Mikoron IV. Jakab, a skótok királya tábort ütött Limnuch mellett öcscse
seregeivel szemben, a ki ellene fellázadt, íme késő éjszakán, midőn az
őrökön kívül senki sem vala már ébren, hófehér szakállú agg férfi jelent
meg sátora közepén.
A mécs halvány világánál a király meglátva az ismeretlent, azt hivé,
hogy álmodik, s ereje nem volt, hogy nyughelyéről felemelkedhessék, szó
nem jött ajkára, hogy azt megszólítsa.
Az ősz szétterjeszté hosszú bő öltönye szárnyait, s egy hosszú kétélű
kardot, mely derekára volt övezve, lekapcsolva, azt a király mellé
tette, s csendes, de szilárd hangon szólt:
«E kard győzelmed lesz néked; – légy bátor az erősekkel szemben,
kegyelmes a gyöngék iránt, de kerüld az asszonyokat; – vagy e kard
leszen halálod.»
Ezt mondva, eltünt az agg; a király borzadva kelt fel és sátora elé
kilépve, kérdezé az őröket, hogy ki volt az a vén férfi, a ki sátorán ki
s be járt?
Az őrök nem láttak senkit, csupán a csillagos égen látszott valami fehér
felhő, félig a holdtól besütve, félig homályba merülve, mely hasonlatos
volt egy vén emberhez, hosszú hófehér szakállal, hosszú bő szürke
palástban, mintha a chymchioldi hegyormok felett repülne el nagy
csendesen, eltünve a sötét fenyőerdők mögé.
A király gondolatokba merülten tért vissza sátorába, a kard most is ott
feküdt nyugágyán, mit az ismeretlen agg hozott számára, teleirva
ismeretlen betűk soraival.
A hold még le sem szállt, midőn már a hajnal kezdett hasadni; a király
sátorába egyfelől a fehér hold, másfelől a piros hajnal vetettek gyönge
világot; egyik arczára diadalt, a másikra halált festve.
A király ébren álmodott, magában találgatva az ismeretlen irás szavait,
melyeknek titkos értelme lehet: diadal – vagy halál.
Ekkor megzendült a kürt a chymchioldi ormokon; az ellenség seregei
csapatostól jöttek alá, a fenyves erdők közül kivillantak a csillámló
fegyverek.
A királynak előhozták harczi paripáját, sisakját fejébe tették, sátora
ajtajánál egy vén bárd énekelt, ki fürtök helyett cserkoszorút viselt.
Az énekelt ott az ősök tetteiről. A király felfogadta magában, hogy nem
fog rosszabb lenni azoknál.
A hárfahangok nemsokára elnémultak a harczi kürt riadozásinál; az égen
szürke felhő vonult nagy lomhán keresztül; a király feltekintett rá, s
eszébe jutott az első szó: «Légy bátor az erősek ellenében».
A harcz megkezdetett a limnuchi fenyéren, a föld dörgött a paripák
robajától, a kardok megpendültek a paizsokon, mindenfelől folyott a vér,
de sehol sem annyi, mint a merre a király járt. Az ellenség megveretett,
csapatjai szétszórattak, a ki a hegyek közé nem menekülhetett, ott
veszett a végtelen ingoványos lankaságban.
A király megűzte őket egész a hegytorkolatokig; a csatát vesztett sereg
elfutott az erdők közé; a szürke felhő egészen leszállt a völgybe, hol a
cambelaghi szakadékos hegyszoros kezdődik, mintha intve mondta volna,
«ne menj tovább, ne menj oda!»
A királynak eszébe jutott az intés másik szava: «légy kegyelmes a
gyöngékhez», s megszüntette az üldözést; a közeli Cambelaghből egy
csoport özvegy és árva jött eléje zöld ágakkal, kegyelemért esedezve
annak, a ki életben maradt, temetőért annak, a ki elesett.
A király könyes szemekkel adta vissza a síróknak holtait és foglyait.
A háladatos lakók, kikkel oly kegyelmesen bánt, meghítták őt
helységükbe, az éjen át megpihenni. A király elfogadta a meghívást, s
fáradt seregével együtt tanyát ütött Cambelaghben.
A felhő köddé vált a völgyben; hidegen permetezve hullott a hadfiak
ruhájára, pánczéljára; látni lehete a sűrű ködgomolyokat, a mint a
széltől űzetve hömpölyögtek az emberi alakok közt, mintha le akarnák
mosni, törülgetni a rájuk fecskendezett vért.
A mezőn őrtüzek gyúltak; a király felfegyverkezve járta sorba az
őrvártákat, a tábor fegyverben aludt.
Egyszer, a mint körüljárna, tévedező hárfahangot vél hallani a ködös
éjszakában, megáll, figyel és hall a távolból csodás, viszhangzatos
éneket:
Zuhogj, zuhogj fehér patak,
Zokogj, zokogj fehér leány:
Fehér leány a csóktul lesz piros,
Fehér patak ellenség véritől.
A király hallá a bűbájos hangot, s nem állhatá meg, hogy utána ne
menjen.
Ekkor felszakadt a felhő és felszállott a magasba. A fekete felhőrongyok
közül sápadtan bujt elő a hold.
A hold sápadt világánál egy magas kőszikla felett fehér alak ült a zöld
mohon. Egy karcsú, tünde hajadon, fehér, miként a hold maga, fekete
haját szétszórta a vihar, fehér ruháját vadul lobogtatja a szél.
A hárfa búsan, rémesen pengett újjai alatt, s a kába, értelmetlen dalt a
bazalt sziklák viszhangoztaták.
Lábai alatt terült a loch-brioli tengerszem, sötétzöld habzó tükrén
reszketett a leány alakja.
A király nem birt magával, a dal édes, elbűvölő hangjai ragadták őt arra
felé. Egyszerre hevült és borzadt. Barna felhő úszott a távolban, széle
a hold ezüstjével szegve, meg-megvillant olykor s elkésett mennydörgés
mormogása hallott, mintha intő szózatot dörmögne.
A király nem érté azt meg.
Elfeledve táborát, a leány felé rohant. Paripáját hátrahagyta a sziklák
miatt. Majd pánczélját is lerakta, hogy a tengerszemet keresztül úszsza,
s minél közelebb ért a leányhoz, annál erősebb volt a bűbáj, mely őt a
felé ragadta.
A leány látta őt jönni és nem futott el előle. Fejét lehajtá hárfájára,
kezei végig futkostak az ábrándos húrokon, zilált hangzavart pöngetve, s
midőn a király lábai elé omolt, hagyta magát átölelni; bűbájos,
szerelmes sugár ömlött alá szemeiből, arczára mosolygó vonásokat rajzolt
a hold; csak midőn a villám néha kéklő napfényt lobbanta fel, akkor
látszott egészen ellenkező tekintet arczán – sápadt mint a halál,
fenyegető, mint kísértet, szemei mintha visszavillámlottak volna.
– Jer innen, szólt, a királyt elfödve fehér öltönyével s fekete
hajfürteivel, az éj és köd oly hideg, amott világít kunyhóm ablaka.
Tűzhelyem meleg és szerelmem forró.
A király hallgatott reá és követte a leányt. A felhő villogott, dörgött.
– A király nem látott, nem hallott. – Egyedül a leányt és édes szavait.
* * *
Az éj vége felé járt már. A völgyben, hol a tábor feküdt, iszonyú
ordítás támadt, a vert ellenhad visszajött, az alvókra észrevétlenül
ráütött, s álmaikban legyilkolá.
A meglepett had nem találva meg vezérét, összebomlott, s szétzavarva
elhullott az éjszakában ellenségei kezétől. A szerelem öleléseiből
halálra ébredt a király is, saját kardjával átverve. S az éji
harczordításban, ha olykor a szél erre hozta, hallatszottt a loch-brioli
leány vad éneke:
Zuhogj, zuhogj fehér patak,
Zokogj, zokogj fehér leány:
Fehér leány a csóktul lett piros,
Fehér patak ellenség véritől.