Születtem. És akkor nagyon kicsiny valék. A háznál, melyben laktam, egy
kis kétlábú állat is élt, a melyet kis úrfinak neveztek. A kis úrfiak
rendesen szeretni szokták a a kis kutyákat, míg mindketten meg nem
nőnek. Így történt velünk is. A mennyire visszaemlékezem
gyermeknapjaimra, a kis úrfi mindig az én szobámban lakott; ő ugyan azt
hitte, hogy én lakom az övében, de erről már bizonyost nem mondhatok,
miután azt sem tudom határozottan, vajjon az ember, kit a háznál
instructornak híttak, voltaképen engemet nevelt-e, vagy a kis úrfit?
Elég az hozzá, hogy nekem egy kis hímzett kosárkában kellett aludnom, a
meddig tudniillik belefértem; kezdének azonban tagjaim veszedelmesen
növésnek indulni. Gazdám parancsolni tanult, én szolgálni, őt az
üléssel, engem a két lábon állással kínzottak. Gazdámat Emilnek, engem
Paminának híttak.
Egy napon a kis úrfiról lehuzták a szép ruhákat, s velem együtt
kivetették a házból. A kis úrfi papája megtudta, hogy a kis úrfi mamája
kivüle mást is szeretett; az asszonyság megszökött a háztól, az úrfit
pedig elverék onnan. Ez rossz divat; nálunk a szülék nem ily
scrupulosusok.
A kis úrfinak semmije sem maradt, csak én. A cselédek, kik még tegnap
czukorsüteményekkel tömtek, ma kirugdostak az ajtón, mintha az én
anyámra is sült volna ki valami.
A kis fiu sírva-ríva bolyongott azután az utczán, sem dolgozni, sem
koldulni, sem lopni nem tanították, egész nap nem ettünk semmit, este
összebujtunk egy szemétdomb mellett, ott töltöttük az éjszakát. Másnap
megtalált bennünket egy emberséges juhászgazda; az haza vitt a
tanyájára, jól tartott bennünket szalonnával és fekete kenyérrel, s
minthogy neveink nem tetszettek neki, a gazdámat elnevezte Bandinak,
engem pedig Bodrinak; s valánk azontúl juhászbojtár és juhászkutya.