Soha sem láttam olyan meglepő hasonlatosságot testvérek között, mint a
minő a két Kondorossy leányé volt.
Illendőbb volna ugyan, ha per «kisasszonyok» beszélnék róluk, hanem
akkoriban, a mikor ők még azok voltak, a kisasszony nevezet nem
tartozott a megtiszteltetések közé; a «leányka» pedig mindvégig megmarad
legszebb czímnek.
Tehát a két leány annyira hasonlított egymáshoz, hogy azt soha senki meg
nem tudta mondani: melyik a Tinka, melyik a Minka? annyira egyformán
piros, gömbölyű arczaik, egyformán nevető és duzzogó ajkaik, egyforma
kék szemeik voltak, még a beszédben, a kaczagásban is annyira
hasonlítottak egymáshoz, hogy különbséget nem lehetett közöttük tenni. E
felett még szüntelen egyforma divatot tartottak; a legkisebb
toilette-részletig hasonlóan szoktak öltözködni. Minkánál egy hajfürtnek
nem volt szabad másképen állni, mint Tinkánál; csupán a ruhaderékra
nézve nem voltak egymással egyességben. Minka azt hitte, hogy Tinka
vállfüzője neki bő; Tinka viszont karcsúbbnak tartotta magát testvérénél
s e miatt elégszer megtépték a szegény szabó üstökét, a ki összezavarta
őket, azt állítva, hogy úgy is mindegy az, mikor egy mértéke van mind a
kettőnek.
Még a derék főfiscus is, a ki gyámjuk volt a leánykáknak, sokszor
összetévesztette őket, az egyik által kikért pénzt a másiknak számítva
be, mely miatt minden évben sok eligazítani valója maradt. Nem is bánta
volna már, ha férjhez vennék mind a kettőt, hogy megszabadulna a
gondjától.
Járt is a házhoz két fiatal katonatiszt, a ki élethalálra udvarolt a két
leánynak. Ne tessék hinni, hogy csupa symmetria kedvéért ezek is
testvérek lettek légyen és szintén egymáshoz minden hajszálra hasonlók;
sőt inkább az egyik nádorhuszár volt, a másik Civalart-uhlanus; amazt
Kertészynek hítták, emezt pedig Bratanszkynak, amaz alacsony, barna fiu
volt, fekete kondor hajzattal, barnapiros ábrázattal, emez nyúlánk szőke
ifju, alig látott bajuszszal és szelid kék szemekkel. A huszár vidám,
tréfás mulattató volt, az uhlán fínomabb, érzelgőbb; a huszár rosszul
beszélt németül, az uhlán rosszul magyarul; egy szóval ég és föld volt
közöttük a különbség.
Hanem azért ezek sem tudták, hogy melyik az egyik leány, melyik a másik?
hanem udvaroltak mind a kettőnek, tánczoltak velük vis-à-vis;
confundálták az engagemen-t; kétszer köszöntek jó reggelt az egyiknek, a
másiknak meg egyszer sem, s elmondták Minkának az izenetet, a mit ő
küldött Tinkának; a szív dolgában pedig egyáltalában nem voltak
tisztában velük.
Egyszer Kertészy komolyan előveszi a lengyelt:
– Te pajtás, egyszer mégis tisztába kellene a felől jönnünk, hogy e két
leány közül melyik az egyik, melyik a másik?
– Azt én is gondoltam már.
– Mert azt mégis meg kellene tudnunk, hogy melyikbe vagyok én szerelmes,
és melyikbe te?
– Azaz, hogy tulajdonképen azt kellene megtudnunk, hogy melyik szerelmes
én belém és melyik te beléd?
– No mert a többi aztán mindegy.
– Hát az igen egyszerű dolog. Lépjünk fel és kérjük meg őket.
– Hogyan? Mind a ketten mind a kettőt, a hogy aztán nekik tetszik?
– De nem úgy, hanem külön mindenikünk a magáét.
– De hátha valami bolondot csinálunk: én azt találom megkérni a ki téged
szeret, te meg az enyimet s kosarat kapunk mind a ketten?
– Hát egyikünknek fel kell áldozni magát; húzzunk sorsot. A melyikünkre
jön a szerencse, az elébb lép fel mint kérő. Válaszszon ízlése szerint;
ha választásával szerencsétlenül jár, az annak a jele, hogy a másik
bátran nyomába léphet; ha pedig szerencsés lesz, a másik szintén tudni
fogja, hogy melyik az övé?
– Áll az alku!
A két vitéz rögtön leült egy partie sakk mellé, a melyik elveszti a
játékot, az fog előbb leányt kérni.
Természetesen a huszár vesztett. A sakk nem huszárnak való.
Kertészy indult az első rohamra; mint jó huszárhoz illik, nem sokat
válogatott az ellenségben, a melyiket legelébb találta, azt rögtön
megkérte. A megtámadott ellenség Minka volt. Nem állhatott ellent:
capitulált.
Kertészy rögtön sietett vissza diadaltól ragyogó orczával barátjához.
– Győzelem, bajtárs, győzelem; én meghódítám az enyimet, most siess te a
magadéért.
Egy negyed múlva aztán Bratanszky is épen olyan fényes arczczal jött
hozzá; ő neki is igent mondtak. Most aztán ketten örültek a győzelemnek.
Pedig nem volt okuk olyan nagyon örülni; mert ha megfordítva tettek
volna kérdést, akkor is igent kaptak volna.
A leányok mindjárt siettek az öreg főfiscusnak bejelenteni, hogy ők
férjhez mennek; no hála Istennek, mondá az, s tíz évvel fiatalabb lett
örömében; hát kik a vőlegények? és a többi.
A leányok elmondák a tudandókat, kérték a gyámapát, hogy egy napon
szeretnének mind a ketten megesküdni, szerezze meg számukra a
dispensatiókat, adja elő a költségeket s több eféle.
Az öreg úr örömmel igért mindent; ő is sietni fog vele, hanem hát
mondjátok már most meg külön, hogy melyik a Tinka és ki veszi el? hát a
Minka melyik s ki a vőlegénye? nehogy a dispensatiókérésnél,
moringolásnál, s más hivatalos dolgoknál valami confusió teremjen.
Azok szépen lediktálták neki: Minka megy Kertészyhez. «Éljen!» Tinka
pedig Bratanszkyhoz. «Vivát!»
No már most két hét alatt minden rendiben lesz.
Két hét azonban nagy idő. Két hét alatt Minka kezdte észrevenni, hogy
Kertészy nagyon szereti a borfélét, Tinka viszont azt tapasztalá, hogy
Bratanszky nagyon örömest kártyázik. Aztán Minka eszéből nem tudott az
kimenni, hogy Bratanszky milyen szépen tánczolja a walzert; – viszont
Tinka mindig sóhajtva emlékezett rá, hogy milyen pompásan tud Kertészy
lovagolni.
Egy este a két menyasszony nagyon szomorú képeket csinált egymásnak.
– Te Minka, kezdé egyszer az egyik, nekem jobban tetszik a te
vőlegényed, mint az enyim.
– Te Tinka, én épen úgy vagyok a tieddel.
– Még most rá érnénk őket elcserélni.
– Ejnye én is épen azon gondolkoztam. De hátha ők nem állnak rá?
– Oh dehogy nem: ez a férfi-nép örül, ha alkalmat lel minél hamarább
hűtlenné válni. Bízd csak azt rám. Hanem nagyobb baj a főfiscus bácsi,
az már mindent megiratott; a dispensatiót is kivette a neveinkre.
– Az nem nagy baj; majd rajta megyünk mind a ketten, s addig lármázunk,
míg elhiszi, hogy ő tévesztett el bennünket, már most irasson mindent
újra.
No képzelhetni azt a főfiscusi savanyú képet, a mit a gyámapa mívelt,
mikor a két gyámleány rajtament azzal a jajveszékeléssel, hogy el van
tévesztve a nevük, visszájárul vannak a dispensatiók, másikat kell kérni
az alispántól.
Az öreg úr szörnyen lamentált, azok még jobban lamentáltak, utoljára sem
volt mit tenni egyéb, mint elmenni az alispánhoz, magára vállalni a
tévedést, s új engedélyeket kérni megcserélt nevekkel. Hanem annyi
belátása volt az öreg úrnak, hogy a régieket sem dobta azért a tűzbe,
gondolva, hogy holnaputánig megint változhat a dolog, s újra szükség
lehet rájuk.
Azonban a leányok csak megmaradtak a második határozatnál s Minka
szerencsésen hozzá ment az uhlánushoz, Tinka pedig a huszárhoz;
Bratanszky nem sokára azután kilépett a tisztségből s felesége jószágára
vonult gazdálkodni, Kertészyt pedig áttették Olaszországba, ott volt
három esztendeig. Három évig nem látta egymást a két testvér.
Három év mulva Kertészy is visszajött Magyarországra, a két nővér
sietett egymással találkozni.
– No te Minka; monda Tinka az első összecsókolózás után, bánatos
accentussal.
– Oh te Tinka; felelt az rá hasonló hangsúlyozással.
– Hát hogy vagytok? kérdi amaz felsóhajtva.
– Hát ti hogyan? sóhajta ez két akkorát.
– Nem bántad-e meg a cserét?
– Oh dehogy nem.
– De még én is.
… Ezzel aztán meg voltak mind a ketten vigasztalva s nem beszéltek
többet e tárgyról. Segíteni – fájdalom – nem lehetett a dolgon többé.