Igaz történet után.
Ez előtt mintegy ötven-hatvan esztendővel tanyázott egy híres
haramia-csapat Arad vármegyének azon magas hegyei közt, a miknek másik
oldalán már Erdély fekszik.
Tizenkét tagja volt ennek a rabló-csapatnak, mind válogatott,
szemenszedett legények; vezérük neve volt Gligór: erős, izmos ember, a
kit különösen meg lehetett arról ismerni, hogy testének felső része
derékig egészen ki volt nőve, mintha öles termetűnek indult volna; lábai
azonban szokatlanul kurták voltak, minél fogva két izmos karja a térdein
alul ért neki. Ezen különössége által négykézláb is oly sebesen tudott
futni, mint a medve, a mit elégszer lehetett látni, ha a borókásban
megszorították s ott a pandurok elől úgy eltünt, hogy utol nem birták
érni. Mert a havasok tetejét sok helyen egész mérföldnyi messzeségben
ellepi az a törpe gyalogfenyő, mely csak emberderékig ér; ilyen helyeken
tanyáznak a medvék legörömestebb. Egyszer Gligór, mikor már nagyon
nyomában voltak, egy ilyen nagy nőstény medvére bukkant a bozót közt; a
medve felugrott, s tovább szaladt, ő meg lefeküdt a medve helyére: az
üldöző pandurok aztán mind a medve után futottak, azt vélve, hogy Gligór
üget ott a mozgó fenyőbokrok közt; az meg elvezette őket messze a
völgybe, míg felismerték, hogy medvét fogtak.
Máskor addig kergeték Gligórt, míg egy meredek szikla párkányára jutott,
a hol vagy meg kellett neki magát adni, vagy leugrani az éktelen
mélységbe; ekkor a rabló kicsavart egy fiatal fenyőfát a földből, azt
lábai közé szorítá, mint egy paripát, s két kezével odanyomva azt a
szikla falához, azon a sima kövön sebesen alácsúszott több mint harmincz
ölnyi magasságból s odább futott, az üldözők csak úgy bámultak utána.
Egyik czimboráját hívák Bundukának; ez öreg, hetven esztendős ember
volt, mely szép időből tizennégy esztendőt töltött tekintetes Arad
vármegye tömlöczében, hatot tekintetes Hunyad vármegyéében, kilenczet
Zarándéban, nyolczat Biharéban, legtovább megfeküdte azonban tekintetes
Temes vármegye árestomait, a hol különböző izekben huszonegy esztendőt
töltött el mindenféle vasban.
Erre nagy szüksége volt a társaságnak, mert ez értett legjobban a
zárfelnyitogatáshoz s tartotta tanácscsal a többit. Miért is ezt
legutoljára a tömlöczből ásatta ki Gligór, a ki nagyon tudta, hogy
honnan kell neki a czimborákat válogatni.
Másik ember volt a «halszemű» Ravasel. Ez még alig volt több harmincz
esztendősnél. Azért hítták ezt halszeműnek, mert soha senki még csak a
szempilláit mozdítani sem látta, mintha nem tudná azokat lecsukni, akár
a hal. Ha aludt is, nyitva voltak a szemei; horkolt és nézett az
emberre; ha valaki közelített hozzá, meglátta álmában és fölébredt rá.
A többiekről is mind tud valami különöst mondani a hagyomány: ki jól
tudott lőni, ki meg a baltával tudott czélba hajítani; voltak közöttük
szép fiúk, kik bejártak a falukba a gazdag parasztok leányait
elhitegetni, hogy feleségül veszik őket; mikor aztán lakodalomra került
a sor, akkor ott termett Gligór bandája s kirabolta a násznépet; jó
szerencse, ha a menyasszony megszabadult olyankor.
Nagyon sok istentelenséget elkövetett ez a rablócsapat azon a környéken;
a hegyek alatt fekvő helységek, Pálos, Ménes, Világos, Magyarát
szüntelen rettegésben voltak általuk tartva, a Dévának vezető országúton
pedig épen alig lehetett miattuk járni.
A vármegyék, ha üldözték is őket, nem sokat ártottak nekik; egyet-kettőt
sikerült elfogni, a helyett szereztek megint másikat; a tizenkettős szám
soha sem fogyott meg. A havasok rejtekeit még most is alig ismeri
valaki; a sűrű bozótok eltakarták a rablók nyomait, észre sem vehető
barlangok üregei elrejtették őket; néha azt hitték, hogy már fogják
őket, itt ebben a völgyben kell nekik lenni, sehová sem menekülhettek; s
míg ott javában keresték, azok már a tulsó völgyben garázdálkodtak
megint. Ha az ember meggondolja, hogy ezen a tájon több helyen vannak
olyan patakok, a mik egy helyen eltünnek a sziklák alatt s a tulsó
hegyoldalon törnek újra elő, nem fogja hihetetlennek találni, hogy
Gligór bandája képes volt egy ilyen ismeretlen ösvényen át a föld alatti
sötétségben keresztül-kasul bujkálni, míg a tulsó oldalon ismét
napvilágra került.
Volt azonban ez idő szerint Arad vármegyének egy derék, hatalmas
alispánja. Minthogy a nevét nem akarom emlegetni, csak alispánnak fogom
őt nevezni. Ez a derék úr, mikor már úgy látszott, hogy mindenki
kifáradt Gligór bandájának üldözésében, akkor azt mondá, hogy majd
kiveszi ő e rabló csoportot menedékhelyéből, csak engedjenek neki a
határos vármegyék teljes szabadságot mindenkivel úgy parancsolhatni, a
hogy neki tetszik. A vármegyék teljes hatalmat adtak neki mindenben úgy
intézkedhetni, a hogy neki tetszik; ha kell népfölkelés, ha kell
katonaság, rendelkezzék velük szabadon.
Az alispánnak azonban nem kellett sem népfölkelés, sem katonai erő,
hanem a helyett minden falu végére felállíttatott egy akasztófát s
kihirdetteté, hogy a ki még ezentúl élelmiszert, ruhát, vagy akármit mer
szolgáltatni a rablóknak, azt magát akasztatja fel oda arra a fára
menten. Azonkívül a mi pakulár, pásztor ember, birkás tanyázott a hegyek
között, azokat mind leparancsolta onnan, a magányosan álló faházakat az
erdőkön lerontatá, félnapi kerületben nem hagyott embert lakni azon
hozzájárulhatlan hegyek körül, a mik között a haramiák laktak.
Ez kegyetlenül segített rajtuk. Mit használt most nekik, hogy úgy
elsánczolták magukat a hegyszakadékok közé, hogy a fenyőfák tetejére
fészkeket raktak föl, onnan lesték, mint várta-házból, üldözőiket, ha
azok nem közelítettek.
Nemcsak az üldözők nem közelítettek, de a pásztorokat sem lehetett látni
sehol, a kik nekik rendes élelem-szerzőik voltak; az egész vidék mintha
meg lett volna körülöttük halva.
A rablók azt várták, hogy üldözni fogják őket s lassankint azt vették
észre, hogy már be is vannak zárva, hogy egy nagy börtönbe jutottak,
melynek minden kijárását őrzik.
Szétmentek nagy óvakodva kémlelődni mindenfelé: nagy kerülőben sem
találtak egy élő lelket, a kitől valamit megtudhattak volna; ha pedig a
falvakhoz értek, ott hajdani ismerőseik bezárták előttük az ajtót s csak
a padlásról beszéltek le hozzájuk, hogy menjenek odább, mert az alispán
úr azt hirdetteté ki, hogy mindenkit fölakasztat, ki a zsiványokkal
beszél, vagy nekik enni ád; meg is teszi, ha mondta, mert az nagyon
szavatartó ember.
Az alispán készen volt arra, hogy a milyen keményen fogta ő a rablók
üldözését, majd olyan erősen fogják azok is magukat védelmezni, sőt azt
sem találta lehetetlennek, hogy az elkeserített haramiák őt magát is
iparkodni fognak megölni. E végett olyan kastélyban lakott, melyet mély
sánczárok vett körül, a mi vízzel volt tele eresztve; a kapuhoz csak egy
felvonó-hídon keresztül lehetett jutni, a mit éjszakára mindig lánczczal
felhúztak; azonkívül huszonnégy fegyveres drabant állt egymást felváltva
éjjel-nappal az őrszobában, két fegyveres őr vigyázott a kapun, másik
kettő a lépcsők feljáratán, harmadik meg az alispán szobájának
ajtajánál; úgy, hogy annak a testéhez ugyan nem lehetett férni. Ha ilyen
nagyon nem őriztette volna magát, talán régen meg is ölte volna az a
gonosz Gligór.
Egy este három oláh paraszt érkezik a kastély hídja elé egy negyedik
emberrel, a ki meg volt kötözve erősen. Azt mondták, hogy az alispánnal
akarnak beszélni, mert ők elfogták Gligórt, s a jutalomért jönnek. Száz
arany volt a haramiavezér fejére kitűzve.
Valóban, a ki csak valaha látta Gligórt, vagy csak hírét is hallá,
mindjárt rá kellett ismernie a megkötözött férfiban a vezérre, annak
hosszú izmos karjairól s kurta lábairól. Ez maga a híres Gligór.
Vigyétek az alispán elé.
A három férfi a hármas strázsán keresztül vitte nagy diadallal Gligórt
az alispán úrhoz; az nagy örömmel ajtót nyitott előttük, bebocsátá őket
magához, megdicsérte őket a vitéz szolgálatért s kérdezé, hogy mi módon
foghatták el a híres haramiavezért?
Akkor ez a három ember hirtelen előragadta szűre alól a pisztolyokat, s
az alispán mellének szegezve, azt sugták a fülébe:
– Nem Gligórt fogtuk mi el, uram, hanem téged fogtunk el tulajdon
kastélyodban, hát egy hang se legyen, mert a ki szól, az meghal.
Az alispán látta, hogy a védelem itt nem használ; azt kérdezé, hogy mit
akarnak vele?
– Jőjjön alispán úr velünk, kisérjen el a mi rejtett tanyánkra; ott majd
azután megmondjuk, hogy mit akarunk? Ha az alatt, míg innen kimegyünk,
csak egy intéssel is jelt ád valakinek, el van veszve.
Az alispán olyan ember volt, a kinek helyén állt a szive; látta, hogy
ellenkezés által itt csak veszedelmet hozna magára, míg hidegvér és
elszántság mellett ott is lelhet módot a szabadulásra, a hol nem reméli.
Azt mondta, hogy legyenek nyugodtan, velük fog menni és el nem árulja
őket.
Azzal a megkötözött Gligórt előre bocsátva, maga utána ment;
cselédjeinek azt mondta, hogy személyesen kell valami titkos ügyben
elmennie e jámbor kisérőkkel, ne féltsék semmit, nemsokára haza fog
jönni.
A sánczon kívül egy ötödik rabló tartotta kötőféken a többiek lovait,
miken a hegyek meredekeit szokták járni; egyikre felültették az alispánt
s azzal ügettek vele be az erdők közé.
Egész éjjel mindig mentek olyan mély völgyeken keresztül, a hol azt
hinné az ember, hogy vadállat sem járhat, nem hogy lovas ember; zúgó
patakok vizében, egymásra omlott fák rothadt hidazatán, míg szürkületre
egy fenyőfákkal benőtt hegy alá értek, melynek oldalából valami kis
patak szivárog elő akkora nyiláson, mint egy jókora ajtó.
Ennél az ajtó-forma nyilásnál ismét egy rabló állt őrt, éles baltával
kezében. A közeledők neszére ez egy éleset füttyentett, mire a
barlangból a többi hat zsivány is előjött, felfegyverkezve erősen; azok
ott leszállíták az alispánt a nyeregből s mondák neki, hogy kövesse őket
a barlangba.
Az alispán ment velök, a hogy kivánták. A mint a barlang torkába
belépett, a mint az Isten ege is eltünt szemei elől, mégis valami
borzadás futotta át testét. E kétségbeesett rablók itt azt tehetik vele,
a mit akarnak, még csak a madár sem hallhatja meg halálkiáltását onnan a
mély szikla alól.
A barlang szűk torka, a mint beljebb mentek, lassankint tágas öböllé
vált, melynek közepén nagy tűz volt rakva; annak a füstje fenn a
magasban, mint valami kéményen tódult ki egy sziklahasadékon. A tűz
fényénél olyannak látszott az egész barlang, mintha vérrel volna
befestve, s a halomra hányt kövek, mintha megölt emberek csontjai
volnának.
Itt megállítá az alispánt Gligór. Tizenketted magával körülállta,
puskáikat, pisztolyaikat valamennyien felemelték s azután – – szépen
lerakták az alispán lábaihoz; valamennyien térdre estek előtte: a
haramiavezér Gligór megfogta a kezét és megcsókolta.
– Alispán úr! kegyelmezzen meg nekünk, szegény bűnösöknek.
Ekkor tudatták vele, hogy azért fogták el és azért hozták ide, hogy
eszközöljön ki számukra kegyelmet; mert ők megunták már a
zsivány-életet, torkig vannak bűneik utálatával s óhajtanának megtérni
az emberi társaságba, s a milyen gonosz ellenségei voltak annak, olyan
hasznos polgáraivá kivánnak lenni ismét. Tegyen irgalmat velük, ők
minden bűnbánatra készek és a mit csak elraboltak, aranyat, ezüstöt,
mind felfedezik, hol van; megvallják, kitől orozták el, hogy vissza
lehessen nekik adni.
Az alispán megszánta őket, olyan töredelmesen könyörögtek előtte, a
kemény szivű Gligór úgy sírt, mint a gyermek, s még a halszemű Ravasel
szempillája is lecsukódott ezúttal, hogy elrejtse szégyenét és egypár
önkénytelen könycseppet.
Az alispán látta, hogy ezek az emberek meg vannak törve, jobban
megtörve, mintha kerékben törték volna őket s megesett rajtuk a szive.
– Hanem hát fiaim, én nektek kegyelmet nem adhatok, mert az a fölség
dolga; de ha kivánjátok, hát majd én irok fel a fejedelemnek: hiszem,
hogy ő is meg fog bocsátani s addig, míg a válasz visszaérkezik, én
magam itt leszek nálatok kezesül.
Azzal az alispán mingyárt irt egy pár sort a főszolgabirójának a
tárczájában levő plajbászszal, mert ott helyben nem árultak téntát, a
melyben tudatta vele az egész állapotot, hogy őt a rablók elfogták, de
nem azért, hogy bántsák, hanem hogy kegyelmet eszközöltessenek ki
általa, tehát legyen rajta, hogy küldjön néki téntát meg papirost és más
egyebet, a mi az embernek szükséges, ha egy pár hétig földalatti
barlangban akar lakni.
Ezzel a czédulával maga a vén Bunduka indult el a főbiróhoz. Legjobban
ismerte, sok jó száz pálczát kapott tőle egyszer-másszor minden
nyugtatvány nélkül; ezúttal nem félt, hogy ott találja marasztani, mert
hiszen társainál volt cserében az alispán.
Azok első nap a mi maradék sajtjuk és pálinkájuk volt, azzal
megvendégelték az alispánt, nyilván utolsó falatjuk volt az már, ők nem
ettek semmit; éjszakára pedig olyan jó ágyat vetettek neki bundáikból,
hogy az alispán fényes reggelig aludt rajta, otthon a paplanos ágyában
nem aludt olyan nyugodt lélekkel, a hol huszonnégy hajdú strázsálta,
mint itt a haramiabarlang fenekén.
Másnap nagy riadallal jött vissza a völgyi úton Bunduka; messziről
kiabált már, mint valami veszett ember, hogy jó hírt hoz!
Megtalálta a főbirót s az, a mint elolvasta az alispán czéduláját,
nemcsak hogy visszaereszté Bundukát jó biztatással, hanem maga is eljött
vele, egy társzekérre felpakoltatván eleséget, bort és ágyneműeket, hogy
az alispán úr ne legyen kénytelen sanyarogni. A főbiró odalenn vár a
szekérnél, mert elébb tudni akarja, hogy fel szabad-e neki jönni?
Gligór mindjárt maga ment eléje négy czimborájával s kis idő mulva hozta
magával a főbirót, a négy czimbora pedig czipelte a hátán a sok
mindenféle enni, innivalót az alispán számára.
Az alispán nagyon megdicsérte derék főbiráját azért a nagy bátorságért,
hogy ő miatta ide merészelt jönni a zsiványok barlangjába, azzal ő
előtte is elmondatta Gligórral, hogy mi az ő óhajtása és társaié? s
utasításokat adott a főbirónak, hogy mit cselekedjék a kegyelem
kieszközlése végett, utoljára pedig csapra ütteté a hordót s felbontatá
az ennivalókat, hogy megoszsza azokat a zsiványokkal, a kik régen nyelik
már az éhkoppot.
A főbiró megértve mindezeket rendén, ott mindjárt egy ív papirosra
megirta a folyamodást a rablók nevében, azok egyenkint aláhuzták ökölre
fogott kalamussal a kezük keresztvonását, az alispán hozzátette a maga
mondókáját, s azzal ráütötték a vármegye nagy pecsétjét, olyan szépen,
mintha a vármegyeházánál tennék a zöld asztalon, pedig biz itt csak egy
nagy zöldmohos kő vala az asztaluk.
A főbirót azután nagy hálálkodással visszavezették ismét a völgyben
hagyott társzekérhez, onnan Bunduka az általa ismeretes kanyargó utakon
elvezette falujáig, ott maradván a házánál, hogy ha netalán az alispán
urat meg akarja valaki látogatni, legyen, a ki odavezesse.
Nem is maradt az alispán ezentúl hozzávaló társaság nélkül, mert alig
futott a dolognak híre, nosza minden ismerőse, barátai, hivataltársai,
igyekeztek őt felkeresni a rablótanyán, egyszerre hárman, négyen is
voltak nála, vittek jó bort és süteményt eleget, traktálták a
zsiványokat is s reggelig eltarokkoztak ott egymás barátságáért az
alispánnal, nem gondolva azzal, hogy a barlangajtóban töltött puskával
állnak a zsiványok. Ilyen csudálatos mulatságon sem minden ember esik
keresztül.
A haramiák bántódás nélkül engedték az alispán vendégeit jönni és menni,
csupán neki nem volt szabad a tanyáról eltávozni, a míg meg nem érkezik
számukra a várva-várt kegyelem.
Az alatt, míg az alispán a zsiványok tanyáján tartózkodott, jön egyszer
a haramiavezér elé egy fiatal, nyalka oláh legény, hogy ha felveszi őt
Gligór a bandába, ő is zsivány akar lenni.
Messziről, a Hátszegvidékről jött a ficzkó, semmit sem tudott még arról,
hogy ezek már kegyelmet kértek, s nagyon kötötte az ebet a karóhoz, hogy
ő valamennyin ki fog tenni, ha egyszer az érdemes társaság tagjává
befogadják.
– Nem olyan könnyű ám a mi társaságunkba jutni, öcsém, mondá neki a
haramiavezér; előbb itt próbákat kell előttünk letenned, ha érdemes
vagy-e minden tekintetben arra, hogy a mi czimboránk lehess; azt pedig
nehezen állod ki.
– Kiállok én mindent, felelt a legény, daczosan verve a mellét öklével.
– No ha kiállod, hát lássuk az első próbát. Amoda husz lépésnyire áll
egy fiatal kőrisfa, olyan vastag, mint a karom, eltalálod-e azt
fejszével hajítva olyan jól, a hogy én?
– Hajítson kend elébb hozzá.
Gligór fogta a baltáját, elhajította a fára, a fejsze hegye épen a
vékony szálfa közepében állt meg.
Ekkor az új legény hajított; az ő baltája meg épen a Gligór fejszéjének
a nyelét hasította ketté.
Ez már remekül volt! Ez már jól el tudná találni rejtekből az utas
embert. El sem kiáltaná magát, a kit megöl.
– No öcsém, a másik próbát álld ki. Ha én ráteszem a kezeidre, lábaidra
ezt a nehéz békót, ki tudod-e magadat szabadítani belőle?
– No hát tegye kend rá.
Mikor rajta volt kezén-lábán a bilincs, a legény megnyálazta körül a
csuklóját és a bokáit s olyan szépen lehúzta kezéről, lábáról a vasakat,
mintha csizma és keztyű lett volna.
– Ez is derekasan sikerült; lássuk a harmadikat; kivallanád-e a bűnödet,
elárulnád-e társaidat, ha a vármegye kezére kerülnél s elkezdenének
vallatni?
– Nem én.
– Hát én most csak annyit kérdek, hogy mi a neved? de azt ki ne valld
semmi kínzásra; különben elmehetsz Isten hírével.
– Próbálja kend meg.
A legényt lefektették a gyepre. Két zsivány melléje állt s mintha a
vármegye parancsolatjára tennék, elkezdték kétfelül irgalmatlanul
püfölni jó édesbélű mogyorófa-pálczákkal.
A legény fel sem kiáltott rá.
Gligór ötvenet veretett rá egyhuzomban, akkor azt mondta neki, hogy
felkelhet, ezt a próbát is dicsőségesen kiállta.
Most még csak egy van hátra.
Megtudná-e forgatni a kést egy alvó ember szivében, a ki nyugodt
lélekkel fekszik az ágyán, a zsiványok adott szavában bízva? Ime odabenn
fekszik a barlangban az aradmegyei alispán, a kit ő közülök senki sem
mer megölni; volna-e bátorsága azt meggyilkolni orozva?
A legény azt felelte, hogy ő azt is meg merné tenni.
Gligór kezébe adta kését, bevezette a barlangba, megmutatta neki az
ágyat, melyen az alispán fekszik; a barlang közepén hamvadozó parázstűz
világa mellett könnyű volt arra ráakadni, – s azzal rábízta a többit.
Ott azonban nem az alispán feküdt az ágyon, hanem egy vacsorára szánt
toklyó, melyet nemrég metszettek le, s Gligór parancsára felöltöztették
az alispán ruháiba; míg az alispán maga a zsiványok közé vegyülve várta
a történet kimenetelét.
Az új legény nemsokára visszajött a barlangból; még szintúgy ragyogott a
képe a nagy örömtől, a mint a véres kést ködmenéhez törülve, elmondá,
hogy ezen is átesett már; az első gyilkosságot elkövette s nem bántja
érte a lelke.
– No öcsém, szólt Gligór, te bebizonyítottad, hogy belőled híres zsivány
lehetne valaha, hogy tehát valamiképen azzá ne légy, most, midőn mi is
meg akarunk térni a becsület utjára: – vigyétek hátra s lőjjétek főbe
szegényt.
Mire a legény bámulatából magához tért, már akkorra végre is hajtották
rajta az itéletet.
Ebből leginkább átlátták az urak, hogy Gligór és társai csakugyan szivük
szerint megbánták eddigi életmódjukat s annál hathatósabban munkálódtak
rajta, hogy kegyelmet eszközöljenek ki számukra.
A mint hogy nem is mult el két hét, mire megérkezett a nagy pecsétes
levél, melyet a pálosi óhitű esperes maga olvasott fel a rablók előtt;
azok hallgatták térden állva, összetett kezekkel; – akkor aztán
megmutatták a törvény szolgáinak, hová vannak elásva rejtett kincseik,
semmi rablott jószágot meg nem tartottak maguknak; hanem együtt
mindnyájan lementek Pálosra, ott a templomban az egész nép előtt
meggyóntak, felvették az áldozatot, s ünnepélyesen visszaadattak az
emberi társaságnak, melynek a milyen gonosz ostorai voltak eddig, olyan
hűséges támaszai kivántak lenni ezután.
Meg is tartották igazán, a mit megigértek. Gligór ácsmester lett s
sokáig a legjózanabb életet élve, utóbb is úgy veszett el, hogy egy nagy
tűzveszély idején az égő templom tetejére mászott fel oltani s a
padozaton keresztül szakadva, az oltár mellett temették el az égő
üszkök. Legalább közel találta sírját azon helyhez, a honnan igértetik a
bűnök bocsánata.
A vén Bunduka még azután rengeteg ideig élt, mint szorgalmas
kovácsmester. – Soha sem mondta volna felőle senki, hogy valaha hamis
kulcsokat is kovácsolt. Száznégy éves korában halt meg. Azért engedte őt
tán annyi ideig élni a véghetetlen irgalmú teremtő, hogy legyen ideje
hosszú élete bűneit leróni.
Ravasel szántóvető lett és megházasodott; többé aztán nem nevezték
halszeműnek, mert tudott behunyt szemmel aludni, tudtak szempillái
rezegni, ha könyezett, lecsukódni, ha imádkozott.
A többi is híve maradt az országnak és az emberiségnek.
Oh higyjétek el, hogy a megtérés utja bármilyen későn sincs elzárva
senki elől, s igen sokan boldogok lehetnének, ha ezt tudnák.