Egyszer valamelyik nagy alföldi magyar városban, melynek népessége
általán értelmes és jómódú volt minden időben, az a különös gondolat
kezdett elterjedni, hogy nem jól van az, a midőn harminczezer ember
szűrben és ködmenben jár, alig háromezer pedig dolmányban és
köpönyegben, mégis tizszerannyi ködmenes ember ügyét dolmányos emberek
intézik. Hogyan értenék kaputos emberek a szűrös emberek baját, hogy
lehetnének igazságosak irántuk? nem is mer előttük a szegény ember
igazán szíve szerint beszélni; rá sem is hallgatnak azok, mert lenézik
őket; a város vagyonával is csak úgy bánnak, mint nagy urak, a kik nem
tudják, hogy mi fán terem a forint és a garas? nem pedig, mint jó
gazdák, a kik megszokták a takarékosságot; mikor törvényszéket tartanak,
akkor deákul beszélnek, hogy a parasztos felek ne értsék; s ha
végrehajtani, határtjárni, ókumlálni vannak küldve, mindjárt hintó kell
alájuk, a hová ködmenes ember gyalog is el tudna menni, vagy alkalmat
várna, ha üres szekér indul valahá…
Ez a zúgás, morgás addig fészkelődött, hogy egyszer a választó polgárság
nyilvánságosan kimondá, hogy ő nekik ködmenes tanács kell; megeléglették
az úri hivatalnokok szolgálatát, próbáljanak már másokkal szerencsét; s
úgy is lett, hogy a következő tisztújításon mind kihagyták a posztóruhás
népet a tanácsból, s választottak helyébe tisztességes földmívelőket, a
kik is valójában mind derék, becsületes, feddhetlen életű emberek
voltak, nem is a fizetésért vállalták el a hivatalt, mert volt nekik
miből élni; aztán tudományuk is volt hozzá, mert iskolákat végzettek,
nem igen sokat ugyan, de hiszen minek is az embernek olyan sokat tudni a
világra? Régi aranymondás az, hogy «csekély bölcseséggel kormányozzák a
világot».
Vala pedig azon időben egy átkozott, bonyolódott, összevissza gubanczolt
per abban a derék városban, minden birónak ijedelme, minden ügyvédnek
gyönyörüsége; a mit közönségesen ilyen czím alatt volt szokás emlegetni:
«a kurta kutya contra buglyos kakas».
Ez volt körülbelül a rémséges per tartalma: hogy Mácsik Mátyás uram és
Sajtos András uram szomszédok voltak a városban. Mácsik uramnak volt egy
kurta kutyája, Sajtos uramnak egy buglyos kakasa; egy délután a kurta
kutya és a buglyos kakas összevesztek a szeméten; a kakas kivágta a
kurta kutya balszemét, a kutya meg elharapta a buglyos kakas jobb lábát,
melyik volt már most a hibás, melyik gazdája fizesse a kárt? Mácsik uram
tanúi azt állították, hogy a kakas kezdte a czivódást, Sajtos uraméi
megesküdtek rá, hogy a kutya volt a vétkes. Ebből csunya nagy per
támadt; Mácsik uram megverte miatta Sajtos uramnak a fiát, Sajtos uram
lekofázta Mácsik uram feleségét, az bedöntötte emennek a kerítését, emez
átszórta a rothadt almát annak az udvarára, az utczán egyszer
lehasogatták egymás köntösét a nagy huzakodásban, a mezőn ráhajtották
egymás marháit a tilosra. Mácsik uram szappant főzetett, hogy annak a
szagával üldözze ki szomszédját a világból; Sajtos uram meg azért is
lókörmöt és ökörszarvat égetett az udvarán; ezért meg aztán a többi
szomszédok támadtak rájuk, azokkal is összeverekedtek, ezeknek a
panaszaival megint nagyobbodott a per; utoljára a város is
beleavatkozott; a perlekedők a birákat is megsértették; azok itéletet
hoztak, ezek visszaverték a végrehajtókat, utoljára annyira nőtt a sok
kártérítési, becstelenítési, erőszakoskodási, visszaűzési mellékletek
miatt a per, hogy egy ember a világért fel nem birta azt emelni az
asztalra.
Próbálgatták is a bírák, mikor már nagyon beléfáradtak, hogy kibékítsék
a feleket, hanem az meg épen lehetetlen volt. Ki téríti meg az okozott
perköltséget? Mácsik uram három hétig járt fenn Bécsben abban az ügyben,
mennyi tömérdeket elköltött ott, a míg végre beszélhetett valamelyik
udvari agens sollicitatornak a ruhatisztítójával, s megérttette vele a
dolgot: iszonyú pénzbe került az! De Sajtos uramnak meg még több kiadása
volt egy budai tabuláris ügyvéd végett, a kinek minden vásár alkalmával
küldött fel sajtot, szilvaízt és tojást, ha azt akkor mind eladta volna,
a pénzt kamatra adta volna, a kamatot mindig a tőkéhez tette volna,
annyi sok esztendő alatt milyen nagy capitalis lett volna abból!
Egy szóval a kurta kutya contra buglyos kakas processusnak nem tudott
vége szakadni.
Most tehát az új biróválasztás után az a jó mulatsága volt a hivatalból
kimaradt úri rendnek, hogy elvárja, mi tevő lesz az új tanács a híres
perrel?
Nem is soká kellett várniok, sem pedig Mácsik és Sajtos uraimékat nem
kellett senkinek lovalni, mert a mely reggel nemzetes Csonttörő Mihály
uramat megerősíték a birói székben, azon napnak délutánján már ott volt
nála a két perlekedő férfi; nehogy más legyen az első, a ki az új birót
megpróbálja.
Csonttörő Mihály uram nem hiába viselte ezt a nevet, mert valóban derék,
termetes, csontot törni képes férfi volt, a legjobb idejében, derült,
jókedvű orczával; akkor is csak egy magyar nadrágban volt, egy ingre
vetkőzve, mert az ezüstgombos ködmen nem szaggatni való.
– Adjon Isten jó napot kegyelmeteknek! szólt, az érkezőkkel kezet fogva;
hát eljöttek, ugyan örülök rajta. Épen most volt a kezemben a pörük.
Tessék leülni nálam. Te asszony, hozz egy kulacs bort, meg azt a fehér
czipót, azzal a sonkával. Tessék, nemzetes uraim: saját termésem. De biz
ezt meg kell kóstolni; de biz addig egy szót sem szólunk a perről.
Mácsik uram, Sajtos uram, leültek az asztal mellé, egymásnak hátat
fordítva.
– Drága jó bor termett az idén, konyítja a tizennegyedikit, ugy-e bár,
Mácsik uram? Hát kegyelmed, Sajtos uram, nem úgy találja-e? No, hála az
úr Istennek, hogy valahára még is valamiben egyetértenek. Hisz mindig
mondtam én, hogy Mácsik uram, meg Sajtos uram talpig derék, becsületes
ember mind a kettő. Hát ez a sonka mit beszél? öt mázsás disznó járt
ennek a lábán. Hallom, hogy Sajtos uramnak is szép egy pár hízója van;
de Mácsik uramé se kutya. Aztán a disznótorból ki ne hagyjanak ám.
A két pörös úr most már az asztalnak fordult, s kissé vidámabb orczával
felelének Csonttörő Mihály uramnak, hogy mihelyt disznót ölnek, olyan
szál kolbászt küldenek neki, a mi körül éri a portáját.
– No ennek előre is megiszszuk az áldomását, koczczintsunk egymással
egyet.
A két úr összeüté poharait a biróéval, de még egymással nem.
– Hát odahaza mit csinálnak az apróságok? Mácsik uramnak ugyan szép
eladó leánya van már. Megüljük ám annak a lakodalmát; tudok én annak
majd vőlegényt, derekat. Hát Sajtos uram fia kitanulta-e már a
debreczeni collegiumot? máshova ne vigye ám káplánnak, mert innen
vasfogóval sem eresztjük.
A két úr e szóra kedvencz thémájába jött bele; egyik a leányáról, másik
a fiáról annyi sok szépet, jót tudott elmondani, hogy annak késő estig
nem szakadt vége, annyival is inkább, hogy Csonttörő Mihály uram is
segítette szaporítani a jó szót; a kulacs e közben kétszer is kiürült,
harmadszor is megtelt: a pörlekedő felek utoljára resteltek belőle a
pohárba töltögetni, hanem egymás után ittak, később egymás egészségére
ittak, utoljára összeölelkeztek, megcsókolták egymást; megesküdtek, hogy
soha sem volt nekik egymással semminemű bajuk, csak a gonosz szomszédok,
meg a prókátorok tüzelték őket egymás ellen. Végtére parolát csaptak
egymás tenyerébe, hogy mihelyt Mácsik uram leánya arra való lesz, Sajtos
uram fiát pedig fárához segíthetik, rögtön összeadják őket.
Csonttörő uram lesz a kérő násznagy, Baki notárus uram a kiadó.
Éjfél felé volt az idő, mire a két peres férfi kibotorkázott a bíró
házából. Karon fogva, s vállaikat összevetve távozának a nagy konyhán
keresztül, a hol bíróné asszonyom épen kenyér alá fűtötte a kemenczét.
– Nini! kérdezé a biró. Hát a perrel mi történjék?
– A kurtakutya perrel? szólt Mácsik uram nevetve, hát tudja mit,
nemzetes biró uram, épen kenyér alá fűt biróné asszonyom, ni…
… – Jó lesz neki kemenczefűtőnek! egészíté ki kaczagva Sajtos uram az
elmés ötletet; s egy percz múlva ott lobogott a kemenczében az egész
kurta kutya, buglyos kakas processus; nem maradt meg belőle egy lap sem
ereklyének az utókor számára.
Mácsik Mátyás és Sajtos András uraimék aztán nagy danolással mentek
végig az utczán, minden utczaszögletnél megállván csókolózni; egy
baktert, ki be akarta őket kisérni a városházához, szinte addig
csókolgattak, míg a nyavalyás ott hagyta nekik a szűrét és elszaladt, s
miután vagy négy házhoz bekopogtattak, azt vélve, hogy otthon vannak,
csakugyan szerencsésen eligazodtak hazáig, s ott addig búcsúztak
egymástól, míg rájuk virradt a reggel.
Azontúl aztán soha sem volt nekik egymással semmi bajuk.
Csonttörő Mihály uram pediglen más nap plena sessione következő itéletet
mondott a jegyző tolla alá:
«In causa Mácsik Mátyás, contra Sajtos András e mai napon és esztendőben
deliberatum est: quod».
«Ki mit kapott, viselje tisztességgel, ki mit szenvedett, tűrje el
emberséggel; senki sem tartozik a másiknak semmivel; minket pedig
őrizzen meg minden perpatvartól a mennybéli Felség…»
És a pörös felek minden prókátor bámulatára megnyugodtak az itéletben.
Csonttörő Mihály uram ezentúl is derék, erélyes birája maradt az érdemes
városnak, ki is látva azt, hogy semmire sincs olyan nagy szüksége a
községnek, mint fára és hogy a sok hivatalnoknak is hasznos foglalkozást
adjon, kiküldte őket valamennyit a pusztákra, a homokba, fát ültetni.
Vagy két hétig elültettek egy nehány millió fát, hanem akkor már kezdtek
egy kicsinyt remonstrálni biró uramnak, hogy hiszen jó dolog ez a
faültetés, de adjon már valami más dolgot is, mert ebből csak nem
telhetik ki az esztendő.
Jöttek még hozzá a catastralis, urbarialis s más fatalis ügyek, a mik
sok fejtörést kivántak, melynél fogva két heti interregnum után
Csonttörő Mihály uram jónak látta az egész ködmenes magistratussal
egyben tisztességgel resignálni s visszaadni a hivatalviselés terhét a
tintás ujjú osztálynak saját jó kedvéből.
Hanem azért rövid uralkodása emlékeül maig is díszlenek az általa
ültetett roppant homoki erdők s él a nagybecsű adoma a kulacsborral
ketté vágott gordiusi csomó felől. Adjon az Isten sok hosszú pernek
ilyen vidám véget.