Első Péter, Cyprus királya, a saracen harczokban nevelkedett; mint ifju
már réme volt a félhold martalóczainak tengeren és szárazon, tulajdon
népe pedig imádta.
Neje, Arragoni Leonora, a nápolyi király unokahuga volt, kit a cyprusi
hős végtelenül szeretett.
Egyszer hosszabb időre kellett Péternek elhagynia kicsiny, de fényes
birodalmát; Rómába adtak egymásnak találkozót Európa leghősiesb
fejedelmei, tanácsot ülendők a hitetlenek ellen indítandó hadjárat
felől; a cyprusi királynak nem volt szabad elmaradni onnan.
Péter, midőn szigetét elhagyta, ősz barátját, a derék Visconti Jánost
kérte fel, hogy ügyeljen távolléte alatt – legféltettebb kincsére, a
nőre; országát azalatt testvérei kormányozták.
Mennyire szerette nejét a király? azt egy vonás is rajzolni fogja:
elutaztával Eleonorának egy patyolatköntösét vitte el magával s éjszaka
mindig azt teríté vánkosára, arra nyugtatá fejét, hogy legalább vele
álmodjék attól.
Mikor legjavában folyt a fejedelmi tanácskozás, Péter levelet kap
Cyprusból, melynek soraiban az öreg Visconti reszkető vonásait ismerte
fel.
A levél így szólt:
«Bár inkább kezemet látnám levágva, mint hogy e sorokat irjam le vele.
Király, tudd meg, hogy nőd hűtlen hozzád, Rochas gróf tölti be helyedet;
és ez nem is titok többé; egész Nicosia, egész Cyprus beszéli szerte; te
vagy az utolsó, a ki azt megtudod. Tudom, hogy szívedet tépem ki e
szóval, de hallgatásom bűnrészesévé tenne e gyalázatnak. Büntess meg, ha
fájdalmat okoztam, s itélj el, ha nem mondtam igazat.»
A király nem törődött tovább európai congressussal, nem a saracénok
hódításaival, hajóra ült, kifeszítteté minden vitorláját s a
legdühödtebb viharra bízva magát, hogy annál sebesebben érjen haza,
sietett Cyprusba vissza.
Mielőtt nejét látta volna, összegyűjté az országtanácsot s felolvasva
előttük Visconti levelét, szívükre köté, hogy itéljenek e tárgyban
szigorún; semmi kímélet, semmi részrehajlás; a király becsülete kér
elégtételt, s a király szégyenét nem mossa le más, mint a vér. A kit
bűnösnek találnak, az lakoljon.
Azzal bezárkózott palotájába, s az itélet hozataláig eltilta magától
mindenkit, még testvéreit is, nehogy meglágyítsa valaki kérlelhetlen
haragját.
Két hétig vitatkozott a főtanács, akkor meghozták az itéletet s leirva a
király elé terjeszték; neki csak alá kellett még irnia nevét.
A király dobogó szívvel fogott az itélet olvasásához, mert hiszen egy
nőnek, a kit szerettünk, halálitéletét olvasni mégis megrendítő.
De mennyire meg volt lepetve, midőn a sorokon keresztülfutott. A
főtanács itélete – fölmenté a királynét minden büntetés alól.
A főurak, a bölcsek tanácsa elismeré ugyan, hogy mindazon vádak, mikkel
Arragoni Eleonora terhelve van, igazak és nehezek; hogy bűne
köztudomású, az utolsó cypriota ismeré azt; ámde – a királynék nem azon
törvények alatt állnak, mik mellett a jobbágyok nejei bünhődnek, s a mi
törvényt a király alattvalói számára hozott, az őt sem nem kötelezi, sem
neki elégtételt nem ád! – Az országlás rende nem engedi azt a kérdést
megvitatni, hogy egy királyné hű volt-e férjéhez, vagy sem? mert az a
trónörököst fosztaná meg isteni jogaitól a nép előtt. Azért erről
hallgatni hötelesség. Az ország nem vetheti oda a keztyűt Nápoly és
Aragonia királyainak azért, mert Cyprus királyának szíve meg van sértve.
Azért az ország legfőbb tanácsa kitörli e vádat és mindazokat, a mik a
királyné ellen bármikor emeltetnének. Ellenben halálra itéli Visconti
Jánost, e botrány indítóját, mint a ki beszélt akkor, midőn hallgatni
volt kötelesség.
A királyt nem a düh, hanem a mély fájdalom lepte el az itélet olvastára.
Önmaga volt elitélve abban. Elitélve egy hitszegett nő gyalázatát
hordozni lelkében mind halálig.
Nem tépte szét az itéletet; meghagyta azt tanuságul az utódok számára,
aláirta nevét, rányomta pecsétjét, csupán azt módosítva benne, hogy
hívét, Visconti Jánost, ne érje büntetés; ezt nem szabad kivégeztetni a
tanácsnak.
Nem is végezték ki tehát, hanem egy hétig még börtönében tarták, az
alatt nem adtak neki enni, s a gyönge öreg ember egy hét alatt meghalt
éhen.
A mely nap halála hírül jött, a királyné nyílt orgiát rendezett
palotájában, s kimondá, hogy most már nem Rochas gróf, hanem akárki! És
mondhatta azt, mert férje Cyprus uralkodója volt.
Péter király egyszerre hallá meg az orgia zenéjét és Visconti halálának
hírét.
Ez óra cserélte ki lelkét:
– Legyen hát ti nektek a ti törvényetek szerint! Vége a saracén
hadjáratnak, idebenn kezdődik a harcz!
És boszúállása rettenetes volt.
Ugyanazon fegyvert fordítá főnemesei ellen, a mivel azok döftek
szívéhez.
Az ország connetableje volt, ki amaz itéletet indítványozá; Péter egy
nap egyszerre elraboltatá a connetable nejét és fiatal leányát,
palotájába hurczoltatá őket s másnap ismét kitaszíttatá őket
palotájából.
És aztán így tovább.
Nem volt nemes család, melyből egy fiatal nőt, leányt, csábítás,
vesztegetés, vagy erőszak palotájába ne hurczolt volna, a honnan azután
csak a kész gyalázat tért a családokba vissza.
Mindenki vérig volt már sértve azok közül, a kik a felmentő itéletet
hozták, a cyprusi nemesség homlokáról le volt törülve a lovagi
büszkeség; futott mindenki az udvar közeléből; a kit még nem ért a
szerencsétlenség utol, sietett hajadon leányát elrejteni a klastromokba,
s a ki szép fiatal nőt vett, titokban tartá nászát; a nőrokonok létét
eltagadta, a ki tagadhatta.
Péter egészen ellentéte lett hajdani önmagának. A nemesből, a
lovagkirályból, ki annyi sebből látta hullani vérét népe és hite
oltalmában, kegyetlen zsarnok vált, ki feltörte a zárdák szent kapuit,
elrabolta a nemes szűzeket az oltár elől, s ha ráunt könyeikre, – eladta
őket a töröknek.
Azt is eltanulta pedig a tyrannok iskolájából, hogy a meggyalázott nő
férje, apja, testvére rossz alattvaló. Azokat gondja volt elfogatni,
tömlöczbe vettetni; börtönei épen úgy teltek, mint gynecæuma.
S hogy e sok fogolynép ne heverjen ott hiába, az a gonosz ötlete jött,
hogy egy várat építtessen velök, a melyből, ha alattvalói fellázadnának
ellene, őket leverhesse. Maguk az elégületlenek kényszerültek e kényvár
alapjait megásni, nehéz köveket hordani hozzá, s lánczaikat csörgetni,
szemeiket törölni mellette.
Csak egy férfi volt még a bírák közül boszulatlan, Carion de Giblet,
nikoziai gróf, kinek egyetlen leánya, Mária, hirhedett szépség volt
Cyprus szigetén.
Nemcsak szépségéről, de erényéről is híres. Péter király sokáig járt
utána, hogy hova tünt el e hölgy? kinek hollétét kémei nem birták
fölfedezni; míg végre megtudá, hogy a Santa Clara zárdában van elrejtve.
Hangjáról ismertek rá, a mint énekelt a zárdaszűzek közt a rácsozott
orgona mögött. – Kár volt olyan szép hangjának lenni!
Éjjel a király testőrei rajta rontottak a zárdán, s Máriát az oltár
lépcsőjéről ragadták el, onnan vitték a palotába.
A király hízelgő szavakkal fogadta áldozatát. Mentségül mondá a
felindult hölgynek, ki szemére veté a szentségrablást:
– Az én házamnak is van szüksége oltárképre.
– De a te házad nem templom, hanem bűnbarlang.
– Nem én adom-e az égnek a martyrokat? szólt gúnyosan mosolyogva a
király.
– Miért hozattál ide?
– Gyönyörködni akarok benned.
– Könyeimet akarod látni?
– Vagy könyeidet, vagy szerelmedet.
– Egyiket sem fogod birni.
– Oh, szólt nevetve a király, sokan mondták már ezt nekem! s azzal
negédesen átölelte a hölgy derekát, s meg akarta csókolni.
Hanem ekkor Giblet Mária úgy üté őt ököllel arczul, hogy
visszatántorodott.
Péter szivében minden csepp vér, mely eddig gyönyörre vágyott, a vakmerő
kéz ütésére a düh lángjától forra fel.
– Lánczot kezére, lábára! ordíta őreinek. El vele a sánczásók közé.
És Giblet Máriát ott előtte bilincsbe verték s elvitték foglyul a
sánczásók közé, ott kellett neki testvére és apja oldalán, mezítláb,
fedetlen fővel az égető nap alatt a sáros földet hordani a sánczhoz,
mely zsarnoka védelmére emelkedék.
Péter naponkint kilovagolt «munkásait» nézni. Gyönyörűségét lelte
bennük. Ím a büszkék, a hatalmasok, kik királyuk homlokára nyomták a
gyalázat bélyegét, most meg vannak alázva és járnak előtte mezítláb és
átkozzák azt az országot, a hol a törvény a királyt nem védi, – de nem
is kötelezi.
Mindennap ellovagolt a király a szép Giblet Mária grófnő előtt,
mindennap nézte, ártott-e már az égető nap arcza szépségének; Mária
mindennap olyan szép volt, mint azelőtt.
Az udvaronczoknak, kik a királyt kisérték, feltünt az, hogy a fogoly
hölgy, midőn a király feléje közelít, feltűzött ruháját lebontja, hogy
szép fehér mezetlen lábszárait eltakarja velük. Ha a király elfordult s
odább ment, ismét övébe tűzte ruháját s láthatta márványszép lábszárait,
a ki akarta.
Egyszer de Cive lovag, ki szerelmes volt Máriába, a király eltávozta
után hátramaradt s megszólítá a hölgyet, ki nehéz kapával kezében vágta
a földet, minden lehajlásnál lecsúszott fehér válláról az öltöny, minden
lehajlásnál nagyot csörrent kezein a békó.
Azt kérdezé tőle de Cive lovag:
– Szép úrnő, miért takarod el lábadat, mikor a király közelít?
– Azért, mert nem illő, hogy azokat meglássa egy férfi.
– S miért hagyod fedetlen, ha a király eltávozott?
– Azért, mert férfi egyedül a király Cyprus szigetén, ti többiek csak
asszonyok vagytok mind, miként magam, s asszonyok előtt nincs mit
szégyenlenem.
– Nincs férfi több Cyprus szigetén, csak a király?
– Ha volna férfi, nem viselném én e lánczokat itt!
E szó talált.
Másnap Péter három tőrdöféstől találva feküdt ágyában – halottan.