárnyát húzza maga után, igyekezve.
Én rá ismertem, ő persze én rám nem.
A peregrinus most is olyan pufók volt; keveset változott. Feje nem
szürkült, haja el nem hullott. Ha gyéren lengő hajszálaimra gondolok,
szégyenlem magamat előtte.
Beszédbe elegyedtünk, kérdezém tőle, hogy most is peregrinál-e még?
Ez ellen tiltakozott; most már nem olyan hiába való ember, mint az előtt
volt, solid mestersége van, a miből él, nem terhe az emberiségnek többé,
kézimunkával és kereskedéssel keresi tisztességes táplálékát: –
irótollakat metsz, azokat hordja faluról-falura.
Ez bizony elég hasznos munkálkodás. Magam is vettem tőle egy csomag
tollat, a mire az úton különös szükségem volt.
Kérdezém, hogy mikor látta hajdani professor uramat?
Ez a kérdés kellemetlenül látszott rá hatni. Azt felelte, hogy a mióta a
tanár úr megtiltotta neki abba a városba visszatérni, nem merte ott
magát mutatni többé; «de – hozzá tevé ravaszul – most meg fogom őt
tréfálni. Más városba tették át professornak s onnan nem tiltott ki,
majd hogy fog szidni, ha meglepem.»
Azzal előkeresett gúnyájából egy csomag szépen megmetszett hollótollat,
s gyönyörködve mondá: «ezt neki gyűjtöttem össze, tudom, hogy nagyon
szeret hollótollal irni. – De hogy le fog az engem majd hordani, ha
meglát!»
– Ön úgy tesz, mintha örülne annak a szidásnak előre, a mit kapni fog
tőle.
A peregrinus elkomorodott e szóra.
– Lássa ön; ez az egyetlen ember a világon, a ki úgy szólt hozzám
mindig, mint emberhez; igaz, hogy szid, fedd, dorgál: – de nem csúfol,
mint más.
E nehány szóban volt elmondva a szegény Susnak egész élet-fátuma.
Azzal elhagyott; bocsánatot kért, hogy nem kisérheti a gyorskocsi
járását, de neki előre kell sietni, mert még nagy út vár reá.
Nagyobb is várt reá, mint gondolta; az úton kegyetlen hózivatar lepte
meg, s oda fagyott.
Tehát mégsem láthatá meg újra kegyetlen szigorú professorát, a kitől
olyan jól esett volna neki még egyszer szidást hallani.
Elébb meglátta azt a boldog világot, a hol a bölcsek tudománya s a
bolondok bolondsága egyforma füst és pára.