– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
… 1846-ban tizen ültek egy asztalnál Sylvester úr neve napján.
Tiz víg fiu, – mind fiatal, – mind poéta.
Köztük a költők fejedelme.
Tudták, hogy az első mindnyájuk közt és nem haragudtak rá érte.
Víg poharazás közt telt az est, én is ott voltam közöttük, – hát hiszen
nekünk is szabad volt egyszer jó kedvünknek lenni.
Valami bohó jó kedvében azt a kérdést tette: vajjon mit gondolunk
sorban, ki milyen halállal fog meghalni?
Jó kedvünk volt, ifjak voltunk, kinek ne tetszett volna ez a kérdés?
Az első jókedvű, tiszta, őszinte lelkű fiu ezt felelte: «én pap vagyok,
belőlem prédikácziós halott lesz, kántussal temetnek el, a mint illik».
A második délczeg, szenvedélyes, heveskedő ifju azt mondá: «nekem olcsó
az életem, drága a becsületem: meglátjátok, párbajban ölnek meg».
Harmadik szelíd, hallgatag társ felelt: «sejtelmem azt súgja, hogy mikor
egyszerre jó dolgom kezd lenni, akkor kell hirtelen meghalnom».
Negyedik, a könnyelmű, viharos dalnok, fellobbanva mondá: «engem a bor
szelleme öljön meg, a pohár legyen katakombám s borkőből legyen sírom
Memnon-szobra.»
Ötödik, hidegvérű, szenvedélytelen arcz, kitől nem várt senki ilyen
választ, azt mondá: «Kaczagjatok rajtam, de én jól tudom, hogy engem a
lelkem öl meg; egyszer megőrülök s abba halok bele».
Hatodik az attikus humor és sarkasmusok nagy mestere tréfás gúnynyal
mondá: «velem nagy dolga lesz a halálnak, mert én megküzdök vele s
elkergetem, s nem adom meg neki magamat, akármilyen szép dolgokat
igérjen is a más világon, míg nekem nem tetszik».
Hetedik közülünk hivatalnok volt akkor, s nagy megnyugvással felelt:
«hogy neki mint ilyennek, kiváltságos igényei vannak a hæmorhoidákhoz.
Ez a végünk vagy elébb vagy utóbb».
A nyolczadik, a kedélyes regények irója azt felelte, hogy kisebb gondja
is nagyobb annál, s leszidott bennünket azért a hiuságért, hogy nem
szégyenlünk magunkról értekezni, mint valami kurta tudósok.
Kilenczedik voltam én, azt találtam mondani, hogy akkor halok meg, mikor
képtelen vagyok tovább dolgozni. (Kisül hát, hogy féltemben irok annyit
nyakrafőre.)
Tizedik volt ő.
Most is látom azt a komoly arczot előttem, a mivel azt mondta:
«Én nem halok meg gyáván, csöndesen; – csatatér lesz a halálos ágyam,
ott taposnak össze, ottan temetnek el, soha rám sem talál senki.»
Egy pillanatig elnémult mindenki, a másik pillanatban összezördültek a
poharak: «no hát addig éljünk, a míg meg nem halunk».
Éjfél vetett haza, még akkor is sokáig barangoltunk az utczákon, olyan
lanyha volt a lég, mint tavaszkor, bárányfelhők terjengtek az égen, a
kertekben sárga virág nyilott, minden oly derült volt Sylvester estéjén.