A dugárusok értettek mindenféle keresethez, csempésztek dohányt és
csipkét, megszólították az utasokat, s benézegettek olyan fiókokba,
melyekbe nem tettek semmit. Ez utóbbi esetekben gazdám igen jó
szolgálatokat tett nekik, ki a legszorosabb ablakvasak között is
belülről egyetmást kiadogatott nekik; míg nekem olyformán vették
hasznomat, hogy egy másik komondor bőrét rám adva, e közé csipkét
pakoltak; a vámnál senki sem gyanítá, hogy én nem a magam bőrét hordom,
s kutatás nélkül ezereket csempésztem magammal keresztül. Nevem volt
Snipf mester.
Egyszer azonban ily alkalommal valami vámszolga észrevette, hogy holmi
madzag lóg ki belőlem, utánam eredtek, elfogtak s megkapták nálam a
dugárukat. A csempészek el akarák tagadni, hogy hozzájuk tartozom, mire
a vámszolgák egyszerűen fel akartak akasztani; a gazdám azonban
megsajnált, elismeré, hogy az övé vagyok, s önkényt feladta magát, hogy
éltemet megmentse.
Lám az emberek között is csak vannak jó állatok. A fogdmegek ezuttal egy
őrszobába zártak bennünket, elvevén gazdámtól minden menekülési szert,
de nem vehetve el tőlem az én nyolcz körmömet. Éjszaka akkora lyukat
kapartam a fakunyhó alatt, hogy mind a ketten kifértünk alatta; s
ilyenformán megmentém gazdámat. Nem sokáig maradtam adósa. Azonban az ő
gyávasága miatt újra elcsiptek bennünket, s kimondatott ránk a
doportatió.