Stibor vajda udvari bolondja egyszer azt az elménczséget követte el,
hogy megházasodott.
– Ah, bolond, most már bolond vagy, mondá neki Ujlaky Lőrincz; eddig te
csufoltál minket, ránk fogtad, ha nem volt is igaz, hogy feleségeink
rászednek; te csináltál gúnyt minden megcsalt férjből, majd
visszafizetnek most néked busásan! Milyen szomorú bolond fogsz lenni.
Egy bolond, a ki szerelemféltő. Kétszer bolond egy személyben.
– Hohó, lovag, ne félts te attól. Nem fogja azt az asszonyt
eltántorítani senki.
– Olyan erényes?
– Olyan rút.
– Mindegy, de fiatal?
– Vénebb, mint mi ketten együtt.
– Szépek a fogai?
– Nem tudom; nem tartogatta meg.
– De a szemei tán?
– Csak «szeme»; kettőt nem hozott magával. Félszeme van.
– Termete lesz hát jó?
– Butyrot vinni és mérföldet meglépni. Pupos és sántít.
– Lehetetlen az! Te csak el akarsz bennünket ámítani.
– Idehozom, lássátok meg.
Beczkó bemutatta a nőt, kit feleségül vett, a vajda udvarában dőzsölő
uraknak, s azok egyhangúlag elismerék felőle, hogyha hét esztendeig
minden Szent-Iván éjszakáján keresgélt volna a szent-gellérthegyi
gyülekezetben, ennél valami rútabb boszorkányt lehetetlen, hogy
találhatott volna.
– Sokat elhallgattál a szépségeiből, Beczkó, monda Ujlaky, hisz ennek
még szakálla is van az orrán!
– Ugy-e bár?
– De ugyan mondd meg, az ördögbe! minek vetted el ezt a vasorrú bábát?
– Hát hogy feleségem legyen. Legyen, a ki főzzön, mosson rám otthon, a
ki ápoljon, ha a csömör a hátamba állt, s mikor sétálni megyek, legyen a
ki belém fogózzék, ne járjak egyedül.
– De mért vettél épen ilyen csunyát?
– Azért: mert ha csak egy hajszálnyival szebb volna, mint a milyen, ha
ilyen összeállított tökéletessége nem volna minden megkivántató rútnak,
ha csak egy vonás volna rajta, a mire nézni lehet, míg az ember vele
beszél, bizonyos lehetnék felőle, hogy ti kegyelmes uraim elütitek a
kezemről; de így nem tartok tőle, hogy valaki szarvakat rakjon fel a
fejemre; a kinek tetszik, ám tegye, azon megint csak mi nevetünk.
A bolond elbizottan hányt fittyet az urak orra alá s azoknak el kellett
ismerniök, hogy valóban, nagyon biztosította magát választása által.
Nem sokára következett a Galambócz vári ostrom, melyben Stibor és a
többi urak is jelen voltak. A vajdával elment Beczkó is és segített neki
a lovára felülni, mikor a törökök hitszegően rajta ütöttek a
fegyvernyugvás alatt átkelő csapatokra. Majd ott vesztek mind a ketten.
A szerencsétlen ütközetnek hamar híre ment az országban; egy napon
gyorsfutár érkezék Stibor vajda várába, ki leveleket hozott a várnagy
számára, a miket azután az udvari káplán olvasott fel előtte; a vitéz
úrnak nem levén keze ügyében a betűkkel való küzdelem.
Egyet e levelek közül Symon diák irt, Stibor vajda irnoka, mely Beczkó
feleségének szólott.
A levél így hangzott:
«Kedves áldott feleségem! Én halálban heverek az földnek porában. Az
bolond török az uramat czélozta vala meg egy ágyuval; mellette állék;
nagy szél fúva, s belém csapta az galacsint. Gyomromon talált, az
májamat vivé el. Máj nélkül penig én meg nem élhetek. Azért is
köszöntetlek én édes hitves társam, és ajánlom, hogy sirass meg.
Azonfeljül penig küldök neked húsz aranyforintot, s azt kivánom, hogy
engemet egy hetig gyászolván, azonnal eredj férjhez az ripacsos
kondáshoz, fele ez aranypénznek az övé légyen, fele az tiéd.
Megboldogult hitves urad, néhai Beczkó.»
A húsz aranyforint hozomány nagy nyomaték volt; a ripacsos kondásnak is
kevés engedni valója lehete ábrázat tekintetében az ajánlott
menyasszonynyal szemközt; az alku hamar készen volt. A káplán
kötelességének tartá a haldokló végkívánságát teljesíteni s összeesketé
a szép párt.
Három hét múlva hazaért Beczkó az urával, meg a többi urakkal. Hát akkor
látja, hogy a feleségét már férjhez adták máshoz.
Lármát ütött, szitkozódott; előadták neki a levelet. Symon diák
kivallotta, hogy biz’ azt Ujlaky úr diktálta pennája alá.
Nagy baj nem lett belőle, tévedés volt a dologban. Az asszonyt
visszaitélték Beczkónak, a kondást elcsapták az erdőre; hanem azért
rajta maradt Beczkón a példa, hogy hiába vett kiválogatott rút asszonyt,
még azzal sem biztosítá magát a szarvak elől.