Valdiviának híják jelenleg Chilinek egy tartományát Dél-Amerikában.
A folyó, mely a tartomány hegyeiből ered s rónáit bekalandozza, szintén
Valdivia nevet visel; valamint egy csinos kis város is a folyam partján,
mely nevezetes mesterségesen épült bámbusz lánczhídjáról, s arról, hogy
minden harmadik ember Rocca nevet visel benne, s azt prætendálja, hogy
az ő ősei hajdan fejedelmek voltak Chiliben és mezitláb jártak. Most már
saruban járnak és spanyolul beszélnek, legalább szavaik nagyon keveset
hasonlítnak az ismeretes caraib idiomákhoz.
Hanem valami sajátság mégis megtartotta magát náluk a százados
vérvegyület után is, a férfiaknál gyéren nő most is a szakál és bajusz,
a nők színe most is hajlik a bronz felé, izlésük pedig a hajba fűzött
tollakhoz és tengeri csigákhoz, s erdőket felgyujtani, ellenséget
megnyúzni még most is elég ős hajlammal bírnak.
A régi bölény-vadászok ugyan már meggyérültek köztük, a bölény maga is
elfogyott; a nemes Roccák más keresetre adták magukat; egy Bria-Rocca
czukor-ültetvényes lett, egy Manco-Rocca a kőszén-raktárak felügyelője
és egy Alvarez-Rocca épen rabszolga-kereskedői alkusz; hanem annyi
tagadhatlan, hogy még most is vannak közöttük hat láb magas széles vállú
legények, a kikkel a mestiz nem szeretne éjjel egyedül találkozni;
valamint szép karcsú, zergeszemű asszonyok, a kikkel már inkább szeretne
a mestiz találkozni, ha oly kegyetlenül gyorsak nem volnának a
pofoncsapások osztogatásában.
Ezek a jámbor mediatizált rézszínű fejedelemutódok, a kik most Valdivia
piaczán Valdivia vize mellett olyan szépen kiabálják fél-spanyolul eladó
hagymáikat és szalagjaikat, azelőtt akár hány századdal is ottan laktak
azon a szép halmon, csakhogy akkor nem voltak olyan igen megnyugodva
abban, hogy az ő országukat Valdiviának nevezték.
A város maga is másforma alakkal bírt ezelőtt háromszáz esztendővel. A
hol most az alcalde faháza van, ott állt Bria-Rocca bámbusz-palotája,
melynek szobrait két ember-ölre való vastag bámbusz-törzsek képezték;
oldalai pedig szépen keresztbe rakott bámbusz-derekakból voltak
összeillesztve, mint valami gyönyörű gyermekjáték, ajtajai, ablakai
vékony vesszőkből mesterségesen fonva, teteje agave-levelekkel borítva,
mint valami armadilla pikkelyes bőre; elején hosszú karcsú oszlopokon
nyugvó veranda vetett árnyékot; itt szokott Bria-Rocca igazságot és
törvényt tartani a vének jelenlétében; innen nyilt két terem: egyik a
fejedelem szobájába, melynek padlata medve- és jaguar-bőrökkel volt
szépen betakarva, falain pedig nevezetes rendben lógtak egymásra
fektetett bivalybőr paizsok, köröskörül bizon-ökrök szakállával szegve;
rézfejszék, kőbárdok, a félelmetes tomahavk, a szíjas parittya, a görbe
hajító fa, a szigonyos dárda, tizenkét foggal, melyet ha valakibe
beleütnek, visszajövet egyuttal ki is rántja a szívet belőle; és végre
egy tarka szironyos övre aggatva a győzelmek rémes trophæumai: a véres
skalpok.
A másik szoba a királynéé volt, szép tarkára kifestve campeche-fa és
indigo nedvével, padlata finom gyékényekkel volt terítve, mikkel
valóságos fényt űzött, s a fal mellett hosszú kerevete volt, áronfűvel
töltve; azonfelül két függő ágya, tarkacsíkos gyapotszövetekből.
Ámde Evoeva királyné mindazt maga szőtte és fonta; tehát érdemes volt
reá; nem is ok nélkül tette őt Bria-Rocca királynéjává, mert
tartományában senki oly pompás gyékényeket nem tudott fonni, sem oly
ízes sajtot készíteni, mint Evoeva.
Sőt még az is mondják róla, hogy olyan szép sem volt messze földön, mint
Evoeva: hogy szemeiben olyan tűz égett, mint a fekete opálban, s ha
félig lecsukva tartá azokat hosszú selyem szempillái alatt, az ilyen
tekintettel képes volt megszelidíteni a tigriseket, sőt még az embereket
is, kivéve a spanyolokat; hogy termete oly karcsú volt és hajlékony,
hogy mikor férje előtt tánczolt, saját lábát megcsókolá hátra hajolva és
a mellett oly erős, hogy az őt megtámadó jaguárt kebléhez szorítva,
agyonfojtotta. Képzelhetni, mit érhet egy ilyen nő ölelése annak, a kit
szeret. Hát még édes ajkairól mennyi szépet lehetne beszélni! Egy is
elég abból, a mit a regemondók beszélnek. Mikor egyszer Bria-Roccát a
csatában meglőtték mérgezett nyillal, a nyilat kivették a sebből, de a
méreg benne maradt, ekkor Evoeva szép piros ajkait az égő sebre tette s
kiszívta belőle a mérget. Egy évig volt mereven fekvő beteg e veszélyes
csók után, de a kuruzslók kigyógyíták végre s azontul Bria-Rocca még
jobban szerette feleségét.
* * *
Chili boldog országában soha sem hullatják el a fák zöld leveleiket,
soha sem bujnak vissza a virágok a földbe, soha sem megy a medve aludni
a tél elől, soha sem vánderolnak el tájáról az énekes madarak.
Virágok nyilása, gyümölcsök hullása osztja csupán évszakokra az
esztendőt; mikor a Hevea sima kérge fényesedik, s rovátkáiból fényes,
átlátszó mézga kezd kiduzzadni; mikor az urucuri háromszegletű dióival
terítve az erdő, mikor a Pao-fa tobozai felpattannak, s mint a nyirott
gyapjú, szállong szét belőlük a hófehér pehely, ez azt jelenti, hogy jön
a tél, itt nem hóförmeteg és befagyott folyók évszaka, hanem csak
hathéti esőé. Ekkor ünnepet rendeznek a Hevea isten, az Urucuri isten és
a Pao isten tiszteletére, a kik jótékony gondviselői az ő választott
népüknek; kimennek az erdőkre, hosszú nádcsapokat fúrnak a Hevea kérge
alá, melyeken át fehér tejnedv csorog bőségesen az alájuk tett
kőedényekbe; azt ők az urucuri dió tüzénél megfőzik sűrűre, míg olyan
lesz, mint a szívós bőr; készítenek belőle sarukat, ivóedényeket, s
kereskedést csapnak vele a tudatlan omaguák s lapított fejű cambebák
között, a kik nem ismerik e titkot. Ugyanez ünnepélyen a sűrűdő mézgával
bekenve testüket, azt a Pao-fa bolyhos gyapotjával beraggatják; arra
czifrákat festenek sáfránynyal, berzsenynyel; úgy nem különben néznek
ki, mintha a legfeszesebb tricotba volnának öltözve; az egész ruha
igazán a testre van öntve. Ámde a nőknek nem szabad e divatot követniök,
ez a pompás fényüzés egyedül a férfiakat illeti, a hölgyeknek meg kell
maradniok szerényebb piperéjök mellett; a korallgyöngysor a síma nyakon,
tarka csigák az átfúrt fülben, a tarka tollakkal tűzködött kötény
egyedüli piperéjök.
Mikor az időszak elmult, mikor minden növény siet virágzani, mikor a
tavak fenekéről feljönnek ama csodás óriási rózsák, mikről még a század
közepén is csak mesekép beszéltek, akkor mindenki tudja, hogy itt a
nyár; akkor tartják a Morinka istennő ünnepét; a morinka egy csoda
nagyságú virág, mely a vizek fölött lebeg; egyetlen úszó levele képes
bölcső gyanánt fentartani egy gyermeket; egyetlen virága beillatozza a
környéket messze; a virágnyilás idején, éjszaka kijönnek oda ünnepelni a
szép indú lánykák s áldoznak a bűbájos Morinka istennőnek, ki ha jó
kedvében van s vigan hagyja nyílni a virágokat, akkor bő szüret lesz,
áldott esztendő, kakaó bőven terem; ha pedig gyér virágokat bocsát, s
azok is kedvetlenül nyílnak, akkor haragszik; akkor meddők lesznek a
fák, döghalál, gonosz ellenség közelít az országra.
* * *
Egy napon kétszáz idegen férfi jelent meg Bria-Rocca városa előtt;
csodálatos alakok, minőket itt nem láttak még soha. Arczok színe fehér
és piros, állaikon és ajkaik felett hosszú fürtöket viselnek, miként itt
csupán a tisztes bölények hímei; annál csodálatosabb még, a mi testüket
fedezi; fejükön valami van, a mi hasonlatossá teszi őket a gombákhoz, a
többi rész be van pólálva bő, finom suhogású burkokba; azok bizonyosan
valami nemes állatok bőrei lehetnek, vagy valami nagy virág levelei és
szirmai, miket csak fel kell ölteni. Azokon felül ragyogó érczlapok
vannak, simára kifényesítve.
A kétszáz lovag a chiliek bámuló csoportjai közt lovagolt
trombita-harsogás mellett Bria-Rocca királyi palotája elé. Ott a vezér
felállítá lovagjait sorba, s beizent nagy tisztelettel a kaczikához,
hogy engedje őt színe elé kerülni; az ő neve Valdivia.
Ekkor mondák ki legelőször azon a földön ezt a nevet: Valdivia.
Nem reszketett-e Chili földe, midőn először meghallá e nevet, nem
árasztá-e meg folyamait, nem törtek-e lángokba régen alvó tűzhegyei? Oh
nem. Csalatkoznak azok, a kik azt hiszik, hogy a föld a népek anyja, a
ki érez és sajnálkozik fiai veszedelmén; a föld egy kaczér asszony, a ki
örül az idegennek, s annak is csak úgy megnyitja keblét, átadja
virágait, gyümölcseit, mint másnak; a ki szerelmeskedik a jövevénynyel,
kendőzi arczát az ellenség előtt, s régi hű társai sírjából is virágot
terem azok gyilkosának.
A spanyol vitézek délczeg férfiak is voltak; mennyivel különbek a régi
őslakóknál; minden a mi rajtuk van, ragyog és fénylik; a nap meglátja
magát fényes gombjaikban, s a szellőnek is tetszenek lengő szalagjaik.
És mennyivel eszesebbek amazoknál! Egy darab foszlány által beszélni
tudnak egymással; egy üres érczdarabból villámot tudnak küldeni, a hová
akarnak; tudnak utazni a tengeren és ismerik, mi a távolban lakik; magas
tornyos palotákat építenek kőből; vékony szálakból fényes köntöst
szőnek, elvetett magból édes eledelt készítnek; – hogy is ne szeretné
őket jobban a föld.
Bria-Rocca már hallá e fehér tündérek hírét. A hír olyan, hogy elszáll
magában is, s Pizarro már akkor régen meghódítá Perut, a mit csak a
Cordillérák havasai választanak el Chilitől.
Bria-Rocca szívesen fogadá Valdiviát; bevezette palotájába, leülteté a
legszebb medvebőrre, s cocus-dió csészében hűs cacao-italt tett eléje, a
mit olyan jól senki sem tudott készíteni, mint Evoeva.
Valdivia beszélt már a veresek nyelvén, megtanulta beszédjárásukat is,
együgyű hasonlítgató primitiv mondásaikat; úgy tudott beszélni, akár egy
inka.
– Jámbor kaczika, szólt Bria-Roccához; fehér testvérek jöttek hozzád,
barátságos és erős kézzel jöttek, tele kézzel, egyik kezük tele fényes
gyöngygyel, gombbal, a mi szép lesz hölgyeitek nyakára; tüzet rejtő
itallal, a mi jó kedvet ád a szomorúnak, erőt a gyöngének, melegben
hűsít, hidegben hevít; másik kezük tele van éles vassal, a mi bőr
paizsaitokat átmetszi, s tüzet lövő eszközzel, a mi messziről talál.
Magatok válaszszatok, melyik kezünk kell? – Mi nem kérünk tőled egyebet,
mint hogy add nekünk azt a kis hegyet, melyet neveztek Guelennek, hogy
oda mi építhessünk magunknak egy kis hajlékot a Matocho folyam mellett;
gondold meg, hogy mit felelj rá?
Bria-Rocca hármat szítt a kék füstű hukából, s a míg annak füstjén
keresztül nézett, meggondolta, hogy mit mondjon.
– Azt mondod, fehér testvérek vagytok, s jöttök teli kézzel; egyikben
ajándék, másikban fegyver. Mi is így szoktuk fogni a majmot: egyik
kézben a gyümölcs, másikban a dárda; mikor a gyümölcs után nyúl, akkor
beleütjük a dárdát; – mi nem kivánjuk kezeitek adományát, sem a jobb
kézből, sem a bal kézből; hölgyeink szépek gyöngyeitek nélkül is; jó
kedvünk van minden ital nélkül; s ha nektek élesebb fegyvereitek vannak,
nekünk vannak erősebb karjaink, s ha ti lőttök tűzzel, mi lövünk
méreggel, s az is halált hoz. – Azért a Guelen hegyet, ha kéritek
gyöngyért vagy tűzitalért: azért nem adom; – ha kéritek éles fegyverrel,
tüzes nyíllal: – azért sem adom; – hanem ha kéritek jó szóval,
fogadással: egy jó szóért, egy fogadásért odaadom.
– Mi az a jó szó, derék kaczika?
– Hogy minket soha bántani nem fogtok, velünk békében éltek, s erdőinket
el nem pusztítjátok.
Valdivia igéretet tőn a kaczikának, hogy jó testvérei maradnak, s a
szövetség jeléül egy fél tökhajból mind a ketten vizet ittak a Matocho
folyamból, s azután összetörték a tökcsészét s darabjain megosztoztak;
így megerősítve a fogadást, valamikép ama csésze darabjait közegyetértés
nélkül össze nem rakhatják többé, épen úgy nem lehet egyiknek boldognak
lenni, a nélkül, hogy a másik is akarja azt.
Végre kiszívták együtt a béke pipáját s elváltak egymástól.
Valdivia felült lovára; onnan szólt halkan vissza Bria-Roccának:
– A fehérek addig fehérek, a míg nyájasak; de veresek, mikor
megharagusznak.
Bria-Rocca hozzá gondolá magában:
(– Sárgák lesznek, ha meghalnak).
Hanem ő nem szokott mindent elmondani, a mit gondol.
A spanyol lovagok eltávoztak; hanem hagytak maguk után egy nagy tömlőt,
a mi tele volt bölcseség italával, a hogy ők nevezték az indusok előtt a
pálinkát.
Az indus vének követelték Bria-Roccától, hogy oszsza ki közöttük e
nedvet, hadd kóstolják meg mindnyájan, hadd legyenek ők is olyan
bölcsek, mint a fehérek.
(– És olyan rabszolgák, mint a peruiak) gondolá utána Bria-Rocca, de nem
mondta ki, mert a nagy Tao-Tum szellem megáldotta őt a hallgatás
tudományával; hanem kiönteté a tömlőből a borszeszt egy nagy fateknőbe s
oda állítá a körül a kiváncsiakat, hogy majd mikor ő jelt ad nekik,
hajoljanak oda és igyanak belőle kedvük szerint.
Azzal meggyujtott egy hosszú kámforfa vesszőt, mely illatos fehér
lánggal szokott égni, s megcsóválva azt feje körül, egyet suhintott vele
a kitöltött nedv felé, s a nélkül, hogy az égő vessző hozzá ért volna
ahoz, egyszerre lángot vetett az egész teknő, s a csodálatos fehér
átlátszó víz elkezdett kék sápadt lánggal égni a teknő egyik szélitől a
másikig.
Az indiánok megrettenve ugrottak szélylyel e csodatünemény mellől, mire
Bria-Rocca vesszejével odacsapott a lángoló nedvbe, hogy az égő cseppek
szétfecscsentek a mezitelen testekre, mint tüzes sziporka; s azzal
megragadva a teknő szélét, kidönté belőle az égő borszeszt, mely
lángokat hányva folyott szét a futók lábai alá, kik keresztül gázolva
rajta, magukkal vitték a lángot sarkaikon, lángot hagyva minden lábnyom
után.
Soha sem kivánták többet a derék mapohinok, hogy a bölcseség nedvét
megkóstolják, s a spanyol calabasse nem bírt rájuk azon megrontó
varázszsal, mely többi rézszínű rokonaikat úgy elvesztegeté.
* * *
A tlenochtitlani nép hagyományai közt élt egy régi őslegenda, mely
messze a spanyolok jövetele előtt vette eredetét; a csodás Queczalcoatl
tündérről.
A Queczalcoatl tündér sok-sok száz esztendő előtt jelent meg
Délamerikában; fehér volt az arcza és szakállt, bajuszt viselt;
megtanította a népeket az ennivaló növények ismeretére, az
időszámításra, a réz használatára, épületek készítésére s egy századig
maradt ott, boldogságot árasztva szét minden vidéken; akkor ismét eltünt
a tengeren át kelet felé, megigérve, hogy száz meg száz év mulva majd
vissza jön ismét, s akkor még többre fogja őket tanítani.
Ime, tehát beteljesült, a mit a legenda igért.
Eljöttek az áldott Queczalcoatl utódai, fehér arczuk, fekete szakálluk
és megtanították sok mindenféle szép dologra a jó rézszínű embereket.
Tlenochtitlanban, a gazdag aztek tartományban könnyen ment ez a tanítás:
az aztek faj jó, engedelmességhez szoktatott nép volt már; ismerte az
arany és a szép ruhák értékét; volt saját fényüzése s gazdag fővárosa,
melynek egyik fele egy sósvizű, másik fele édes vizű tó tükrébe nézett,
s maga a tó is körül volt építve házakkal, pyramidokkal és áldozó
teocalikkal, mikben nagy ünnepek idején százával áldozták meg a
kiválogatott férfiakat vérengző isteneiknek.
Az arany és az emberélet olcsó, az élvezet drága volt itt; nem csoda, ha
a spanyolok oly hamar megtanították őket arra, a mit hoztak.
Ámde Chiliben! ott még föld alatt volt az arany; az emberek tapostak ő
rajta, nem ő az embereken; még ott ős eredetiségében volt meg az
idegentőli félelem s az ős szokások imádata: a spanyolok nagyon rossz
tanítványokat találtak ottan. Hitegető szavaikat nem fogták fel a vének,
ajándékaik értékét nem becsülték az ifjak, s az asszonyok szeme nem
akadt meg rajtok; – ezeket csak a rögtöni merész csapás hódíthatá meg.
Valdivia Guelen hegyért nagyszerű ajándékot adott Bria-Roccának: egy
paripát, minden nyergestül és kantárostul.
Fejedelmi volt az ajándék, méltó az elfogadásra: a kaczika nem
utasította azt vissza; megtanult rajta nyargalni, s örömest hallá, ha
azt mondták, hogy illik a lóra.
Még akkor e nemes állatok hasznát nem ismerték az indusok.
Valdivia jól számított. A mint Bria-Rocca megszerette a lovat, hetekig
elkalandozott a puszta savannákban, az ember-magas buja fűben, üldözve a
pézsma-bivalyok csordáit, s nem gondolt rá, hogy a spanyolok a Guelen
hegytetőn várat építettek.
A Morinka istennő ünnepe közeledtével szokás szerint minden férfit
kiparancsolt a városból Bria-Rocca, mert a Morinka ünnepe egyedül az
asszonyoké s azt nem szabad látni férfiszemnek. Ilyenkor a férfiak
kivonulnak az erdőbe, hajtóvadászatra, a városban nem maradnak mások,
mint a gyermekek és az agg nők; a fiatal asszonyok és leányok a Moima
tónál vannak ilyenkor, s nem szabad őket senkinek háborítani. Jaj volna
annak a férfinak, a ki ez ünnepélyt élő szemekkel meglátná; az homlokán
hordaná halálos itéletét, az bujdoshatna erdőről erdőre, mégis
fölkeresnék és megölnék, a ki a Morinka ünnepét megháborította.
A Morinka istennő virága maga is istennő a virágok között; valami
csodálatos növény, mely tizenegy hónapig ott alszik a víz fenekén,
tizenkét lábnyi mélyen a Moima víztükre alatt, s az alatt nem él.
Mikor azután eljön születése napja, a mit soha el nem téveszt, mert az a
leghosszabb nap és a legrövidebb éj, akkor egyszerre megtelik a tó
felszíne barna, fakósárga arasznyi nagyságu göngyöletekkel, a mik úgy
úsznak ott, mint megannyi apró csónak; egy nap mulva a göngyöletek
szélei kitárultak; a burok-hártya felnyílt róluk s roppant csésze alakú
levelek tárultak ki belőlük, miknek belseje halavány karminnal van
festve, mely a kövér húsos levél rostjain, mint egy megtört őszi baraczk
belseje ragyog keresztül, gyönge zöld erekkel áthálózva, mik a levél
kocsánya felé eleven aranyszínbe mennek által; azután elkezdenek a
levelek bámulatos gyorsasággal növekedni, szétterülnek a víz színén,
mint egy-egy gömbölyű asztal, a halavány karmin zománcz átmegy haragos
zöld színbe, s a sárgából lilaszín és karmazsinba átment erek, tarka
reczékben osztják azt fel ezernyi négyszögökbe; a roppant levelek
látható gyorsasággal nőnek, terjednek, némelyik öles átmérőre megnő, s
az egész Moima tavat egy csodálatos gazdag szőnyeggel terítik be, melyen
keresztül-kasul lehet járni, a széles levél meghajlik, de meg nem merül
a léptek alatt; annyi neki egy ember terhe, mint más virágnak egy lepke.
Tized napra azután megjelennek a virágbimbók; nagy, bezárt kelyhek,
akkorák, mint egy gyermekfő, törnek elő a levelek alól, féloldalt fekve
saját terhök miatt. Mint egy dinnye gerezdei, oly alakú fehér rovátkok
jelzik rajtok csupán a külső leveleket, mik két nap alatt lassankint
rózsaszínbe mennek által s negyed nap estéjén szétpattan a négy külső
levél, s a virág nem hajlik féloldalra többé, hanem áll egyenesen: a
csésze szétnyiltával kibomlanak egyenkint a hófehér szirmok, gyönge
pirral kelyheik mélyében, s valami édes illat árad el utánuk az egész
vidéken, melyet nem lehet megnevezni; mely gyönyörteljes ittasságot ád
annak, a ki azt beszívja, tiszta, szűzi édes gyönyört, a mitől elfeledi
a nő, hogy nő és tündérnek érzi magát.
Az ötödik, hatodik napon végre egészen szétnyilik a virág, egyik szirma
a másik után kifejlik, míg végre a hetedik napon teljes pompájában áll
elő, mintha számtalan korona volna egymásba rakva, hófehér ágakkal,
rózsapiros mély színnel, közepén gazdag aranysárga ezernyi szálú
porhonnal; a fejedelmi virágkehely átmérője ekkor három-négy
arasznyi.[2]
Azon az éjszakán, mikor a virágok kinyílnak, van a Morinka ünnepe;
holdujságkor, fénytelen éjjel; mert a tündéri növény kelyhei oly
érzékenyek a világosság iránt, hogy még a holdvilágban is csak félig
nyilnak ki, s a napsugár előtt mindig teljesen összezárulnak.
De kedves nekik a hűs csillagsugár, a távoli, emberérzelmet nem keltő
szűzi fény s a csillagok rejtélyes mímelői: a regényes fénybogárkák.
Mikor e virágok elkezdenek nyílni, millió fénybogár jelen meg a tó
felett; tán az illat csalja őket oda, tán ők is akkor támadnak, mikor e
virágok, s hivatva vannak egymás gyönyörét nevelni? Ilyenkor a roppant
virágkelyhek, mint zöld világú gyémánt-rózsák hajladoznak; a természet
művészkeze drága kövekkel rakta ki koronáikat; a «füvek csillaga»
ezernyi fényes pontocska a harmatos szirmok felett; míg a repülő
«gyémánt» száll szüntelen egyikről a másikra, tündéri tűzjáték gyanánt,
s egy-egy fejedelmi rózsa közepén ott világol a fényrovarok fejedelme, a
pompás aora, a lámpás-bogár, melynek fényében árnyékot vetnek a szirmok.
Holdatlan az éj, de csillagos; a Morinka tó felszíne egy zöld
levélszőnyeggel van bevonva, melyen annyi apró csillag ragyog, a hány
odafenn az égen.
A sűrű banaán-liget körüle, mint egy ezernyi oszlopú zöld templom fogja
körül a bűbájos tavat, melynek felszínén a legpompásabb oltárokban,
óriási virágok kelyhében, száll az égre a legfenségesebb áldozat, a
gyönyörteljes illat.
A tó partján, egy kis kerek pázsitos téren tartják a hindu nők az
áldozat ünnepélyét. Száz legszebb szűz és gyermektelen nő két körbe
fogózva tánczolnak egymás körül, s énekelnek a nagy szellemhez, ki
elhozza a virágzási időt a víz alatti növényekre, s a szívben szendergő
érzelemre.
Ha látná valaki őket messziről, tündéri karéjnak nézné; mindenik hölgy
nyakán egy-egy füzér van, – ragyogó drága kövekből. Száz meg száz brasil
bogárka e sok ezernyi drága kő, mit a hindu hölgyek fonálra kötözve
nyakaik körül fűztek; s miknek szüntelen változó világa smaragdzöldből
rubin-pirosra, a legpompásabb ékszer-ragyogványt is fölülmulja.
A karéj közepén áll maga a királynő, Evoeva, az ő nyakán hármas sor
ragyogó füzér; hajlékony derekát széles öv köríti, megannyi
szemkápráztató fénybogarkákkal kirakva, miknek parányi fénye mégis alig
kölcsönöz annyi világot, hogy a bájos asszony alakjának körrajzait látni
lehessen; sötét haja között azonban egy darab fényes lampyris ragyog,
melynek holdszerű világa a delnő szép arczáig elhalt, s halavány derűt
von arra.
Ha látná valaki őket, tündéreknek vélné; de ki merne ide jönni, hogy
őket meglesse? hogy szentségtöréssel felharagítsa a nagy szellemet maga
ellen? Bizonyára indus férfi nem merné azt tenni, bárha ellenség volna
is.
De a spanyol férfi megteszi, azért, hogy ha jó barát is.
Egyszerre vad férfirivallástól zendül fel a banaán-liget; a nők ijedten
futnak egy csoportba: férfiak törtek a szent berekbe, a szent
Morinka-ünnep éjszakáján.
Valdivia volt az, százötven társával.
Midőn Evoeva megismerte őket, hogy spanyolok, délczegen eléjük lépett s
bátor szóval kérdezé Valdiviától, hogy mertek e szent berekbe lépni
Morinka ünnepén, a midőn minden férfinak távol kell lenni innen?
Valdivia azt válaszolta rá, hogy átölelte a gyönyörű hölgy sima termetét
s haragtól hevült arczára egy forró csókot nyomott.
Hajh! egy bőszült jajkiáltás hangzott fel erre egyszerre az indus nők
ajkairól: «idegen férfi megcsókolta a királynét! Csók érte a királyné
arczát Morinka éjén! idegen férfi csókja!»
Az indus nők eszeveszetten rohantak Valdiviára és társaira, bőszült
harczot kezdve velük királynéjuk miatt, a kétségbeesés harczát, hol
gyönge nők, öltözetlen, fegyvertelen, erőtlen alakok támadnak meg
pánczélos, fegyveres férfiakat, s körmeikkel, fogaikkal, mint az erdei
fenevad, iparkodnak sebet adni, s nem gondolnak a vett sebbel.
A spanyolok kénytelenek voltak fegyvereikhez nyúlni az ádáz támadók
ellen, s nem sokára apró veres patakocskák futottak a Morinka tava felé:
asszonyvér. – De Evoevát mégis kiszabadíták Valdivia kezei közül egy
pillanatra; az a pillanat elég volt a királynénak magát a partról a tóba
vetni, melynek felszíne a roppant nymphæa leveleivel volt borítva; a
levelek összecsukódtak feje fölött, s többé nem is váltak szélylyel.
Száz meg száz nő követte a királyné példáját, üldözőik elől a tóba vetve
magukat, s a spanyolok egyet sem láttak újra fölmerülni. A
nymphæa-levelek újra fennlibegtek a víz színén.
Ámde a nők a síma levélszőnyeg alatt átúsztak a tóból kiszakadó
folyamig, mely távolabb tíz ölnyi magas zuhatagot képez, s e zuhatagon
keresztül rohantak. A ki a sziklákon össze nem zúzta magát, kit a
zuhatag meg nem fojtott, az megmenekült.
* * *
Bria-Rocca késő estig üldözött egy jaguárt a puszta savannán, akkor
utolérte és megölte. Éj lett, mire harczosaival ismét visszavergődött a
Mapocho partja mellé, hol tanyát ütöttek.
Bria-Rocca levezette lovát a folyamhoz itatni. A nemes állat egész nap
nyargalt, szomjas volt; mégis, a mint orrát lehajtotta a víz fölé,
egyszerre odafútt hozzá, visszakapta fejét, egész testén megrázta a
bőrt, sörényét egyik oldalról a másikra átcsapta, s szakgatott, hörgő
nyerítéssel gázolt vissza hátrafelé a vízből, folyvást rázkódva, mintha
még lábairól is le akarná rázni a cseppeket, a mik odaragadtak.
A király azt hitte, hogy tán valami kajmánt érez a mén a vízben, s más
helyre vezette azt. – A paripa ott is ugyanazon undorral rázkódott meg a
víztől s nem ivott belőle.
Vér van abban a vízben, Bria-Rocca király! asszonyoknak vére, attól
borzad a paripa, azért nem iszik belőle!
Éjfél volt és máris világosodni kezdett az erdők fölött az ég.
– Nézzétek, milyen korán kel most a nap! szóltak az álmaikból ébredő
indusok.
– Erdőt gyujtottak meg valahol, az vílágít olyan nagyon; feleltek
egymásnak, s aludtak tovább.
Nem hajnal az, nem is erdőégés, hanem a király városa ég ottan; és a hol
legfényesebb az ég, ott a királyi palota lobog; felgyújtották azt az
idegenek.
Hajnal felé zaj támadt a ligetben, elébb nehány futó gyermek jött
messziről sikoltva, s felverte a férfiak alvó tanyáit. Azok elmondák a
királynak, hogy a fehér idegenek felkölték őket álmaikból s tüzet
csináltak a háztetőkön, a ki nem tudott jól futni, azt megölték.
Azután ismét új hirnökök jöttek a király elé: levágott fejű hullák a
vizben csendesen úszva; asszonyok, gyermekek hullái, iszonyúan
megcsonkítva.
Azok nem mondhattak semmit a királynak, de ő mégis annyit hallott tőlük.
Ott állt, fejszéjére támaszkodva, a folyamparton és nézte, mint úsznak
el előtte csendesen a hullák.
Körüle ádáz jajgatás hangzott:
«Oda Mapocho városa, orozva jöttek ellene a guelen-hegyi szörnyek,
tűzzel lőttek, érczsárkányokkal bömböltek, megölték a gyermeket,
elrabolták a nőt; földig égették a király palotáját.»
A király nyugodtan felelt:
– Ha a nagy szellem úgy akarta, hogy Bria-Rocca vérben áztassa lábait, s
városa tüzénél melegedjék, Bria-Rocca hallgat és nem zúgolódik.
Jöttek azután hozzá a nép vénei; elmondák előtte, hogy a Guelen hegyen a
fehér idegenek nagy titokban sereget gyűjtöttek a velük ellenséges papua
és omagua fajok közül, s Morinka ünnepén, mikor a férfiak mind
kivonulnak az erdőkre, egyszerre megtámadták Bria-Rocca minden faluját,
s elpusztíták azokat; s Valdiviát kiálták ki ez ország urának.
A király nyugodtan felelt:
– Ha a nagy szellem úgy akarta, hogy Bria-Rocca népe elhagyja ősei
földét, Bria-Rocca nem zúgolódik; – helyet ád az idegennek.
Végre jöttek a Mapocho folyamon szállva gyékény csónakok; azokban
megmenekült nők, apró csecsemőikkel. – Némely anyának keblén szúrták át
gyermekét, mégis elhozta azt kebléhez szorítva: azt hitte, hogy még
megélhet.
Ott hozták a király nejét is, a szép Evoevát. A hölgy fekete hajzata le
volt bontva, s elől arczán szétterítve, hogy azt eltakarja egészen.
A nők dühösen ragadák meg Bria-Rocca karját s odamutattak Evoevára.
– Nézd, ott van nőd; megcsókolta annak arczát az idegen férfi.
Bria-Rocca ajkai elfehérültek, halántékain kidagadt minden ér, de
kezében még sem mozdult meg a harczbárd; nyugodt lélekkel felelé a
nőknek:
– Ha a nagy szellem úgy akarta, hogy Bria-Rocca ne nézzen többé
Evoevára, Bria-Rocca megnyugszik benne és nem fog többet reá nézni.
Azzal ráteríté bőrpalástját lábai előtt térdelő nejére és elfordult
attól.
Az indus férfiak fegyverre kaptak ezalatt s paizsaikat verve, kiáltának
boszút az idegenek ellen.
Bria-Rocca odalépett közéjök nyugodtan:
– Hagyjátok pihenni a fegyvert. – Ezt a napot mi elvesztettük, hadd
nyerje meg az ellenség. – Legyen az övé. – Királyok harczolnak ma
szalmaszállal koldusok dárdái ellen. Hadd legyen itt nekik boldogságuk;
hadd legyenek pompás városaik, szép nőik, szép gyermekeik; hadd legyen
sok, sok örömük a földön. – Most nincs nekik még semmijök, hogy
megfizethessenek nekünk ezért az éjszakáért. – Majd ha lesz!
* * *
Tíz esztendő mult el azóta, hogy Bria-Rocca palotáját leégették, az
alatt sok változás történt egész Chili országában. Valdivia elfoglalta
Pizarro nevében Chilit; azután a spanyol királyi párthoz állva, segíté
megbuktatni Pizarrot; ezért jutalmul Chili alkirályává neveztetett ki, a
tartomány egy része, melyet legelőször meghódított, elneveztetett
Valdiviának; ugyane nevet viselte a folyam is, melyből egykor Bria-Rocca
paripája nem akart inni a vér miatt és azon pompás gazdag város, mely az
ind király bámbuszvárosa helyén épült, szinte Valdivia nevét viselte.
Valdivia új alakot adott a tájnak; kövezett utak vezettek egyik várostól
a másikig, miket segíte fölépülni az Európából átcsődült kalandor nép;
ültetve, szántva és aratva, turkálva a földet, és a hegyek ércztermő
ereit, miként ha otthon volna.
Nem háborgatta őket senki; a rézszínű faj eltünt, elveszett előlük: egy
kiáltásukat nem lehetett hallani az erdőn, egy lábnyomukat nem lehetett
találni a földön, végképen elenyésztek onnan, mint mikor nagy
sáskatábort egyszerre elöl a hetednapos hideg eső.
Valószinüleg felvonultak a hegyek közé, belső Amerika sejtetlen
rengetegei közé, miken túl kezdődött még csak a mesék aranyországa, a
miről Cabeça de Vaca, és Niça barát annyi csodálatost meséltek a spanyol
kalandoroknak; ruhában járó vad emberekről, smaragddal és turquoissal
kirakott városokról, a tíz mértföldnyi kerületű Cibolla várról, s a mit
azután olyan sokáig kerestek a hivők a mutatott irányban, a kik közül
természetesen soha sem jött egy is vissza hírt mondani.
Valdivia idejében különösen fel volt hevítve a spanyolok képzelődése ez
Eldorado felől, s ha valaki tünődni talált volna azon, hogy Bria-Rocca
népe hogy tudott úgy eltünni erről a tájról, hogy még hírmondó sem
maradt itt belőle, az nagyon könnyű magyarázatot adhatott magának azzal
a vigasztalással, hogy jó dolguk van azoknak, mert azok felkeresték
atyáik fiait a nagy Cibolla városában, s úsznak tejben és mézben. Vajjon
hogy lehetne utánuk menni?
A spanyolok meghonosultak Chiliben, s többé nem épitettek sánczokat
városaik körül, nem állítottak ki éjszakánkint őröket az utakra, nem
tanították szelindekeiket a kétlábú vad nyomát szaglászni; béke volt és
nyugalom az egész országban; a kereskedők számlálták a pénzt, a nagy
urak pazarolták azt, szép asszonyok jártak selyemben, s a kis gyermekek
lovagoltak apjaik térdén.
Igen, igen; mindenük volt a spanyoloknak, gazdagságuk, boldogságuk,
díszes városaik, még szép asszonyaik és apró beszédes gyermekeik is.
… «Majd ha lesz!» azt mondta hajdan Bria-Rocca.
* * *
Az aruacanok hazája valóban boldog ország.
Az Andes hegyek óriás falai úgy övezik körül, mint egy várat: a meredek
hegyszakadékok elválasztják azt minden oldalról szomszédaiktól;
kiváncsiság, hódítási vágy, vagy kincsszomj hasztalan sóvárogtat
ismeretlen tájaik felé.
A korlátlan hegyzuhatagokon keresztül, mik e bérczeket összevissza
tépik, hasztalan építenének hidakat, hasztalan furdalnák keresztül
alagutaikkal a sziklák zömét, hasztalan vágnának tekervényes utakat a
hegyek gerinczeibe, egy deczemberi esőzés újra képes elrontani minden
emberi munkát, s ha ez nem volna elég megvédeni a határt a hódítók
betörése elől, van négy hatalmas vára az Andes hegyeknek, miknek nevei
Maypo, Peteroa, Chillán és Antuco: – négy tűzokádó hegy; csak egyike ez
erősségeknek indítsa meg hadjáratát a hódítók ellen, s vége minden
emberi fáradságnak; a csinált utat örvények hasogatják ketté, az ismert
völgyeket láva s hógörgeteg temeti be; a lapály felduzzad, mint a
szappanhab buboréka, s az egész tájék, szikláival, vizeivel egyszerre
más alakot ölt, mint egy óriási caleidoscop; hegy van ott, hol azelőtt
víz volt, tó támadt a hegymedenczében, s a zuhatag más nyíláson tör
magának utat.
Pedig Bria-Rocca népe mégis e hegyeken bujdosott át, egész
bivalycsordáival együtt, a míg az Eldorado fanaticusai hasztalan
keresték az utat a mesés országba át.
A Chillán tűzhányó már egy század óta pihent, s csak hegyes behorpadt
tölcsére mutatá a távolból, hogy ő is egyike az eget ostromló
óriásoknak, kik most legyőzve pihennek; vagy tán csak alszanak. Az ilyen
nagy lényeknek álmuk is hosszú.
Az alatt nyugton benőhette oldalát a délvidék buja növényzete, minden
fű, fa megnőtt rajta, mint a hétalvó szakálla; lábainál erdő támadt a
vörös czédrusból, míg tetején tamarikbokor s tömjén cserje bozontosult
el. A tavaszi zöld közül, mely a hegyoldalt borítja, sötét nyilások
tátongnak elő, hajdani lávaömletegek üregei, miken messze be lehet
hatolni a hegy oldalába; az omagua fajok meséi szerint ez üregeken át
bujdostak keresztül a Cordillerák túlsó vidékeire az üldözött aruacanok.
Nehány kiváncsi kalandor mindig akadt, ki saját rovására be merészkedett
az üregek tömkelegeibe, az aranyországba vezető utat keresni: azok
rendesen nem jöttek többet vissza. – Az ilyeneket senki sem vette
számba.
Egyszer azonban két jámbor szerzetes indult meg Sant-Jagoból e rejtelmes
utra, egy néger szolgát vivén magukkal, ki az indusok nyelvén értett.
Ha mind a hárman odavesztek volna, valószinűleg értük sem sok zajt
ütöttek volna a honmaradottak; azonban rövid időn visszatért a három
közül a néger szolga.
Ezt mindjárt kérdőre vonták; azonban egyebet nem akart megvallani,
minthogy uti társai meghaltak; hogyan és mikor? azt nem szabad
megmondania, mert megesküdött a nagy Mahu-Mahu fogaira, hogy ezt soha ki
nem beszéli.
Valdivia azonban kínpadra vonatta a jámbort, a hol ez gonoszabbnak
találta a hüvelykszorítót és a forró olajat a nagy Mahu-Mahu fogainál s
igérte, hogy mindent elmond úgy, a hogy történt.
Ő és két társa a Chillán hegy barlangjához érve, miután fáklyákkal
ellátták magukat, beléptek a tág torkolatba, a hol, midőn nehány száz
lépésnyire haladtak, a nyirkossá vált földön világosan kivehették az
aruacanok ki- s bejáró lábnyomait: megismerhetők azok a kaucsuk
sarokról, miket lábaikra vonnak a kígyók ellen. Beljebb haladva, mindig
tágabbá válik az üreg; nagy lyukacsos kőtömegek csüngnek csodaalakokban
a meredek falakról alá, mik alatt elhaladni irtózat. Azután egy
földalatti folyam vágja ketté az üreget, melynek vizét nem láthatni,
csak zajos zúgása hangzik fel a nyilt örvényből, mely felett ingó
bámbusz-hid vezet keresztül, hasonló ahoz, a mit a Mapocho folyamon
fontak át hajdan az aruacanok. – A volcani alagut ezentul meredekké kezd
válni, néhol magas sziklákra kelle felkapaszkodniok, mint mikor
hegytetőkre megy föl az ember; végre ismét összeszűkül a torkolat,
annyira, hogy két ember nem fér el egymás mellett; ott egy helyen üresen
kezdett lábaik alatt dobogni a föld, mintha ki volna pallózva; ők csak
haladtak előre: egyszerre lebillent alattuk a palló, s ők lezuhantak
mind a hárman egy mély üregbe. Csapda volt az hivatlan jövevények
számára, a honnan nem lehetett kiszabadulni. – Három ember egymás
vállára állva sem érte el a verem párkányát, s a falakba nem lehetett
kapaszkodni.
Nehány órai kínos küzdelem után léptek hangzottak fejeik fölött, s a
behatoló fáklyavilágnál az aruacanok alakjait pillanták meg; megismerék
őket gyapottal rakgatott testükről. Az indusok hosszú pányvákkal
kihúzták őket a veremből, bekötötték szemeiket, gúzszsal hátra tekerték
kezeiket, s azután hajtották őket maguk előtt, két szívós fa közé
csiptetve mindegyik fogoly nyakát, s úgy tolva őket előre.
Nemsokára megszünt a szűk folyosó döngése, a szabad levegő szele tudatá
velük, hogy ismét ég alatt vannak; itt feloldozák szemeiket.
A Chillán hegy craterében voltak.
Egy borzasztó tekintetű völgy az, tölcsér idomú mélyedéssel, melynek
falai még most is olyan kopárok, mint midőn a vulcán legutoljára
megszünt égni. Köröskörül vöröses-barna kőtorlat, kiégett, örökholt
anyag, a miben semmi növény meg nem él, nem egyetlen moha, vagy páfrán;
lefelé a kerek völgyüst mindig hegyesebben szorul össze, a faloldalak
számtalan gömbölyű lyukkal pontozva, mint egy darázsfészek sejtje; a
völgy legalján egy csoport szürkezöld terebélyfa elszórtan, egymástól
távol; körül semmi fű, vagy virág; az átkozott upasfa az, a gyilkos
méregnövény, melynek nedvébe az indusok nyilaikat szokták mártani; s
miknek puszta kigőzölgése megöl minden növényt köröskörül; ők egyedüli
növénylakosai e völgynek.
E borzalmas völgy oldalán egy széles karima fut körül; egy későbbi
crater beomlásának maradványa, mely mintegy karzatot képez e kietlen
amphitheatrum körül. E karzaton álltak sorban az aruacanok vénjei,
köztük Bria-Rocca, a király.
E karzatról ismét egy alacsonyabb félkaréj hajlott alá, lépcsőzetes
szállapodással, melynek fokain roppant nagy vörös cserép-korsók voltak
elhelyezve sorban; némelyiknek nyilása erősen lekötve kaucsukkal, mások
ismét egészen nyitva. – Olyanokat, a mik le voltak kötve, száznál többet
számlált meg a néger.
A mint a foglyokat Bria-Rocca elé hozták, az két üres cserép-korsót
állíttatott melléjük, s a két fehér fogolyt két oszlophoz kötöztetve,
egy hosszú síppal átütteté szíveiket, hasonlatossal azokhoz, a minőket a
hevéa fákba ütnek, midőn nedveiket lecsapolják. – A két spanyol vére
kicsorgott a cserépkorsókba; hulláikat lelökték a mélységbe.
Akkor a két cserépedényt levitték a többiek sorába, s ott hagyták.
Kevés idő mulva azokból a sűrű sejtalakú lyukakból apró sárga kígyók
kezdtek előbujni; színükre, alakjukra nézve olyanok, mint egy szivar. –
Tudatlan utazók gyakran megcsalják magukat velük; azt hiszik, elvetett
szivart találtak a földön, lehajolnak érte, az pedig a halál; egy csípés
elég belőle. E gonosz kis férgek ezrenként tódultak a korsókhoz, mikben
a vér volt, s becsúsztak azok nyilásain. Mikor azután megteltek az
edények, akkor két indus ovatosan közelített hozzájuk, s szájaikra
hirtelen egy-egy kaucsuk tömlőt vonva, bezárták azokat.
Kérdés volt róla, hogy őt is megöljék, de Bria-Rocca azt mondta, hogy a
fekete vére nem jó, s élve hagyták; de meg kellett neki esküdnie a nagy
Mahu-Mahura, hogy senkinek arról, a mit látott, szólni nem fog; különben
egy napon az aruacanok eljönnek érte tizezer emberrel, s akkor nem
nézik: ki fehér, ki fekete?
Így eresztették vissza az elébbeni uton; ők maguk merre jutottak ki a
craterből, arról semmit sem tud.
Természetesen, hogy az egész rémmeséből egy szót sem hittek el a
négernek, bizonyosan ő maga ölte meg utitársait, s most vad eszével
csodatörténeteket gondol ki. Hazugság az egész. A boldogtalant karóba
húzták Sant-Jago alatt.
* * *
Rég el is felejtették a néger meséjét Chiliben. Valdivia visszatért
Peruból dicsőséggel és kitüntetésekkel elhalmozva, s békében élt saját
nevét hordó városában. Harczosait felosztá helyőrségül szerteszét fekvő
városai és telepítvényeibe, alig tartott maga körül többet háromszáz
férfinál; azok is egészen kijöttek a fegyverforgatási gyakorlatból,
annyira nem volt semmi tennivalójuk.
Egy éjszaka, legnagyobb csend és béke idején, egyszerre vad riadal
ébreszté fel Valdivia lakosait; a körülfekvő halmok minden oldalról
szilaj ordítást viszhangzottak alá, s a szerteszét felgyujtott külső
majorok lángjánál ezer meg ezer vad tomboló alakot lehetett látni.
«Az aruacanok jöttek vissza!» hangzott a rémkiáltás a városban fel
Valdivia palotájáig.
Igen, az aruacanok vannak itten, számot kérni, ki épített itten várost
atyáik sírhalmára; és Bria-Rocca van itt, megkérdeni, ki ölte meg
alattvalói ezreit, ki csókolta meg a szép Evoeva arczát?
Oly véletlen, oly hirtelen lepték meg egyszerre az egész tartományt,
hogy egyik város a másikat nem tudósíthatta a veszélyről; mire Valdivia
kardját felkötötte, minden halom el volt foglalva a város körül a veres
indiánok ezreitől.
Csupán egy oldalon nem volt megszállva a város, mintha az indusok
készakarva utat akarnának nyitni a spanyoloknak a menekülésre.
Ámde azoknak van eszük, hogy ki ne rohanjanak tízezernyi dühödt ellenség
közé a szabad mezőre, a hol azok mérges nyilaikkal közel érhetik őket, s
felvontatták ágyúikat a falakra. Mit árthat azoknak a meztelen indus
nyila?
A közeli halmokat ellepték az indusok, ha ágyúik és bombáik volnának,
szépen belövöldözhetnének onnan a városba. Valdivia harczosai nyugodtan
néznek fel reájuk erős falaik tetejéről, nincs az indusnak ostromgépe,
mely azokat megrontsa.
Bria-Rocca sátora ott áll a város melletti pálmahalmon, hol magas sugár
kókuszpálmák hajtogatják fejeiket; onnan épen Valdivia palotájába látni,
a kövezett udvarra.
Az indus vezér parancsára nyolcz fiatal pálmatörzs hegyéről levágták az
indusok a levélkoronát, s felül behasíták azokat nehány lábnyira; akkor
hosszú háncskötelet hurkoltak a pálma tetejére, s annak másik végét egy
korong körül tekerték: azután rudakat dugtak a korongba s elkezdék azt
hajtani. A háncskötél mindig lejebb húzta a pálma hegyét, a karcsú sudár
meghajlott lassankint, szívós derekát ívalakúvá görbítve, míg egészen
lehajlott földig. Akkor az indiánok szétfeszíték a fa hasított részét, s
egy különös alakú cserépedényt dugtak közé, melynek kaucsukkal volt
bekötve a nyílása.
Akkor Bria-Rocca kivonta baltáját öve mellől s a megfeszült háncskötelet
egy csapással ketté vágta.
A szívós pálmatörzs süvöltve pattant fel egyszerre a magasba, messzire
kilökve a közbecsíptetett cserépedényt, mely zúgva repült ezer lépésnyi
távolba, s ott esett le Valdivia piacza közepén.
Azután a második, harmadik pálmatörzs röpíté el veszedelmes bombáit,
azután egyszerre mind; és azután ismét újra kezdték, újra lehajták őket,
új cserépbombákat röpítve belőlük a városba.
Oh ez átkozott munka volt: a széttört cseréptömlőkből ezer meg ezer apró
mérges kígyó ömlött elő; fehér emberek vérétől dühösen, a rázkódástól
bőszülten rohant a védőkre, kiknek fegyvere hasztalan volt ez átkozott
apró szörnyetegek ellen. A vérszomjas pokolférgek felfutottak a ló
lábain, bebujtak a pánczél alá, ott is megölték a lovagot,
széthemzsegtek az utczákon, eláradtak a házakba, megölve gyermeket,
asszonyt, ki előlök futni nem bírt.
Egy óra mulva Valdiviának több halottja volt, mint harczosa; maga is
kétségbe esve kapott lovára s száz fegyveresével kirontott a Sant-Jago
felé vezető kapun, a mit az indusok szabadon hagytak.
Egy diadalordítás hangzott füleibe; a szemközt levő őserdő száz helyen
meggyulladt, s Valdivia egyszerre körülfogva látta magát; hátul a
bőszült indusok, elől az égő erdő.
Kisérői ijedten futottak vissza, inkább óhajtva a harczban elesni, nem
esni el ingyen; de Valdivia jobbnak tartá merészen belerohanni az égő
erdőbe s a tűztengeren vágni keresztül magát, vagy ott elégni.
Az indusok az égő erdő széleig üldözték, ott, a mint látták, hogy
vakmerően bele nyargal az égő erdőbe, visszamaradtak tőle.
Csak egy ember üldözte őt oda is, Bria-Rocca. A spanyol ló nem félt a
tűztől; égő lombok hullottak tűzesőben fejeikre, zsarátnak lángolt
lábaik alatt, s a két ló szilajon vágtatott egymás után.
Valdivia hátra sem pillantott, észre sem vevé, midőn az indus hosszú
szigonyos dárdáját hátulról testébe taszítá, hogy mikor visszarántotta,
a szív is kiszakadt utána.
* * *
Valdivia városa helyén ismét fekete szérű támadt, leégett házak szérűje
s Bria-Rocca palotája helyén nem volt semmi más palota.
Itt e fekete, letarolt helyen tartott ünnepet Bria-Rocca a megsértett
Morinka istennőnek tíz évi gyászolás után.
Odahozatta Evoevát is, megvetett nejét, kire tíz év óta rá nem nézett.
Akkor megcsókolá őt orczáján, megölelte és adott neki ajándékba egy
csengő dobot, egy csont fuvolát és egy serleget tele pálmaborral; és azt
mondta neki:
– Örömnap van ma, Evoeva! Ma tánczolj, ma danolj, ma igyál! Verd a
dobot, fújd a sípot, ürítsd ki a kelyhet; – ez a dob Valdivia bőre, ez a
síp Valdivia csontja, ez a kehely Valdivia feje!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az aruacanok országát maig sem hódítá meg senki.