Hogy az ember üldözi az állatokat, az tőle elég embertelenség, de hogy
még a kutya is üldözi, az plane kutyátlanság.
Szégyenpirulva kell megvallanom, hogy ifjabb éveimben, mikor még vérem
hevesebb volt, állat felebarátaimait én is segítettem pusztítani.
Különösen a macskák iránt rendkívüli gyűlölettel viseltettem mindenha.
Már ez velünk született ellenszenv. Nem tűrhetjük ezeket az állatokat, a
kik azon ürügy alatt, hogy egeret fognak, feljárnak a padlásra a
kolbászt megrágni, s tejet zabálnak és nem őrzik a házat, hanem a
szomszédba járnak, s a mellett a legutálatosabban énekelnek.
De hogy az elején kezdjem, meg kell mondanom, hogy a kis úrfi, kit a
juhász bojtárnak fogadott, épen nem akart nőni. Hijába szidta, ütötte a
juhász, a fiu verve sem nőtt, már kamasz volt s még mindig oly kicsike,
hogy egy becsületes szűr-ujjban elfért. A faluban Babszem Jankónak
csúfolták. A juhász már el akarta verni.
Ekkor egy anglus indigena, ki a falu földesuránál megfordult, meglátva a
nőni nem akaró legényt, kapott rajta, megfogadta groomjának s elnevezte
Dzsemmynek.
Dzsemmi elment, elbúcsúzott tőlem, s én búmban azon este a juhászné
valamennyi czirmos macskájának mind kitekertem a nyakát.
Ezért másnap engem is elvertek a háztól, s én kis gazdám után indulva,
feltaláltam őt az anglus udvarában, a hol a többi inasok rámfogták, hogy
vadászkutya vagyok, mert dupla az orrom, s elvittek a vadaskertbe és
elneveztek Filáxnak.
Igaz, hogy jó futó voltam, az is igaz, hogy elfogtam a nyulat, de az is
igaz, hogy mire a vadászok oda értek, azt meg is ettem. Megvertek. A
miből azután megtanulhattam, hogy az ember nem azért kutya, hogy ha
valamit fog, azt maga költse el.