* * orvos, egyike fővárosunk leghiresebb műtőinek, egy reggel korán, még
fel sem volt öltözve, egy sietséges látogatást lőn kénytelen elfogadni;
az előszobájában várakozó férfi azt izente be az inastól, hogy rá nézve
veszélyes a késedelem, rögtöni segélyre van szüksége.
Az orvos hirtelen hálóköntöst kapott magára s bebocsátá a sietőt.
Előtte egészen idegen férfi volt az, külsejéről, modoráról itélve a
legjobb körökhöz tartozó. Sápadt arczán testi-lelki szenvedés látszott,
jobb keze selyem kendővel volt felkötve a nyakába. Bár vonásait
erőszakolni tudta, nem óvhatta meg magát, hogy néha egy-egy fájdalmas
sziszszenés ne hagyja el ajkait.
– Kegyed * * orvos úr? kérdezé a tudorhoz lépve, elgyöngült tompa
hangon.
– Igen, uram.
– Megbocsát, hogy személyesen nem ismerem. Nem lakom Pesten, faluról
jövök, csak híréből tisztelem. Nem mondhatom, hogy örülök a szerencsének
megismerhetni, mert rám nézve semmi kellemes sincs benne.
Az orvos látta, hogy látogatója alig áll a lábán s leültette pamlagára.
– Fáradt vagyok; egy hete már hogy nem aludtam. A jobb kezemen támadt
valami, nem tudom mi? tán pokolvar, vagy rákseb; eleinte csak sajgott,
később folytonosan égetni kezdett, legkisebb szünet, vagy enyhülés
nélkül, mindig erősebben, gyilkosabban. Minden háziszert, kuruzslást
megpróbáltam ellene, semmi sem használt; majd nyilalni, lüktetni kezdett
kegyetlen kínokkal. Végre nem állhattam ki, kocsira ültem, feljöttem
kegyedhez, hogy égesse vagy vágja ki, mert ha még egy óráig kell
viselnem, elkárhozom vele.
Az orvos vigasztalá, hogy nem szükség itt mindjárt a késhez folyamodni,
lehet, hogy oszlató, vagy gyüjtő szerek is megorvosolják a bajt.
– Nem, nem uram! semmi tapasz, semmi enyhítő szer, nekem kés kell;
egyenesen azért jöttem, hogy kivágassam azt a fájdalmas részt magamból.
Az orvos kérte, hogy engedje látni kezét; mire a szenvedő fogcsikorgató
kínnal nyujtá oda bepólált kezét az orvosnak, ki nagy óvatosan kezdé
lebontogatni a pólyákat arról.
– Azonban kérem önt, tudor úr, hogy azon, a mit látni fog, meg ne
ütközzék. Bajom oly csodásan rendkívüli, hogy az önt meg fogja lepni, de
kérem, hogy ne ütközzék meg rajta.
* * orvos biztosítá az idegent, hogy ő igen erős szívű, hozzá van
mindenhez szokva s nem szokott semmin megütközni.
Azonban mégis megdöbbent s ijedten ejté el a kezet, midőn lebontá róla a
takarót, – mert azon nem látszott semmi seb: tiszta volt, mint más kéz.
A szenvedő feljajdulása, ki elbocsátott kezét baljával tartá fel,
tanusítá azonban, hogy az idegen nem tréfálni jött ide, de valóban
szenved.
– Hol fáj önnek?
– Itt, itt uram, szólt az idegen, keze fején azon helyre mutatva, hol
két főér elválik egymástól s szinte végig borzongott egész teste, midőn
az orvos gyöngén kémlelve tette oda ujja hegyét.
– Itt fáj önnek?
– Irtózatosan.
– Érzi a nyomást, ha ujjamat rá teszem?
A férfi nem tudott felelni, de a köny kicsordult szeméből, úgy fájt
neki.
– Csodálatos. Én ezen a helyen nem látok semmit.
– Magam sem. És mégis oly irtózatos fájdalmat érzek ott, hogy szeretnék
fejemmel a falnak rohanni.
Az orvos nagyító üveget vett, vizsgálódott, fejet csóvált.
– Ez a bőr ép, eleven. Az erek működnek benne, semmi gyuladás vagy
rák-daganat alatta, egészen olyan, mint másutt.
– Én mégis azt hiszem, hogy valamivel pirosabb ott.
– Hol?
Az idegen irónt vett elő tárczájából s körülkerített egy félkrajczár
nagyságú helyet kezén vele: «itt».
Az orvos ránézett. Azt kezdte hinni, hogy betege elmekóros képzelődésben
szenved.
– Maradjon ön itt, majd néhány nap alatt segíteni fogok rajta.
– Nem várhatok. Ne higyje uram, hogy én bolond, őrült képzelődő vagyok.
Ebből engemet ki nem gyógyít. Nekem ez az irónnal körülkerített hely
pokolbeli fájdalmat okoz s én azért jöttem ide, hogy ön azt messe ki
innen.
– De én azt nem fogom tenni, szólt az orvos.
– Miért nem?
– Mert önnek a keze ép, azon a helyen annyira nem látok bajt, mint saját
kezemen.
– Ön csakugyan azt látszik hinni, hogy én tébolyodott vagyok, vagy
tréfálok, szólt a beteg; azzal elővett tárczájából egy ezer pengő
forintos bankjegyet s letette az orvos asztalára. Ím lássa uram, hogy én
nem akarok gyermekeskedni s a szolgálat, a mit öntől kivánok, rám nézve
elég fontos és szükséges. Én kérem, hogy vágja ki ezt a helyet a
kezemből.
– Én pedig azt mondom önnek uram, hogy ha a világ minden kincsét nekem
adná, sem birna rá általa, hogy valakinek az ép testét betegnek nézzem s
kést vágjak bele.
– Miért nem?
– Mert az orvosi tudományomat és hitelemet hozná kétségbe; az egész
világ azt mondaná ön felől, hogy idióta volt, én felőlem pedig vagy azt,
hogy lelkiismeretlen voltam azt hasznomra fordítani, vagy hogy tudatlan
voltam észre nem venni.
– Jó; akkor hát legalább egy szivességet tegyen ön meg velem. Én magam
is képes vagyok ezt a műtételt véghezvinni magamon. Kissé ügyetlen ugyan
a balkezem hozzá, de az nem tesz semmit. Annyit tegyen meg ön, hogy ha a
műtételt végbevittem, a seb további bekötéséről gondoskodik.
Az orvos bámulva látta, hogy a különös ember csakugyan komolyan veszi a
dolgot, leveti kabátját, felgyűri karjáról az inget s tollkését
balkezébe fogja.
Egy pillanat s a tollkés mély vágást csinált a bőrben.
– Megálljon, kiálta az orvos, ki megijedt, hogy a szenvedő
ügyetlenségből valami életérbe talál belevágni, ha csakugyan
mulhatlannak találja ön a műtételt, ám legyen.
Azzal elővette műtőkését s a férfi szenvedő kezét tenyerébe fektetve,
kérte őt, hogy forduljon félre. Némely emberre nagyon szokott hatni, ha
saját vérét látja.
– Szükségtelen. Majd inkább mutatni fogom, hogy meddig menjen ön a
késsel.
És valóban, az idegen egész hidegvérrel nézte végig a műtételt; maga
mondogatta, hogy meddig terjedjen a metszés? kinyitott keze meg sem
mozdult az orvos kezében s midőn a kerek folt ki lett vágva, nagyot
fohászkodott, könnyebbülten, enyhén, mint a kinek ez igen jól esett.
– Nem égeti önt semmi itt többé? kérdé az orvos.
– Minden megszünt, szólt az idegen és még mosolygott is. Tökéletesen
vége a fájdalomnak. Mintha ketté volna vágva. Ez a kis fájdalom, a mit a
vérzés okoz, olyan az elébbire, mint a hűsítő szellő a pokolbeli hőség
után. Valóban jól esik, hogy így látom folyni a véremet. Csak engedje ön
folyni. Nekem igen-igen jól esik.
Az idegen valódi gyönyörrel látta a sebből elfolyó vérét; az orvosnak
komolyan kellett őt erőszakolni, hogy engedje azt végre elállítani és a
sebet bekötni.
Az alatt, míg a bekötés készen volt, az idegen arcza egészen
átváltozott. Az elébbeni kínlódó kifejezés helyett nyugodt, kedélyes
tekintet mosolygott le az orvosra; megtért életkedv látszott az elébb
elmérgesedett fanyar vonások helyén; a homlok kiderült, az arcz színe
visszatért, az egész ember szemmel látható változáson ment keresztül.
Mikor az orvos jobb kezét ismét felköté nyakába, a szabadon maradt
ballal forróan megszorítá az orvos jobbját s meleg, szives hangon mondá
neki:
– Fogadja ön legőszintébb hálámat ezért. Ön valódi jót tett velem. A
csekély viszonzás részemről épen nem áll arányban a nagy szolgálattal, a
miben ön részesített, azonban egész életemben találni fogok módot
kötelezettségemet leróhatni ön iránt.
Az orvos azonban épen ellenkező véleményben volt s nem akarta elfogadni
az idegentől asztalára tett ezer pengőt, ki viszont elhátrált előle s
végre, látva, hogy az orvos mindjárt megharagszik, azt mondta neki, hogy
adja tehát valami kórházra, s azzal szépen eltávozott.
* * még azután nehány nap meglátogatta őt vendéglői szállásán, hol az
idegen addig maradt, míg sebe tökéletesen behegedt, a mi legkisebb
akadály nélkül megtörtént s az alatt alkalma volt felőle meggyőződhetni,
hogy egy igen művelt, okos emberrel van dolga, a ki sokoldalú
műveltséggel és helyes világnézetekkel bir, s a mellett, hogy vagyonilag
előkelőnek mondható, egyszersmind kitünő hivatalos állást foglal el, s
legkisebb nyoma sincs rajta többé ama láthatlan seb eltávolítása után
semmi lelki, vagy testi kórnak.
A férfi, sebe teljes begyógyulása után, ismét haza ment békével a maga
falusi lakhelyére.
Mintegy három hét múlt el azután, midőn egy reggel, ismét oly szokatlan
korai órában, jelenté az orvos szolgája ama különös idegen urat, ki a
minap még az inasnak is egy aranyat adott eltávozásakor.
Az idegen, kit az orvos sietett elfogadni, ismét felkötött kézzel jött
be a szobába, s arczvonásai a kíntól az ismerhetlenségig el voltak
torzítva.
Midőn kinálást nem várva leroskadt a karosszékbe, nem birt magának
parancsolni többé; elkezdett nyögni, s szótlanul nyujtá kezét az orvos
elé.
– Mi történt? kérdé ez megdöbbenve.
– Nem vágtuk ki elég mélyen a minap; lihegé ércztelen hangon a beteg. A
fájdalom újra visszatért; kegyetlenebbül éget, mint azelőtt. Egészen
odavagyok bele. Karom meg van merevedve a kín miatt. Nem akartam önt
fárasztani másodszor, tűrtem, azt hittem, hogy lassankint majd a szívig,
vagy a főig terjed a rejtélyes lob, s véget vet az egész nyomorú
életnek, de az nem történik meg. Az egész fájdalom nem terjed túl azon a
kis körülkerített helyen; de ott oly kín van, oly kimondhatatlan kín!
Tekintsen ön az arczomra és látni fogja rajta.
A férfi arcza olyan volt, mint a viasz, s a hideg veríték izzadt
homlokán.
Az orvos kibontá a bepólált kezet. A műtét helye szépen be volt hegedve,
ép, új bőr képződött fölötte, az egész kézben egy ér sem látszott
nyugtalannak, a beteg ütere nyugodtan vert, minden láz nélkül, míg annak
minden tagja reszketett.
– Ez a csodákkal határos! szólt elbámulva az orvos. Ez eset túlmegy
minden eddigi tapasztalásomon.
– Csoda, rémséges csoda ez, orvos úr. Ne kutassa, ne fürkészsze az okát,
hanem szabadítson meg e kíntól; vegye műszereit és vágja mélyebbre a
sebet, szélesebb körben; ez egyedüli menekülésem.
Az orvos kényszerülve érzé magát betege kívánatát teljesíteni. Másodszor
is véghez vitte rajta a műtétet, most még mélyebben eresztve a kést, s
látta másodszor is azt a csodálatos könnyebbülést betege arczán, azt a
gyönyörködő kiváncsiságot, midőn vérét bőségesen szemlélte omlani s
midőn újra beköté annak kezét, szemlátomást elmult a beteg arczáról ama
halotti viaszsápadtság s eleven szín tért vissza rá, a nélkül azonban,
hogy az életvidám mosolygás helyre állna azon. – Ezúttal szomorúan
köszöné meg a jó szolgálatot.
– Köszönöm, orvos úr. Most nem fáj ismét semmi. Néhány nap alatt majd
beheged a seb. Azonban ne ütközzék ön meg, ha egy hónap múlva ismét itt
fog látni.
– Ah uram, verje ön ki fejéből ezt a gondolatot.
– Én bizonyosan tudom, hogy egy hónap múlva megint ki fog újulni az
égető kín, szólt az idegen levert kedélylyel. No de – a mint végezve van
felőlem. A viszontlátásig.
Az orvos közlé több pályatársával e csodás kóresetet, kik mind különböző
véleményt mondtak felőle, a nélkül, hogy valaki teljes magyarázatát
birná adni.
A hónap vége felé aggodalmasan leste * *, ha nem jelentkezik-e nála újra
a különös beteg; azonban a hónap szerencsésen elmúlt s a rejtélyes beteg
nem tért vissza.
Azután még egy pár hét folyt le; akkor egy levelet kapott az orvos
betege lakhelyéről.
Felbontá; látta az aláirásról, mely a sűrűn tele irt lap végén állt,
hogy azt betege saját kezével irta, miből azt az örvendetes dolgot kezdé
gyanítani, hogy az elébbi fájdalom nem tért vissza, mely bizonyosan
gátolta volna az irásban.
Ez volt a levélben:
«Tisztelt tudor úr. Nem akarom önt és az orvosi tudományos búvárlatot
kétségben hagyni azon különös baj titka felől, melyet nem sokára
magammal viszek a sírba, vagy talán még máshova is.
Leirom önnek rettentő betegségem keletkeztét. Egy hét óta már harmadszor
tért az vissza, s ezúttal nem akarok ellene tovább küzdeni. Most úgy
vagyok képes e sorok irására, hogy enyhítő borogatásul égő taplót rakok
a fájó részre, s az alatt, míg a tapló elég, nem érzek nagyobb
fájdalmat, mint a mit ez okoz. Ez pedig csak tréfa.
Én igen boldog ember voltam még félév előtt. Jövedelmemből gondtalanul
éltem, jó barátságban voltam az egész világgal, s tudtam mindennek
örülni, a miben az ember harminczöt évvel örömöt talál. Egy évvel
ezelőtt megházasodtam. Szerelemből választottam. Egy igen szép, művelt
és jószívű leánykát vettem el, ki társalkodónő volt egy szomszéd
grófnőnél. A vagyontalan leányka nem csupán hálából, hogy általam úrnővé
lett, de valódi gyermeteg szeretetből ragaszkodott hozzám. Félév úgy
telt el tőlem, hogy egyik napomat boldogabbnak találtam, mint a másikat.
Ha némelykor el kellett távoznom jószágomról a székvárosba, nőmnek az
alatt nem volt nyugta otthon, néha egy mérföldig elém gyalogolt az úton,
melyen várt; s ha elkéstem, egész éjjel le nem feküdt, rám várva, ha
pedig nagy unszolásra néha el tudták csalni régi úrnőjéhez, ki most is
nagyon szerette, onnan rendesen még az nap visszasietett, semmi hatalom
nem volt képes őt félnapnál tovább ott tartani s utánam való
búslakodásával elrontotta a mások jókedvét. Irántami gyöngédsége annyira
ment, hogy lemondott a tánczról, nehogy más férfi kezét legyen kénytelen
megfogni az enyim helyett s sírva fakadt, ha valamelyik dandy szépeket
mondott neki. Egy szóval én egy ártatlan gyermeket birtam nőül, a kinek
nem volt más gondolatja, mint én, a ki még azt is meggyónta nekem, mint
nehéz vétkét, ha álmában nem én rólam álmodott.
Én nem tudom, micsoda dæmon volt az, a mi egyszer azt sugdosta fülembe,
hogy – hátha ez mind csak tettetés? Az ember olyan bolond, hogy szereti
a legnagyobb boldogság közepett a gyötrelmet keresni.
Volt nőmnek egy kis varró asztala, melynek fiókját rendesen be szokta
zárni. Ezt én többször vettem észre. Soha benne nem felejtette a kulcsot
és soha nyitva nem hagyta a fiókot.
Ez a gondolat engem gyötreni kezdett. Mi lehet ott, a mit előlem rejt?
Meg voltam bolondulva. Nem hittem ártatlan arczának, tiszta szemeinek,
ölelésének, csókjainak. Hátha ez mind csak ámítás?
Egy napon ismét eljött érte a grófnő s nagy kéréssel, könyörgéssel
rávette, hogy töltse nála a napot. Jószágaink nehány órányira voltak
egymástól s én megigértem nőmnek, hogy magam is utána megyek.
Alig robogott ki a hintó udvaromból, én előszedtem minden kulcsot, a mi
házamnál volt, s sorra próbálgattam vele a fiókocska zárát. Egy végre
felnyitotta.
Meg voltam döbbenve, midőn a fiókot kihúztam, mint a ki először lop
életében; én tolvaj voltam, zár-feltörő tolvaj, ki egy gyönge asszony
titkait jön megrabolni.
Kezeim reszkettek, midőn óvatosan, egyenkint szedtem fel a tárgyakat,
nehogy a rendetlen dulásból észrevehető legyen, hogy ott idegen kéz
kutatott; keblem el volt szorulva, szinte megfulladtam bele… Egyszer egy
csomó csipke alatt egy köteg levél akad kezembe. Mint a villám, úgy
lövelt bennem valami végig fejemtől szívemig; óh ezek olyan levelek,
minőket első tekintetre meg lehet ismerni! Szerelmes levelek…
A levélcsomag ezüstszegélyű rózsaszín szalaggal volt átkötve.
Midőn a szalaghoz nyúltam, eszembe jutott, hogy illik-e ez? becsületes
emberhez illő munka ez? felesége titkait elorzani; titkokat, mik
leánykorára tartoznak. Felelős-e ő énnekem azokért a gondolataiért, mik
akkor támadtak, midőn még nem volt az enyim? Lehetek-e én féltékeny azon
időkért, midőn még engem nem ismert? Hihetőleg neki is voltak előttem
ábrándjai: vétek-e az? Bűnt ki tehetne fel róla? De én képes voltam róla
föltenni. Egy gondolat azt súgta lelkembe, hogy hátha e levelek már
akkoriak, midőn jogom volt minden gondolatához; midőn féltékeny lehettem
még arra is, hogy miről álmodik, midőn már az enyim volt? Felbontottam a
szalagot. Nem látott senki; még tükör sem volt felém fordulva, hogy
magam előtt piruljak. Egyik levelet a másik után bontottam fel és
olvastam végig…
Oh az irtózatos óra volt nekem.
Mi volt e levelekben? A legundokabb árulás, a mit valaha férfi ellen
elkövettek. Egy legközelebbi jó barátom irta azokat és milyen hangon?
minő feljogosított szenvedélylyel, szerelemmel; hogy beszélt benne
titoktartásról, esztelen férjről, hogy adta a tanácsokat, mit tegyen a
nő, hogy férjét elámítsa; és ezek a levelek mind mind azon idő óta
keltek, hogy én nős voltam és olyan boldog. Nem szólok önnek arról, a
mit éreztem. Az olyas valami volt, mint a ki halálos méregtől részegült
meg. Én az utolsó cseppig kiittam ezt a mérget. Elolvastam a leveleket
egyenkint mind. És azután megint összehajtottam rendben, s átkötém a
szalaggal, eltakartam a csipkékkel, s becsuktam a fiókot.
Tudtam, hogy ha én délig nem megyek nőm után, estére ő fog haza jönni a
grófnétól. Úgy lett. Oly sietve ugrott le a hintóról, úgy futott elém,
ki a tornáczon vártam, úgy ölelt, csókolt és boldog volt, hogy ismét
mellettem lehet. Én semmit sem engedtem észre venni magamon. Együtt
beszélgettünk, vacsoráltunk, s mentünk külön hálószobáinkba aludni. Én
nem húnytam le a szememet, ébren olvastam minden órát. Mikor az első
negyedet ütötte éjfél után, felkeltem és átmentem az ő hálószobájába.
Úgy feküdt szép szőke feje a fehér vánkosok között, mint a hogy a kis
angyalokat festik a fehér felhők közé. Milyen rút hazugság a
természettől ilyen ártatlan vonásokat adni a bűnnek! El voltam
határozva, makacsul, mint egy őrült a maga rögeszméjében. A méreg
keresztül-kasul ette magát lelkemen. Csendesen oda tettem jobb kezemet
fehér nyakára s azzal hirtelen összeszorítottam azt. Ő egy perczre
felnyitotta nagy sötétkék szemeit s bámulva tekinte rám, azután lassan
lecsukta azokat ismét és meghalt. Meghalt, a nélkül, hogy védte volna
magát ellenem; olyan csendesen, mint egy álom. Még akkor sem haragudott
rám, midőn megöltem. Egyetlen vércsepp jött ki szájából, mely kezem
fejére esett, – ön jól tudja, hogy hová? – azt is csak reggel vettem már
észre, midőn megszáradt rajta. Minden felötlés nélkül eltemettük,
pusztán laktam, ki ellenőrködött volna felettem? nem voltak sem rokonai,
sem pártfogói, a kik kérdést tettek volna miatta, s én készakarva
elkéstem a halotti meghívó jegyekkel, hogy ismerőseim ne jöhessenek el
idejére.
Midőn visszatértem a sírboltból, legkisebb terhet sem érzék szívemen.
Kegyetlen voltam iránta, de megérdemelte. Nem utáltam; el tudtam
felejteni. Nem gondoltam rá. Soha gyilkosságot kevesebb lélekmardosással
nem követett el ember, mint én.
Midőn kastélyomba értem, épen akkor hajtatott oda a grófnő is, kit
többször említék. Intézkedéseim szerint ő is elkésett a temetésről s
látható felindulásban volt, midőn meglátott. A rémület, a részvét, a
fájdalom, vagy nem tudom én mi? összezavarták szavait, úgy hogy azt sem
értettem, miket mond el vigasztalásomra. Hallgattam is én azokra!
Kellett is nekem a vigasztalás! Nem voltam én szomorú. Végre azonban
bizalmasan megfogá kezemet s félig súgva mondá, hogy egy titkot
kénytelen discretiomra bízni, s felteszi rólam, hogy mint gavallér ember
nem fogok azzal visszaélni. Ő egy csomag levelet adott át nőmnek
megőrzés végett, miket természetüknél fogva nem tarthatott odahaza;
azokat adjam neki vissza. Én éreztem, hogy kétszer, háromszor valami
hideg borzongás futott át testemen tetőtül talpig e szavakra.
Látszólagos hidegséggel azt kérdém tőle, hogy mi volt azon levelekben? –
a nő megrezzent e kérdésemre s azt felelé hevesen: «uram, az ön neje
nagylelkűbb volt, mint ön; mert midőn elvállalá irataim megőrzését, nem
kérdezte, mi van bennök, sőt szavát adta, hogy beléjük nem fog
pillantani s én bizonyos vagyok felőle, hogy nem is nézett beléjük soha,
mert ő nemes lélek volt, a ki önmaga előtt szégyenlette volna adott
szavát titokban megszegni.» – «Jól van, mondám; miről ismerek azon
csomagra?» – «Ezüst szegélyű rózsaszín szalaggal vannak átkötve.» – «Fel
fogom keresni.» Azzal fogtam nőm kulcsait s elkezdtem keresni a
csomagot, a miről jól tudtam, hogy hol van? Nagy nehezen kellett
ráakadnom. «Ez-e az?» szóltam odanyujtva azt a grófnőnek. «Igen igen!
Lássa ön, még most is úgy vannak összekötve, a hogy én csináltam a
szalagon a csokrot: derék neje soha sem bontotta azt fel.» Nem mertem
szemeimet felemelni hozzá; féltem, hogy kiolvassa belőlük, hogy de igen,
én felbontottam azt, és még valami mást is. Röviden búcsút vettem tőle
és kimentettem magamat, hogy félre vonulhassak. A grófnő újra hintajába
ült és haza ment. Neki igaza volt. Durva, kicsapongó férje volt
szegénynek. Ha én olyan lettem volna, én is megérdemleném, hogy olyan
nőm legyen. Oh de az én nőm ártatlan angyali lélek volt, a ki férjét még
akkor is szerette, midőn az őt meggyilkolá. Nem emlékezem már rá, hogy
mit cselekedtem az első órákban, csak annyit tudok, hogy mikor
iszonyatosan eszmélni kezdtem, odalenn voltam a sírboltban, nőm
koporsója előtt. Annyira még nem voltam őrült, hogy felakarjam őt
ébreszteni, de annyira már igen, hogy elkezdtem beszélni hozzá. Azt
hittem, hogy ő azt hallani fogja. «A milyen igazán szerettél engemet
valaha, a milyen igazán szeretsz még halálod után is, tedd velem azt az
irgalmat, hogy állj rajtam boszút ebben az életben. Ne halaszd
bünhődésemet a túlvilágra, szenvedtess meg itt, kínozz meg, ölj meg. Ne
várj reám a halál után a boszúállással!» Ilyen őrjöngéssel beszéltem a
néma hamvakhoz, s ott egyszerre az álom, vagy talán az ájulás elnyomott.
Csak azt tudom, hogy elkezdtem álmodni. Láttam, hogy felnyílik csendesen
az előttem levő koporsó teteje, s a benne fekvő halott halkan
felemelkedik abból. Én ott feküdtem mereven a ravatal előtt, kezemet a
koporsó szélére téve s arra nyugtatva fejemet. A halott ajka halovány
volt, de egy piros vércsepp függött rajta. Lassan odhajolt hozzám,
felnyitá szemeit, miként utolszor, s megcsókolta kezemet, s a vércsepp
ismét ott maradt ajkáról; azzal ismét lehunyta szemeit, visszafeküdt
hideg vánkosára, a koporsófödél újra rácsukódott. Nem sokára éles
fájdalom költött fel aléltomból, mint a skorpiócsipés; sietve mentem fel
a szabadba, korán reggel volt, senki sem vett észre. A vércsepp nem volt
kezemen, sem semmi jele a fájdalomnak és mégis úgy égett ott, mintha
edző méreg marná bele magát. Ez a fájdalom óráról-órára nőtt és soha
szünetet nem tartott. Néha aludtam is vele, a fájdalom teljes
öntudatával. Senkinek sem panaszkodhattam: úgy sem hitte volna senki, a
mit mondok. Ön tanúja volt, hogy mit kelle szenvednem? s mennyire
megenyhült égető kínom mindkét műtét után, mely a csepp helyét
eltávolítá kezemből. Azonban a mint behegedt a hely, a kín is kiújult;
most már harmadszor ostromol, s nekem nincs erőm tovább küzdeni ellene.
Egy óra múlva meghalok. Az a gondolat vigasztal, hogy miután ő boszút
állt rajtam itt, amott túl talán meg fog bocsátani. Köszönöm önnek
szíves szolgálatait irányomban. Áldja meg értük az Isten.»
* * *
Pár nap múlva a hírlapokban lehete olvasni, hogy * * *, egyike
leggazdagabb urainknak, agyonlőtte magát. Némelyek azt mondák: felesége
utáni bánatában, jól értesültek egy gyógyíthatlan sebet adtak okul, a
legokosabbak azt mondák: monomaniában szenvedett, s csak képzelte a
kínzó sebet, melyet nem tudtak kígyógyítani.