– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
… 1841-dik esztendő utolsó napján nappal napot, éjjel csillagot nem
látott senki az égen; omlott a zápor pihenés nélkül, s ez az ostoba föld
a sok mosdástól egyre piszkosabb lett.
Az alföldi rónán semmi zöld sincsen már, madár sem járja most, vadlúd
elköltözött, betyár pihen otthon szeretője keblén, nem vágyik senki a
szabadba e moslék időben.
Mehet nagy egyedül végig a pusztaságon az a magányos utazó, kit az ég
haragja vándorolni küldött; senki sem szólítja meg, senki sem mondja
neki: térj be, ne menj odább.
Csak gyalog utazik, csak a sár marasztalja; rossz kurta köpönyeg a
vállán, gyönge mentség napos zápor ellen; görcsös bot kezében, olyan jól
beillenék vele koldusnak.
Pedig ő volt a költők fejedelme.
Senki sem tudta még azt. Titok volt. De ő érzé szivében az égi lángot és
fölötte érzé magát a földnek. Majd megtudják azt mások is nem sokára.
Viszik őt szárnyakká lett vágyak, még maga sem tudja hová? Annyi
bizonyos, hogy nem boldog tűzhely mellé.
Eső vágja, szél küzd vele, iszap útját állja: nem törődik velök a
trónkövetelő.
A mint menne nagy sietve, egyszer csak nagy tó állja útját; máskor
kicsiny patak szokott az lenni, most tengerré nőtt meg.
«Oh kis patak, kiről annyit énekeltem, te is ellenségem lettél.»
Vissza kell fordulni! oda is, vissza is üldözi a zápor. Vén Sylvester
sírhatnék ma nagyon; jó anyja kebléről elbujdosott szívtől szakadt fia,
hogy elmenjen koldusok vezérének, költők fejedelmének, vándor
komédiásnak, papiros királynak: azt siratja olyan nagyon a napok
sereghajtója, az érzékeny szivű Sylvester.