A tengeren zivatar támadt, bennünket egy kősziklához vágott. Az egész
személyzet ott fulladt.
Csupán én úsztam ki a közellevő partra s gazdám, ki a bundámba
kapaszkodott.
Azon tartományban, melybe a tenger bennünket kivetett, vad emberek
laktak, kiknek azon jó szokásuk van, hogy saját bőrüket cserzik ki
eleven öltözetül s a helyett, hogy ruháikat himeznék ki, tulajdon
testükre stikkelnek mindenféle paszomántot.
E derék vademberek, a mint engemet megláttak, arczra borultak előttem,
bevittek a templomukba, feltettek a bálványoltárra s elkezdtek hozzám
imádkozni. Ezen országban bálvány a kutya.
A gazdámat ellenkezőleg megfogták, levetkőztették s tudtára adták, hogy
megeszik. De minthogy igen sovány volt, elébb bedugták egy ólba,
töltöttek be neki szentjános-kenyeret és kukoriczát, hogy hízzék meg
előbb egy kicsinyt.
Én azonban napról-napra nagyobb tekintélyre kaptam, maga a kaczika is
eljött a fülemet megcsókolni, annyira belém bolondultak, azt mondták,
hogy én vagyok nekik az Aó-Baó. A mikor tehát a gazdámat épen egy
ünnepnap kedveért le akarták bicskázni, már tánczolták körüle a
támtámot, kőfejszéjüket forgatva fejük felett, midőn én, lemondva minden
tiszteletről, közéjök rohantam: kiharaptam a főpap lábikráját, a
királyné kötényét összetéptem, feldöntöttem oltárt, vágószéket,
összemartam az egész udvart s gazdámat bugyogójánál fogva hátamra vetve,
az egész összegyült népség szeme láttára elnyargaltam vele.
Senki sem üldözött, a nép szent rémülettől eltelve borult arczra haragom
előtt s eltávozásom után gyászt öltött az egész nemzet, a mi annyit
tesz, hogy bekente magát korommal.