– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
… 1857…
Alacsony domb a hegy alatt. Százan is feküsznek tán abban!
Nincsen emlék, nincs ültetett virág rajta, távol esik minden úttól,
ember nem botlik bele.
Zajos Sylvester-éjszakán bömböl a szél két hegy között, ha megkap egy
rongyos felhőt, elkergeti egyik ég sarkától a másikig.
Lenn a nehéz domb alatt, a fű gyökerén is alul, ott veri a költő kobzát,
arany lantját, ezüst húrral, olyan bűbájos dalokat zeng; társai, a többi
halottak, körül ülik, úgy hallgatják.
Zeng nekik dicső napokról, szerelemről a föld alatt, áloműző mély
bánatról, mely a sír mélyén sem szunnyad. Úgy hallgatják, úgy ügyelnek.
Fenn a földön üvölt a vész; erdő zúdul, tört fa recscsen, nyugtalan
utczákon végig zörög ajtó, ablak; kandallókban úgy sír a tűz, ember
szíve oly kedvetlen.