Voltam már úr is, szegény is, s ha szabad a classicusokat idéznem, velök
együtt elismerem, hogy semmi sem tökéletes a világon; úrkoromban a
czukor rontotta el a gyomromat, szegény-koromban a koplalás hozta
helyre. Akkor a kályha mellett a melegtől nem birtam ébren lenni, most
künn a cserény mellett a hideg miatt nem tudtam aludni; akkor becsuktak
a szobába, most kicsuknak a szobából. Dideregtem ugyan, de nem voltam
megkötve; nem voltam ugyan megkötve, hanem koplaltam. De ha koplaltam
is, legalább ugathattam a mennyi tetszett, a koldusok, utczafiuk és
idegen kutyák ellen, sőt collegáimmal hajba is szabad volt kapnom, s ez
nekem sokkal jobban tetszett a régi uraságnál; most ugyan órákig el
kellett kaparnom a földet, míg egy ürgét kifoghattam a lyukából, de azt
legalább nem kellett két hátulsó lábamra állva megköszönnöm senkinek.
Egyszer a gazda gyapjut vitt a városba, s engemet is bevitt magával,
mennyiben a szekér után szabad volt ballagnom.
A gazdám bement a zsidóhoz, a kinek a gyapjut hozta, rég megivott bor
árába, én odakünn maradtam az udvaron. Ott egy háromszegletű házban
valami collegám lakott, ki is engemet meglátván, rögtön kirohant
lyukából, iszonyatos kutya-nyelven tartott szitkozódást intézve hozzám,
meg azonban nem kaphatott, mert lánczra volt kötve, hanem azért egymásra
dühösködött, szidta apámat, anyámat.
– Hát téged, pajtás, mi lelt, hogy úgy haragszol? kérdém az atyafitól.
– Krrrrrr… Misantrop vagyok.
– Hát a zsineg minek a nyakadon?
– Épen azért, mert misantrop vagyok, hogy meg ne harapjak valakit.
Krrrrrr…
– Hát a ki megköt, azt nem harapod meg?
– Nem, mert a gazdám, a ki ennem ad.
– Gazdád bizonyosan a gyapjadért tart, lompod van elég.
– Krrrrrr! Kell is az ebszőr valakinek! azt gondolod, hogy ha bundánkat,
bőrünket, vagy húsunkat valamire lehetne használni, nem régen
megnyirtak, megnyúztak és megettek volna bennünket! Krrrrrr… ezt mondva,
visszament házába a misantrop, össze-vissza forogva és sehol sem találva
helyét benne.
E kutya világismeretet oltott belém. Tehát nem kellünk senkinek, azért
élhetünk. Ez öntudat egészen elbizottá tőn, s ezentúl sokkal bátrabban
kezdék széttekintgetni az utczákon, melyeken a juhászt végig kisértem.
Egyszer azonban találkozom itt is amott is rokonokkal, kiknek az orrukra
mindenféle réz-, drót- és szíjkosarak voltak felkötözve. «Hát ez miféle
megszorítása a szólásszabadságnak?» kérdém egytől közülök; az egy fényes
feketeszőrű állat levén, végig nézett rajtam megvetőleg, s nyakát örvébe
húzva, viszonza: «látszik, hogy paraszt vagy, nem tudod, mi a divat, a
te gazdád mezitláb jár, az enyém még a kezére is tokot huz; én pedig,
mert gavallér vagyok, az orromra huzom a keztyüt, ez csak civilisatió».
Ez idő óta kezdtem félni a civilisatiótól.