Már az is eléggé merész gondolat volt Plato kétlábú tollatlan
állataitól, hogy ők magukat a teremtés legfőbb urainak vallják; de még
merészebb eszme az, melyet ez úri állatrend fehér színű fajai táplálnak
magokban, miszerint a valódi szellemi műveltségre egyedül az ő bőrük
képes.
És ezt minden más színű fajnak el kell hinni.
Igen érdekes volna, ha egyszer valami angol (ki érne rá más?)
feljegyezné egy későbbi kor számára, milyen szép gonddal és dicséretes
kitartással tudott a fehér faj egy más színű fajt annak a maga
világrészéből tökéletesen kiölni.
Mert egy fajnak, a mit még úgy hívnak, hogy rézszínűek, pár század mulva
csak a mesés historiákban fogják nyomát találhatni, ha oly sebesen halad
annak elenyészte, mint a megelőzött századok óta.
A fekete fajnak még csak akadnak barátai, azokért az országgyűléseken
beszédeket tartanak, azokat oktatják, regényeket és drámákat irnak
rólok; beszélnek felszabadításukról, s őrizkednek őt őshazájában
felkeresni, hogy fehérre fessék; s kezdenek vitatkozni felőle, hogy az
talán mégis inkább ember, mint állat.
Hanem a rézszínűre senki sem gondol. Az egészen kívül esik minden
atyafiságon. Az nem is ember, hanem fenevad, a kit lőni, vágni
természetes kötelesség; a kinek farkas-vermeket kell ásni, a kit
hajtóvadászattal kell kipusztítani, mint a rókát, orozva leöldösni,
egymás ellen uszítani mesterséges fortélyokkal; apró kölykeit
megfojtogatni, mint a tojásból kikelt vércsefiakat és minden termő
földről leszorítani dögvészes mocsárok közé.
A feketék ügyében kétfelé oszlanak a vélemények; az egyik azt mondja,
hogy ezek állatok ugyan, de igen hasznos állatok; a másik azt, hogy ezek
emberek, de igen haszontalan emberek; a vörösökre nézve azonban csak egy
vélemény áll fenn: hogy ezek a legvadabb, a legkártékonyabb állatok, a
kik a mi fehér erényeink- és művelődésünknek gonoszul útjában állanak.
E nyomorult faj félmeztelen lakja az erdőket, él vad gyümölcscsel, s
magánál szelidebb vadak husával, sárból készít hajlékot, mint a fecske,
s odább megy, ha onnan kizavarták; nincs öröme a szerelemben, nem
vénülhet meg a harczok miatt, Istene nevét is elfeledte régen; csak a
viharokban jelentkező rossz szellemektől fél még, s midőn beszámol
lelkével az úrnak, a ki neki is megengedte, hogy képét viselje, nem
sóhajt egy boldogabb menyország után; a fehérek azt is elfoglalták maguk
számára egészen.
Pedig egykor a rézszínű faj épen olyan boldog nép volt, mint akármelyik
oz Oceánon innen: ruhát viselt és divatot tartott, palotákból városokat
épített, merész utakat vágott, miket maig is bámulnak a foglalók.
Törvényt tartott és gondja volt az igazságra. Templomban tisztelé az
Istent, s hódolt az erénynek; fatekercsekre irt betűkben örökíté a
bölcseséget; művelte a földet és benépesíté azt; hol most egyesével
bujkál, hajdan milliókat számlált.
Ki vetkőzteté le őket ilyen szépen?
Ruháikból, erényeikből és emberiségökből?
Lássunk egy történetet a sok közül, mely leginkább megmaradt a historia
lapján, daczára annak, hogy eléggé iparkodtak törülgetni, szépítgetni a
szégyenteljes sorokon; – vérrel voltak azok irva!
Délamerika azon magas hegyei között, melyeket a spanyolok a legelső
emberi hangról, melyet ott hallottak, elneveztek «Peru»-nak, feküdt
egykor az Inkák országa.
Gazdag kókusz-csoportok lepik el a tengerpartot, mik fölött szédületes
magasban emelkednek az Andes hegyei, mintha óriási bárddal volnának
egyenesre lefaragva, magas homlokaik ezüst-zöld erdőkkel koszorúzva
végig.
A természet gazdag tenyészetét ápoló kezekkel segíté elő az emberi
szorgalom, tápláló növények vetései hullámzottak az őserejű földön, még
egyszer oly gazdagon fizetve, mint az ó-világ életunt rögei.
És csodanövények, mikkel az édes anyaföld kényeztetett gyermekeinek
akart kedveskedni, termettek ott, nem is ápolva senkitől. Az egyszerű
gumós gyökér, melyet elnevezett a barbar Európa földi almának, a mézet
termő nád, mely amaz édes fehér kristályokat adja, a mik nélkül mai nap
senki sem tud már el lenni, a balzsamtermő fa, mely belső nyavalyákat
gyógyít, s külső sebeket hegeszt, a lázenyhítő fa héja és a háladatos
bozót, mely gyapjut ád és enni nem kér, ezek mind ama távoli vidék
ajándékai.
A tájék regényes képe egymásra halmozott kincs! A sötétlő rengetegek
alját hamvas zöld bokrok lepik el, miknek ifju hajtásai rózsaszínbe
játszanak át; a kanyargó hegyi patak sárga fényes ereket mos a
szakgatott sziklákban, s ragyogó fövényt torlaszt medre sekély részén; a
kavicsos szakadékokban kövér, szártalan csodanövények bujálkodnak széles
tenyértalpaikkal, miken a zöld alig látszik a millió piros bogártól; a
magas távolban pedig, a zegzugos hegytetők közt, a kék sziklák néhol
czitromsárga foltokkal vannak tarkázva, egyes kopasz halmok egészen e
vakító sárga színben ragyognak, mikor a nap rájok süt.
Hát még ha azt tudná e nép, minő kincsek azok, a mik egymásra halmozva,
szépségök öszhangzásával dicsérik az Istent!
Ha tudná, hogy azon gyökér-gumóból, a mit ő kenyérül eszik, tűzerejű
vizet lehet főzni, a melyet egy egész világrész népei azért szeretnek,
hogy eszöket segíti elvenni? hogy azon sötét erdők fája czifra butorok
kelméje, hogy az ezüstlevelü bozót fűszert terem, mely érzékeket ingerel
és csikland, hogy a vastag levelű növény bogarai drága festék-anyag,
hogy ama sárga halmok tartalma merő nagybecsű kén, a miből a fehér ember
lobbanó port tud készítni, mely nélkül háborút nem viselhet és hogy azon
fényes ér a sziklában, az a ragyogó homok a patak medrében, az pénz,
pénz, mindenható pénz! az – arany!
De hát mire lett volna nekik azt tudni?
Nem ád-e elég jó italt a hűs forrásvíz és a pálmadió? nem legjobban
fűszerezi-e az ételt a jó kedv és a fáradság? nem lehet-e kiegyenlíteni
a számadást apró csigahéjakkal is, ha valaki ruhát cserél kenyérért, ha
abból ad, a mi magának sok termett s vesz azt, a mije nincs? Az apró
csigahéjak nagyon jók arra a czélra, hogy a közforgalomban a pénzt
képviseljék; kár, hogy erre az eszmére az európai nagy financzférfiak
még rá nem jöttek.
És aztán háborút viselni? Ugyan miért tenné azt valaki? Bántja itt egyik
ember a másikat? van mit félteni az országok határán? haragszik-e egyik
ember a másikra azért, hogy az más nyelven imádja a napot? hiszen azért
csak ugyanaz a nap az mégis, s ha mégis néha meg találnak egymásra
neheztelni a szomszédok: nem azért van-e minden népnek főnöke, királya,
hogy azok békés úton, egymással okosan, bölcsen beszélve, elintézzék a
háborúságot?
Szelid, ártatlan nép volt az egész faj. Csendes, dallamos beszéde,
kivált ha a nők beszélték, hasonlított a zenéhez. Középen szétválasztott
fekete haját hátul összefonva viselte mind a két nem; a nők korállokat s
fényes kolibriket is tüzködtek közé. Szemeik nézése olyan szelid, oly
bizalomteljes volt, ment minden gyanútól, szájok nem mondott hazugságot
soha, hisz az igazmondásért nem törték be ott az ember fejét; a férfiak
arcza is szakáltalan és síma, csak magas termetök, ideges tagjaik
különböztetik meg őket a nőktől; a kik mind oly épek, szépek, az a kis
bronz színezet nem árt semmit arczaiknak, az csak azt mutatja, hogy ott
melegebb a nap és a szív.
Öltözetök egyszerű volt és díszes. Fehér gyapotkelmék a férfiaknak;
sárga selyem csíkokkal, mit a festetlen gubók adtak, átszőve a
némbereké; fényes tollakból fonott öv a leánykák karcsú derekán,
bivalybőr frissen lehuzva a bivaly lábáról s felhuzva a férfiakéra.
A férfiak munkája vadászat, földmívelés volt. Mások termékeiket hordták
szomszédországba, azt hozva onnan, a mi emitt nincsen: kősót és rezet
vadászfegyverekhez; a nők otthon ültek szépen, szőttek, fontak,
gyümölcsöt aszaltak az esős évszakokra; a gyermekek jártak iskolába és
tanultak betűket faragni hosszú pálmahársra, s megismerték a szótlanul
beszélő jegyek csodálatos titkát.
És ha megszállt a magas költészet lelkesülése, mely nem olyan büszke,
hogy a színekben válogasson, egy hőszívű ifjut, az elővevé egyszerű
háromhúros kobozát, s a nagy manihok fa alatt, mely ezer ember fölött
tartott ernyős sátort, elzengé a figyelő hű népnek nemzete dicsőit, az
elhunyt hősöket, kik hazát alapítottak a boldog erdők közepett és boldog
nép lett azon.
Elmondá, mint építé fel a nagy Manko Kapak, az ős isten – a nap
templomát, melynek egész külseje ama ragyogó sárga érczczel van befedve,
mely nem rozsdásodik soha; mint áldozá fel legszebb egyetlen leányát a
nap tiszteletére, hogy mint szűz éljen az holtig ez oltár mellett, azon
húsz hajadonnal, a kik férfit nem ismernek soha és ez a szám azóta sem
csorba.
Utóda, a bölcs Sinchi Roka, hogy népesíté meg kőből épült városokkal e
földet, a szomszédok hogy könyörögtek előtte, hogy legyen nekik is
királyuk, s haragos ellenségeket mint békíte ki bölcs beszéde által.
Azok lettek legjobb barátai.
A nagyszerű Mayta Kapak minő merész alkotó volt. Ama széles út a hegyek
körül, mely egyik tengerpartot a másikkal összeköti, az ő óriási
munkája; a csatornák, mik az Ankasmayu vizet az országon átvezetik, az ő
neve hirdetői; hát a világ csodáját ki ne ismerné: a roppant függőhidat,
mely bambuszágakból és hajlós vesszőkből bámulatos ügyességgel van az
Apusimak folyam fölött fonva, hogy egész bivalycsordákat át lehet rajta
hajtani. Két ország kapcsa lett e hid, mely őket egymáshoz fűzi.
Szólhatott a lant a bölcs Lima Rocháról is, a ki törvényeket irt tíz
négyszegletű kőre, melyek egymásra felállíttattak, négy legalul, egy
legfelül; s hogy mindenki ismerje a törvényeket, iskolákat alapított, a
hol ifjat és vént tanítának bölcs dolgokra.
Hát a hős Virakocháról hogy ne szólt volna lelkesülten a költő, ki a vad
hegylakókat, kik fegyverrel törtek Jahuarhuakab országára, visszaűzte,
vezéröket elejté, népét meghódítá!
Végül a szerencsés Huepna Kapak, a mostani uralkodó, a minden inkák
leghatalmasabbika, ki alatt lett egygyé a két tenger közötti ország, a
fehér hegyektől egész a szürke hegyekig, s a tűzhányótól a tengerpartig;
a kinek uralkodását tegye boldoggá a mindeneket megáldó nap.
Így énekelhetett a költő, s bizonyosan szebben, mint én, a ki nem vagyok
sem költő, sem perui benszülött, hogy rézszínű királyokért tudjak
lelkesülni, s vörösréz boldogságot versekbe foglalni.
Huepna Kapak volt az inkák között az utolsó, a ki népét boldognak látta.
Ő alatta kötöttek ki legelőször spanyol gályák a panamai partokon.
Jaj annak a napnak, a mely legelőször fehér arczot látott az
Andes-hegyek között!
Jaj annak a szélnek, jaj annak a víznek, a mely hajót hozott a perui
partra.
Jaj annak a szónak, a mely legelőször elbeszélte a jövevényeknek, minő
boldog világ van ott a hegyek közt? mint terem ott a föld mindent
önkényt, hogy hever az arany uton és utfélen, milyen szépek ottan és
milyen szelidek a hölgyek.
E naptól kezdődik az inkák országának halála.
* * *
Az inkák jámbor népe bámulva látta, mint hozzák a habok távoli tengerek
felől ama széles faházakat, a nagy vászonszárnyakkal, mikről
csodálatosan öltözött fehér arczú férfiak szállnak ki; tarkábbak az
erdők madarainál, a kik állukon és orruk alatt prémeket viselnek és
olyan különös nyelven tudnak szólni, a mit csak ők magok értenek.
– Vagy angyalok, vagy ördögök ezek! mondának egymás között a nép
bölcsei.
Negyven év megtanította őket rá, hogy melyik voltak a kettő közül?
A merész Pizarro és a kegyes De Luque Fernando vezették a kalandor
csapatot.
Az egyik hős, a másik térítő; a spanyol évkönyvekben halhatatlan név
mind a kettő.
Alig volt egy pár száz férfi az egész kalandor csapat; de mindegyik
bámulat tárgya a szelid indus nép előtt.
Borzalom fogta el szíveiket, midőn látták őket paripákon ülve; ember és
ló egy csodaszörnynyé látszott összenőve lenni, melyet közös gondolat
kormányoz. A ló átveszi a férfi gondolatját és a férfi a lóét s lesz a
kettőből egy kegyetlen fenevad, melynek esze van gondolkozni, lábai
vannak rohanni és kezei öldökölni.
A ló ismeretlen állat volt e helyen. Amerika meghódítását lovainak
köszönheti Spanyolország. Lovagjainak azt köszönheti, hogy elvesztették,
a mit a ló szerzett.
Az elbűvölt indusok hódolattal fogadták az idegen félisteneket;
bevezették őket boldog hajlékaikba, oda hozták nekik engesztelő
áldozatul gyümölcseik zsengéjét és hűséget esküdtek nekik, s mivel
vademberek voltak, azt meg is tartották.
Pizarro jobban meg tudta becsülni az új világ kincseit, mint ez együgyű
barbarok, kik századok óta közönyösen jártak el oly gazdagság fölött,
minővel Európa valamennyi ura nem bír.
Előbb hízelgéssel megnyeré a nép szívét, megajándékozá őket azzal a
tűz-itallal, a mitől a férfi beszédes lesz és a nő szerelmes.
Az átkozott ital felháborítá a szelid indusok egész véralkatát; a nő nem
volt szemérmes többé, a férfi nem volt eszes. Az hallgatott a hizelgő
szóra, ez kifecsegte titkait és eladta arany kösöntyüit egy ital édes
méregért.
A spanyolok fő törekvése az volt, hogy megtudják, honnan nyerik ez olcsó
arany ékszereket az indusok, a miknek anyaga nem becsesebb előttök más
egyéb ércznél.
Végre el lőn árulva a titok. Pizarro kopói felszaglálták a bérczeket,
mikben az arany és ezüst terem. És akkor bányákat nyitottak, mikből száz
meg száz millió arany-ezüst imperiale röpült át Európába.
És ezen bányák voltak azon mély sírboltok, mikbe a fehér bőrű faj
kincsvágya egy egész világrésznek lakosságát eltemette.
Pizarro befészkelte magát az inkák fővárosába, s elébb részegítő
italokkal vevé rá a lakosokat, hogy a bányákban dolgozzanak, azután
rabszolgáivá tevé őket, s kényszeríté a legöldöklőbb munkára.
A leigázott nép, mely megosztá vendégeivel kenyerét, reszketett és
hallgatott.
Most már kenyere sem volt, sem ízletes sült húsa, sem teje és vaja. Nem
maradt idő a földet mívelni, vadászni, nyájat őrizni; a bánya elfoglalt
mindent, azt kellett elfogadni, a mit a spanyolok ingyen kegyelemből
adtak.
A bányamunkában ezrével fogyott a nép. Nem is hordták ki a halottakat, a
kivájt aknákat betemették velök. A szükséghez nem szokott, boldogságban
növekedett ifjakból nyomorú vázférfiak nőttek a nyomor és kínzó munka
alatt, a kéneső-bányák gőze halvány ón színt festett az arczokra, s az
idegen félistenek érintése miatt undok ragály lepte meg a népet,
sorvasztó, kínzó betegség, mely a férfit és nőt gyűlöltté teszi egymás
előtt.
Ilyen boldogságot hozott az európai műveltség a vademberek közé.
Tíz év alatt a hajdan négy milliónyi perui lakosság épen felére fogyott
le.
A hiányzókról adjon számot a művelt Európa.
Pizarro kincsvágyának érzékeny csapás volt a népség gyors fogyása.
Pusztult a munkás kéz; a megigázott férfiak elnyomorodtak, rövid életök
volt; a nők elrútultak, az egész lakosság fokról-fokra közeledett az
állatok felé.
Ekkor hírül hozzák Pizarro kémei, hogy ama czitromsárga hegyeken túl van
még egy egész boldog nép, mely őket eddigelé még csak hírökből ismeri. –
Ott még gazdagabb aranyban, ezüstben a bércz; izmosabbak a férfiak, a
nők termete delibb, mint Peru többi részein; ott egy magas templom áll,
egészen beborítva vert aranynyal, benne a napnak aranyból öntött
bálványa; az egész kerek országot «nap birodalmá»-nak híják.
Pizarro és Fernando rögtön megindultak kétszáz lovassal a boldog ország
felé, hogy azt meghódítsák és megtérítsék.
Ez a nép bálványimádó, el kell tőle venni bálványait, lerontani
istentelen templomát, kivált miután azok aranyból vannak.
Azt a huszonegy varázslónőt, kik a bálványoltár körül szolgálnak,
prédára kell bocsátani, hogy a bálványimádás bűne ki legyen engesztelve.
Midőn Pizarro lovasai megjelentek e kisded ország határán, követséget
küldött eléje az inka, megkérdendő tőle, hogy mi szándékkal jön
országába?
Pizarro kegyesen válaszolt, hogy ő az indus nép lelki boldogságát akarja
megszerezni; azért jőjjön fel hozzá az inka papjaival, bölcseivel s az
ország előljáróival együtt.
Oh mi nagy bolondok voltak a rézszínű bölcsek, a mikor e szép szavakra
csoportostul oda mentek az idegen paripái elé. Mikor a nép vezérei
együtt voltak mind, akkor Pizarro megfuvatta a trombitákat, s a
védtelen, gyanutalan embereket leapríttatá, összegázoltatá.
A hitlenül megtámadt nép a boszú dühével támadt fel ez undok
mészárlásra, melyben legjobbjai álnokul leölettek, s előhozta ügyetlen
harczi eszközeit, hogy a maroknyi támadó népet leküzdje vele.
Nyomorú kisérlet! Egy dördülés a hosszú rézágyúból, egy sorlövés a
lovasok fegyvereiből szétszórta az egész sereget, mint a polyvát. Ah,
hisz ezek valóban dæmonok, kik eltanulták a villámlást az égtől, s
menykövekkel sujtják elleneiket!
Futott, ki futni bírt; a kit a rémület lekötött a földhöz, azt
eltaposták Pizarro paripái, a mik magok is oly vérszomjuak, miként
lovagjaik.
A szép napváros hajh! tűzláng martaléka lett, a nap arany templomát
ledöntötték a földre, s lőporral vetették fel Rocha kerek palotáját,
azzal a réz kúptetővel s a tiz törvény koczkáival.
A nap szűzei a kegyetlen mészárlás közt megmenekültek a városból. A nép
saját élő testéből csinált torlaszt az üldözők előtt, hogy ők
elfuthassanak.
Közöttök volt az inka leánya is, Amarlija.
Miként Pizarro kémei mondák, a legszebb indus hajadon; lángszemekkel,
mikbe nézni félelem és gyönyör, síma gömbölyű tagokkal, a mik ragyognak
a napban és gyönge ajkakkal, a mik finomabbak, mint a rózsa szirmai;
hosszú, aczélfekete hajfürtei, mikor körül lebocsátja, úgy takarják be
őt, mint egy nagy sötét palást.
Pizarro szomját nem oltá el a vér, a láng, az arany: ha Amarlija
megmenekült előle.
– Fel kell találni a nap szűzeit!
– Úgy van, fel kell találni őket, helyeslé azt Fernando is, mert ha
megmenekülnek, újra elhintik a bálványimádás magvait e földön.
A vér-ebeket elszabadíták; mély erdőket, mocsáros ingoványokat
felkutattak azok, míg végre ráleltek az apró lábnyomokra, miket Amarlija
és futó társnői hagytak magok után.
E nyom a sárga hegyek közé vezetett.
Pizarro vér-ebei ugatva törtek előre; a sárga hegyek oldalát nem ékesíté
semmi élő növény, a kén egész durva tömegekben állt ott, csillámló
kristályai befedték a hegy oldalát, míg másutt porló virágokban
hulladozott alá, mint omlatag morzsa, melyet hó gyanánt hullatott ide a
szeszélyes természet.
Végre egy helyen megálltak Pizarro szelindekei, s az ég felé kezdtek
ugatni.
A feltekintő spanyolok egy magas szikla tetején pillanták meg a húsz
deli szűzet és köztök a bűbájos Amarliját, a ki úgy állt ottan, mint egy
élő bálványkép regényes mythologiából, hosszú haját úgy lobogtatta
körülte a szél, mint egy nagy fekete felhőt.
A sziklaszál lenge gyékényhid által volt összekötve a hegyi ösvénynyel,
mely azután a sárga bérczek végtelen, kietlen szakadékai közé vezetett,
mik oly irtóztatóan tátongtak a belenéző szemei elé, mindenütt sárga
kristályokkal terítve, mik közt egy fűszál sem tenyész – valódi halál
völgye.
Pizarro átlátta, hogy ide nem üldözheti martalékait, de viszont azok sem
menekülhetnek előle, azért ott sátort vonatott s tanyát ütött,
bevárandó, míg a szűzek éh és szomjtól kényszerítve, önkényt leszállnak.
Ekkor Amarlija odaállt a szikla párkányára s lekiáltott reá:
– Te fehér szörny, kit a tenger okádott ide! Te fenevad, ki aranyat
eszel és vért iszol! Eredj e földről, a nap földéről és ne fertőztesd be
azt, ne tedd azt vele, a mit a többiekkel, miknek hegyeit átfurdaltad,
erdőit kivágattad, bogarait megfőzetted. Eredj innen mind te magad, mind
négylábú rokonaid, a nyerítő gonosz lelkek. A nagy szellem kezedbe adta
a mennydörgést és földindulást, vidd azt innen más országba. Mondom
néked, ha békén el nem hagyod e hont: én, a nap szűze, megölöm ezt az
országot minden benne lakóval együtt, a ki lélekzetet vesz, és minden
fűvet és fát, a mi zöldülni szeret, és minden röpülő madarat, a mely a
felhőkben él; és soha többet élő állat ezt a helyet nem fogja lakni és
soha többet fű ezt be nem lepi.
Pizarro és társai kaczagtak ez őrült beszéden, s feleltek valamit vissza
a leánynak, a mitől annak arcza oly piros lett, miként a hajnaltámadat.
Amarlija nem szólt azután többet, hanem megállt arczczal a lemenő nap
felé fordulva, s kiterjesztett karokkal állt előtte, míg ifju társnői
összefogózva, csendesen körüle lejtének; a bűvkör képzése mellett halk
szomorú dalt énekelve. A nap már a távol kéklő tenger határához ért;
olyan piros volt tányéra, lassan-lassan belésülyedt; a szűzek dala
fájdalmas siralommá vált; nézték, mint sülyed mindig alább a hullámba,
már csak félig áll ki belőle, mint egy tűzdomb, az is alább száll, egy
fényvonal látszik még csak, az égen szétvetett sugárküllők, a látkörön
lilaszin derengés; azután az is elmúlik: s itt a csillagos éj rögtön.
Egy végsikoltás hangzott a szűzek ajkáról; leborultak arczczal a kőre,
midőn az imádott nap utolsó sugára is eltünt. Nem látták ők e sugárt
többé a földről.
Midőn felkeltek, sötét éjszaka volt már. Az egyenlítő alatt nincsen
reggel, este, ott csak éj van és nappal.
Pizarro és társai látták a félhomályban, mint vagdalják le a szűzek
hosszú hajfürteiket mind, s meggyújtva azokat, leszórják a szikla mögé.
– Oh mi kár értök!
Azután öltönyeiket is levetik, azokat is meggyujtják és lehajigálják.
– Oh mi szépek!
És azután letérdelnek egymással szemben és halk, bánatos hangon
folytatják a halál dalát, melynek minden hangja úgy illik az
enyészethez, melyről beszél.
Pizarro úgy elmélázott e hangon. Egyszerre riadva jönnek társai, és
kiáltják:
– Pizarro menekülj! a kénhegy ég.
Az őrült leányok felgyujták a kénhegyeket.
Valami sápatag kék láng kezdett a völgyben terjengni, s fehér nehézkes
füst emelkedett felfelé, melynek fojtó gőzétől elfulladt ember és állat.
A vér-ebek leghamarább megsejték a veszélyt, üvöltve kezdtek elfutni a
hegy alól; a nehéz kénlevegő egyenkint elfojtá őket, véres tajtékkal
dőltek el az uton, ugrálva levegő után. A lovon ülőket nem érte oly
hamar a veszély. A kén lege a föld felé húz, csak lassankint emelkedik.
Pizarro csapatjának paripái vágtatva nyargaltak ki e hegyszakadékok
közől; mikor egy paripa elkezdett hörögni, tüszszögni, a lovag veszve
volt; Pizarro lovasai egyenkint hullottak el mellőle. A szél úgy fútta
utánok a füstöt.
Pizarro érzé, hogy itt csak egy menekülés van: a szél utjából kitérni.
Hirtelen irányt váltott, lova orrát beköté övével, s néhány menekvő
társával reggel felé elérte a magasabb hegyeket, a hol bátorságban volt.
Minő látvány volt előtte, a midőn visszatekintett. A sárga kénhegyek
oldalai köröskörül füstölögtek, s a kék átlátszó nehéz gőz leülepedett a
tájékra; – olyan csendes volt a vidék.
A nagy fák még zöldültek szépen, de már a mező sárga volt, s a pálmák
levelei sötét lilaszínűek. A gazdag czukorültetvények még álltak épen,
de mind fehérre változva, mintha megőszültek volna. Olyan csendes volt a
vidék.
Ki maradt ott, ki menekült meg Pizarro harczosai közől és az inkák
legyőzött népéből? Az utak néptelenek voltak, az égen egy madár sem
röpült. Olyan csendes volt a vidék.
Amarlija megtevé, a mit megigért.
Megölte egész országát.
Nemcsak a benne lakókat, rokont és bitor ellenséget, hanem minden füvet
és fát, a mi embert gyönyörködtet, még a jövendő századok reményét is, a
mik e földet mind üresen találják.
A kétségbeesés rettentő műve végrehajtatott. És senki azt többé jóvá nem
tehette.
Évekig, évtizedekig, egész századig égett az elolthatlan kénláng,
lassankint roskadoztak össze a sárga hegyek csúcsai, miket a belső tűz
összeemésztett. Néha a megolvadt kénláva kirontott a hegyek közől s
elboríta egész vidékeket, s a körülfekvő környékből halál országa lett.
Maig sem lakja azt semmi élő, még egy árva moha sem. A rajta
keresztülfolyó vizek is ihatatlanok.
A rézszínű faj azóta csendesen enyészik. A hány millió volt az Amerika
felfedezésekor, a fehér bőrüek által, talán annyi ezer most.
Az is silány, meztelen nép; elvadult, elnyomorodott; igazán semmi oka
sincs rá, hogy éljen. Hajdani nagyságuk emlékei, az inkák palotái az
elvadult őserdőkben, a rejtélyes feliratú sziklaköbök, a naptemplomok
romjai, átadva a régiségbúvárok hagyatékainak.
A fehér fajnak az a dicsőség jutott, hogy nehány század alatt ki tudott
törülni az Isten képére teremtett fajok sorából nemcsak egy egész
nemzetet, de egy egész színt!