– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
… 1844-ben úgy tett az öreg Sylvester, mint a ki egyszerre nagy úrrá
lett, s aztán nem ismer rá többet a szegény atyafira.
Azt sem kérdezte merre van, hová lett az a csillagszülötte ifju, a kinek
ő szokta elhozni születése napját? Most nem volt számára sem újévi, sem
születésnapi ajándéka. Mintha ő volna a leggonoszabb bankdirektor, a ki
zár alatt tartja az arany napsugár melegét. Dölyfös kegyetlenségében
tizenhat fokra emelte fel a hideget, azon alól nem discontózik.
Pedig tudhatná, hogy a költő szobájában hideg van, ha szíve nem
melegítené, talán meg is fagyna benne. Az emberek szivességétől ugyan
megfagyhatna.
Három lépés hossza, három lépés széle a költő szobájának, hanem hiszen
övé az egész világ, előtte feküsznek tűz érlelő költeményei, azok
biztosítják számára a halhatatlanságot, hanem a falat kenyér, mely a mai
napot biztosítaná számára, az nincsen mellette. Utolsó a ház a sorban, a
város legvégső kalyibája, ablakából a nagy hideg puszta látszik, közel
hozzá egy kerek domb, kerek dombon az akasztófa; mégis szép lakás volna
ez neki, csak mindennap ne kérdenék tőle, hogy mikor fizeti meg a
házbért?
Hideg Sylvester-éjszakán boldogtalan életéről rímeket soroz a költő; –
önkényt jön minden gondolat, nem kell nehezen keresni; sötét van, mécsre
nem telik, a szomorú sorokat oda irogatta a falra, hideg ágya fölé, majd
ha virrad reggel, megtalálja ottan, leirhatja róla rongyos
szalmaszékasztalán; hogy fognak rajta mulatni, a kik elolvassák.