Híres pap volt a maga idejében tiszteletes Gödördi uram, ki ha
esztrengára foghatta a híveket vasárnaponkint, úgy megmosdatá őket az
igék mosdótálából, hogy győztek törülközni utána. Egy alkalommal épen a
káromkodók és esküdözők ellen beszélt, mely alkalommal egyik hatalmas
birtokos úr, Markos Mózes uram azt vevé észre, hogy ez az egész
prédikáczió mintha csak ő rá volna szabva; ezért azután nagyon
megneheztelt, s a mint kimentek a templomból, felfogadá székely nemesi
szavára, hogy ha ő még egyszer Gödördi uram prédikáczióját meghallgatja,
rögtön huszonötöt fog magára csapatni. Ezt sok embernek és sok ízben
elmondta s nem is ment többet feléje a templomnak.
Egyszer valami kedves ismerőse halt meg a szomszéd faluban, ő is elment
a temetésére, mely igaz kálvinista szokás szerint templombeli
prédikáczióval mene végbe. Markos Mózes uram is bevette magát egy padba
a közepe táján, s hallgatá nagy ájtatosan, hogy prédikálja el a halottat
a helybeli öreg tiszteletes, bezzeg nem olyan goromba ez, mint Gödördi
uram, a ki még a halottra is elmondja az igazat.
Hát a mint az öreg tiszteletes elvégezé szavait s lement a szószékről,
kit lát utána kiemelkedni Markos Mózes uram? Senkit mást, mint
tiszteletes Gödördi uramat, a ki ezúttal búcsúztatót tartani hivatott
meg a szomszéd faluban a nagyobb ünnepélyesség kedvéért.
Nosza rajta! Markos Mózes uram szökött volna, ha lehetett volna merre?
de el volt ülve minden hely; nem ereszték, nem mászhatott a sokaságon
keresztül; ott volt kénytelen végig hallgatni tiszteletes Gödördi uram
prédikáczióját, a mi elég szép volt ugyan, de a mit neki még sem kellett
volna meghallani.
Be sem várta aztán a tort, hanem befogatott s hajtatott egyenesen haza.
– Ábris te! monda otthon a kocsisnak; lódulj, mess nekem a kertben egy
jó mogyorófa-suhogót.
A kocsis előjött a pálczával.
– Már most ide láss; én lefekszem ide erre a lóczára, aztán te rám versz
huszonöt botot, tudod-e?
– Tudom há.
A kocsis gondolta, hogy ha az ura bahó, hát neki legyen esze; azért hát
szép csendesen kezdte simogatni, formalitás végett.
Markos uram felugrott a padról:
– Nem jól van így Ábris; gyere csak, majd én megmutatom, hogy kell?
Azzal lefektette a kocsist, s ő húzott rá egyet, irgalmatlant. Nem
kellett annak több; megtanulta az első leczkéből, a mit kellett, s vert
aztán olyan huszonötöt a gazdájára, hogy sohasem osztogattak különbet a
vármegye házánál.
A mely nép így urát állja szavának, azzal nem jó ám tréfálni!