(Emlék.)
Különös tréfás öreg úr ez a Sylvester… egyik kezével sírt ás, a másikkal
bölcsőt ringat; odaül a határdombra, mely a jövőt és a multat
elválasztja, ott hizelkedik a közeledőnek s gorombáskodik a tovább
menővel; – a ma születőnek beszél vidám farsangról, virágos tavaszról,
gazdag aratásról; a haldoklónak szemére hányja hosszú bőjtjét, száraz
nyarát, hiú reményeit.
Még alakját is annyit változtatja: majd mint tisztes öreg ember
koczogtat be hozzánk, fehér, zuzmarás szakállal, nagy szemöldökei
csillognak a dértől, fázó gyermekek csak úgy bujnak előle édes anyjuk
ölébe; – majd meg könnyű tavaszruhát vesz magára, nekivetkőzik nyalkára;
zöld levelet, másod-ibolyát tűz gomblyukába s pirosítja magát
tavaszfelhő kárminnal, mint valami kaczér vén gavallér; másszor megint,
mint valami szeles vad czimbora, nyakába keríti a bőjti szelek
köpönyegét, úgy nyargal éjszaka az utczákon, mikor minden tisztességes
ember alszik, bedörömböl ajtón, ablakon, leénekel a kéményen s
cserepekkel hajigálózik a házfedelekről; – ha pedig olykor eszébe jut a
multak bánata, rákezdi a sírást, ontja a záport reggeltől késő estig;
hiába kérlelik, hiába vigasztalják: ne sírjon, elég már! – Néha
megszállja a jótékony szellem; szereti ha áldják, ha jól emlékeznek
felőle; beteríti hópaplannal álmos leánykáit, a mezők füveit, aludjál
zöld vetés, álmodjál arany kalászról, kék buzavirágról, itt van az öreg
Sylvester apó, betakargat lágy pehelylyel, meleg dunyhával; majd meg
világgyűlölő kedvében csonttá fagylalja a földet, csikorog a lég is, nem
hallgat sem mező füvére, sem ég madarára, beszélhetnek neki! –
Kegyetlen, mint egy uzsorás, egy árva hópelyhet le nem ejtene az égből
senki kérelmére s ha unja látni a nyomoruságot, beburkolja magát
ködbundájába orra hegyéig, hogy ne is lehessen vele beszélni.
Ilyen szeszélyes agglegény az öreg Sylvester.
… 1822-ben különös jó kedvében lehetett az öreg úr, meghozta minden ház
számára az új-esztendei ajándékot; az ablakokra a jégvirágot, a mezőkre
a havat, az eresz alját szépen felczifrázta fényes jégcsapokkal s a
fáknak új lombot adott szép fehér zuzmarából. Az emberek azt mondták,
hogy áldott esztendő lesz: «jó tél, jó nyár».
Kis-Kőrös város utczáján tizenegyet kiáltott már az éji őr; innen-onnan
a faluból lámpással mentek haza az emberek, kiket imitt-amott mulatságos
háznál szinte ott talált az éjfél; olyan kedves dolog ilyenkor haza felé
menni: a friss tiszta lég jól esik a bortól ködös főnek; elmondott
adomák, víg beszédek még most is zúgnak az emlékezetben, a gyönge hó
ropog a láb alatt; szép dolog meleg bundában dicsérni a telet, nem
árthat az nekünk, legfelebb az arczot csípi mosolygó pirosra.
A csillagos ég is sokkal szebb ilyenkor: mindenik csillagnak több kedve
van ragyogni, tündér hullócsillagok szállnak nyugatról keletre, arany
utat festve maguknak az égen.
Oh be együgyű ember lehetett, a ki azt legelőször kitalálta, hogy
valahányszor egy csillag átfut, annyiszor meghal egy ember. Mintha
megfordítva nem sokkal szebb volna; valahányszor hullócsillag esik: egy
ember születik; az a hulló tűz az égből szálló lélek; égből esett
csillag minden ember lelke.
Némelyik még aztán vissza is megy az égbe.
Elcsöndesültek már lassankint az utczák, járó-kelők lépései nem hagynak
többé nyomot a hóban, minden ablak elsötétült egyenkint a sorban; csak
egy háznál volt még gyertyavilág: ottan még nem nyughattak.
A város székháza az a kis ház, a másfél ajtó, a pirossal festett ökörfej
és tagló tanuskodik róla.
Itten lakozik a «jó öreg korcsmáros», még akkor fiatal, jókedvű férfi,
ifju feleségével.
Benn a kis szobában nagy jövés-menés van, valakire várnak: másvilágról
jövő új vendégre; olyan örömmel várják, pedig még azt sem tudják: úrfi
lesz-e, vagy kisasszony? pedig még azt sem tudják: örömet hoz-e vagy bút
magával?
A fali óra oda benn nagy nyöszörgéssel hozzá fog az ütéshez, elveri nagy
gondolkodva végig a tizenkettőt, mintha minden ütésnél számlálná
magában: nem tévesztette-e el? – Sylvester nagyapónak letelt a napja, az
1822 lefeküdt a sírba.
Odafenn az égen nagy robogva száll keresztül a pislogó csillagocskák
szemei előtt egy roppant meteor, változó színével fényt vetve a földre,
szikrázó sörényét csóválva maga után hosszan. Fele útján szétpattant,
elveszett.
Ide lenn a kis hajlék meleg szobájában fiucska született, ki fölött
örömkönyeket sír a jó öreg korcsmáros s az anyák legjobbika.
A csillagocskák odafenn integettek egymásnak, suttogva sugárbeszéddel:
«ma született új csillaga a földnek, a ki ragyogni fog egykor, hogy
egész nemzete melegszik sugárainál, s még a távol népek is meglátják és
magasztalni fogják tündöklését…»
Ez volt Sylvester újévi ajándéka.