Senor Esteban de Bandoz és senor Juan de Cavalor példás jó barátok
voltak.
Mindenki elismeré róluk, hogy elválhatatlanok, hogy egymás nélkül nem is
élhetnek s neveiket nem is lehet egymástól elválasztva kimondani.
Egy «közös üzlet» társai valának, a nélkül, hogy egymást megcsalták
volna, vagy egymás szerencséjére irigyek legyenek.
Úgy éltek, úgy jártak együtt, mint Castor és Pollux, mint Orestes és
Pilades.
Senor Esteban de Bandoz szolgáltatá az üzlethez a nyers anyagot, senor
Juan de Cavalor pedig kidolgozá azt; s mindakettő szenvedélylyel űzé a
maga mesterségét, s ha egy kancsó ó-xeresi mellett tűzbe jöhetett, ki
nem fogyott annak részletezett magasztalásából.
Szükséges pedig tudni, hogy senor Esteban de Bandoz volt a toledói
vérbiró, senor Juan de Cavalor pedig – a hóhér.
Az pedig kétségtelen dolog, hogy egy becsületes hóhérnak, ha
tisztességesen meg akar élni, főszüksége van egy hivatását értő bűnvádi
biróra, s viszont egy pontos és rendes bűnvádi biró, ha azt akarja, hogy
minden illendő kerékvágásban menjen, nagyra lehet vele, ha egy derék
kitanult hóhért számíthat ismerősei közé; mint vala ez az eset 1656-ban
Toledóban.
Bámult azon az egész világ, milyen rettenetes gyorsasággal folytak le a
perek e két férfiu idejében; milyen rövid szenvedése volt Toledo
környékében minden tolvajnak, útonállónak, milyen pontos és rendes
igazság szolgáltattatott a legrövidebb úton minden valahol felfedezhető
boszorkánynak, ördöngösnek, eretneknek, káromlónak és házasságtörőnek,
kik a hetirend változatossága tekintetéből a nagyérdemű közönségnek a
seprűztetés, bélyegsütés, nyelvkivágás, nyakazás és megégetés látványát
nyujthatni valának szerencsések.
Senor Juan de Cavalor minden seprűzésért kapott a várostól két ezüst
durost, bélyegsütéssel összekötve négyet, egy egyszerű nyaklevételért
két arany moidorest, valamely tag előleges levágása mellett még két
dublont; egy teljes ornátusu megégetésért pedig tíz aranyat.
Azt tehát nem lehet tagadni, hogy senor Esteban de Bandoz részéről a
gyöngédség legérzékenyebb nemének tekintendő, hogy ő tisztelt barátjának
e jövedelmező foglalkozását soha megakadni nem engedé, sőt inkább
figyelmét a körülfekvő vidékre is annyira kiterjeszté, hogy alig volt
olyan hét, melyben don Juan de Cavalorért innen vagy amonnan szekérrel
ne jöttek volna, hogy más városba elhordják, mint valami híres gyakorló
orvost nagy epidemia idején.
De azonkívül is nagyon örömest dolgozott e szakban senor Juan; azt meg
kell róla vallani, hogy nem annyira a várandó tiszteletdíj, mint inkább
a művészetéhez lánczoló szenvedély sietteté őt a számos megrendelések
pontos és lelkiismeretes végrehajtásában.
Mikor a tömérdek összegyűlt sokaság előtt felállhatott arra a magas
szinpadra, a honnan igazi tragédiákat szoktak mutogatni, mikor
felgyűrhette izmos karjairól kétfelől a veres inget, mikor kezébe
vehette az ismerős szerszámokat, olyan boldog elégültség ült orczáján, s
ha áldozatai netalán ordítottak, ő azt, mint művészete iránt tanusított
elismerést és hódolatot fogadta azok részéről.
Különös kedve telt abban, hogy mikor pallosával egy fejet leütött, azt
akkor hirtelen felkapta üstökénél fogva s annak túlvilági dühtől és
halálkíntól vonagló arczába nézhetett; – ilyenkor vonásain valódi
gyönyör áradt el. Igaz, hogy vonásai nem voltak kellemesek, de ettől a
gyönyörtől épen irtózatosakká váltak.
Egyszer Toledotól félnapi járásra volt senor Juannak egy kis szereplése.
Egy csoport szegény ördögöt kellett neki kivégezni, a kik alamizsnát
kéregettek az utasoktól, – persze pisztolylyal kezükben.
A feladatot nem lehetett egy nap alatt elvégezni, sokan voltak és időt
kellett nekik hagyni, hogy a mulatságot teljes mértékben élvezhessék.
A legelső elitélt volt egy Squirro nevű vásott siheder, ki, a mint
meglátta a hóhért, vidáman kiálta rá:
– Eh, senor Juan, hát hogy érzi ön magát?
A nép kaczagott e kérdésre, a mi senor Juan büszkeségét nagyon ingerlé.
– Ostoba kölyök, én csak érzem magamat valahogy, de majd azt mondd meg,
hogy mint érzesz te engemet?
Erre a tromfra megint kaczagott az érdemes közönség s senor Juan meg
volt elégedve magával. A ficzkót leülteté a kis székre.
– Hát senor Juan, kérdé Squirro vigyorogva, hány fej van most a rováson?
– A tieddel együtt tizenkettő.
– Eltart az ma, meg holnap, ugyebár?
– De el is végzem, ha az idő kedvez.
Squirro röhögni kezdett:
– Hát a szép feleség, a kis senora Juanita, mit csinál azalatt odahaza?
A hóhér e bolond kérdésre mérgesen húzta össze szemöldeit s marokra
kapta a pallost.
Squirro még egyet mondott neki:
– No hát tudd meg te vén bolond, hogy a míg te itt mást alacsonyabbá
tész egy fővel, azalatt senora Juanita és senor Esteban de Bandoz otthon
magasabbá tesznek tégedet egy pár szarvval.
A következő perczben lerepült a rabló feje.
A hóhér dühösen kapta azt föl a fövényről, hogy szokás szerint szeme
közé nézzen s ime, most a leütött fő vigyorgott csufondárosan ő reá,
pokoli gyönyörérzettől eltorzulva s a hóhér arcza rángatózott halálos
düh és vesztő kín miatt, mintha az volna helyéből leütve s valami
ördöngös szemfényvesztő kicserélte volna őket.
A nagyérdemű közönség rengeteg hahotában tört ki erre a tréfás
jelenetre, a mi senor Juant annyira kihozta sodrából, hogy földhöz csapá
a pallost, leszállt az állványról s összeszedvén szerszámait, öszvérre
ült s ott hagyá a többi tizenegy nyomorult tolvajt; csináljon velük a
nemes tanács, a mit akar. Ő szalad öszvérhalálában Toledoba vissza.
Most kezdett el előtte világosodni minden. Hát ezért az a rettenetes
nagy barátság senor Esteban részéről! hát ezért iparkodik az egész
Arragonia tolvajait mind rendre elitélni, hogy a míg a férj a status
szolgálatában távol van, azalatt a szép menyecskét háborítatlanul
vigasztalhassa!
A bakó késő éjjelre ért haza. Háza szokás szerint a városon kívül levén,
észrevétlenül térhetett be; szobájának kertre nyiló ablaka ki levén
világítva, azon betekinte s igen elevenen látta, hogy egy gazdagon
megrakott asztal mellett ketten ülnek; az egyik a felesége, a másik
senor Esteban; még pedig nem átellenben, hogy az asztal közöttük volna,
hanem egészen egymás mellett, hogy az alcade karjával átölelhesse a szép
Juanita karcsú derekát.
Annyira meg voltak pedig abban nyugodva, hogy senor Juan most és holnap
délig hivatalos kötelességei által van elfoglalva, hogy még csak őröket
sem állítának az ajtókba. A hóhér bejöhetett, a nélkül, hogy cselédei
észrevették volna: azok bizonyosan aludtak, vagy részegek voltak már.
Senor Juan szerszámai között keresgetett. Szép volna ugyan pallossal
egyszerre leütni mind a két fejet, mikor egymáshoz hajolnak, de annak
nagyon hamar vége van. Ezt tudja a hóhér hosszas gyakorlat után. Mást
gondolt ki. Elővette a bélyegvasat, a mivel a gályarabokat szokás
megbélyegezni; egy akasztófa van rá vésve; azt a konyhán megtüzesíté a
vacsoráról fenmaradt parázsban, aztán a félig nyitott ajtón keresztül
belopózott nesztelenül szobájába; ott elrejtőzve hallgatózott a
függönyök mögött.
A szerelmes alcade ölében tartá a rózsaarczú Juanitát, azokkal a kláris
ajkakkal, azokkal a gránátszemekkel s kéjittasan suttogott hozzá:
– Még egy csókot, Juanitám.
Azt megkapta.
– Még egy csókot, szép Juanita.
Azt is megkapta.
– Ah, még egyet.
No még azt is.
– Nesze hát még ez az egy! ordíta senor Juan, előugorva s úgy nyomá a
tüzes billogot az alcade képes ábrázatjához, hogy azt majd a nehéz
nyavalya törte ki ijedtében. Azzal a hóhér kiugrott ismét az ajtón s
elszaladt világgá. Hogy azontúl mi lett belőle? arról már nem
értesültem; hanem hogy senor Esteban de Bandoz holta napjáig viselhette
az akasztófa bélyeget a balpofáján – ez már bizonyos.