Az anglus nyughatatlan ember volt. Nem élhetett ott, a hol békesség van,
s minthogy másutt nem verekedtek, csak Spanyolországban, el kellett neki
menni oda. Dzsemmit is elvitte, engem is, soha sem tudtam hogy miért?
Ott a hegyek közt felkerestük Don Carlos guerilláit. Egy fa tövében ült
a spanyol előörs, mezitláb, hajadon fővel, kezében volt egy nagy
vereshagyma, abból egy nagy konyhakéssel falatokat szeletezett, s tömte
a szájába erősen. A hogy meglátott bennünket, felhagyott a vendégséggel,
zsebbe dugta a hagymát, s a konyhakést szuronyszegezve fogta ránk, s
kérdezte, hogy mit akarunk? Megtudva aztán, hogy jó barátok vagyunk,
elvezetett a tanyáig, a hol igen sok őrnagy, ezredes és tábornok volt
egy rakáson. Közkatona nem volt a táborban, ezt az egy silbakot is
árendába kérték.
Megismerkedés után az anglus azt tanácsolta a vitéz spanyol
guerilláknak, hogy alakítsanak egy komondorbataillont, melynek azon
előnye lesz, hogy lénungot és monturt nem kell neki adni, a tagok nem
fognak minduntalan előléptetésért folyamodni, s ha elesnek, a
hadibulletin jó lélekkel elmondhatja, hogy «egy ember sem veszett el».
Az indítvány plausibilisnek találtatott, s nemsokára egy sereg
becsületes bivalyfogó rekrutáztatott össze a szomszéd falvakból, kiknek
főnökévé én lettem kinevezve.
Nemsokára csatánk lett az ellenséggel. Én és vitéz négylábú bajnokaim
küldettünk előcsapatul.
A mi nevünk volt «los maracoderos».
Mint hajdan a quiritesek Hannibál elefántjaitól, akként ijedtek agyon a
hidalgók az új ellenségtől.
«Előre!» ordíték bajtársaimnak, s azzal hanyatthomlok az ellenség
soraira rohantunk, s egy pillanat alatt az egész mezitlábos sereg oly
zavarba jött lábikrái védelmében, hogy az utánunk jövőknek gyermekmunka
volt győzni.
A guerilla-vezérnek az egész csata folyama alatt oly iszonyú hasrágása
volt, hogy folyvást a földön feküdt, csak mikor a csata elmult, akkor
állt ki belőle a fájás.
A los maracoderos-bataillon egész az utolsó komondorig elveszett, magam
voltam az utolsó, nekem is egy fustélylyal leütötték a hátulsó lábamat,
az ütközet áldozatai között volt az anglus is, kit egy ágyugolyó úgy
felrugott, hogy az égbe esett tőle. Dzsemmit pedig úgy pofoncsapta egy
haldokló alguazil, a kit már más megölt, s kit ő egyszer még meg akart
ölni, hogy dupla képe nőtt tőle.
A guerillavezér felkelvén a földről, megirta a bulletint, kinevezve
magát feldmarsalnak, engem pedig és Dzsemmit mint invalidusokat obsitra
eleresztett.