Olyan vagyok, mint a lidércz. – Szeretek temetők közelében járni,
éjszakai tájakat félhomályban derengetni, elkésett embereket
ijesztgetni.
Iróasztalomon áll egy koponya, a miről azt állítják, hogy Karadzim khán
feje volt valaha, a ki Esztergom alatt esett el; előre álló fogai, nagy
kiülő pofacsontja, hátranyomott homloka, behajló halántékcsontjai s erős
tarkója bizonyossá teszik mongol eredetét; minden csontja magán viseli a
legeredetibb tősgyökeres mongol jelleget, hanem az a lyuk a feje lágyán,
az magyar: ezt magyar buzogány hagyta ottan.
Valamikor Esztergom alatt pinczeásás alkalmával hányták ki ezt a
koponyát, bizonyosan arany, ezüst boglárok is voltak mellette, azoknak
elég jó gazdájuk akadt, a koponya ki tudja hányadik kézből került
hozzám? Hasonló asztali ékszeren hamar túladnak az emberek.
Esténkint el-elbámulunk egymásra; Karadzim khán épen olyan mozdulatlanul
tud rám nézni, mint én ő reá, s egyikünk sem retteg a másiktól.
Karadzim khán igen csendes, békességes ember, látogató-jegyeket tartogat
szájában, nyomtatékul szolgál levélhalmazoknak, s nem haragszik rám,
akármit gondolok felőle.
Néha, mikor úgy magunkban vagyunk, elbeszélgetünk egymással. Karadzim
khán igen nyájas, leereszkedő férfi; nem gondol rá, hogy ő hajdan
százezer harczos ura volt, s én sem vetem szemére, milyen ellenségünk
volt akkor. Mellette az asztali óra nyargal perczosztó futással, más
oldalán öblös tengercsiga zúg minden ok nélkül; fölötte gyertyák lángjai
égnek, lassan emésztődve, előtte fehér papiromon fekete betük futnak
egymásután: beszélő halottak, rejtélyes élő lények; Karadzim khán
bámulni látszik őket, s magában töprenkedik fölötte, hogy az életet még
sem lehet kiölni a földről. Pedig ezelőtt hatszáz évvel be nagy munkájok
volt azoknak, a kik csendet és hallgatást akartak csinálni ide lenn.
Karadzim khán, – ha nem bánod, – mondjuk el, mit tettél te ezelőtt
hatszáz esztendővel?
* * *
Az ezerkétszázas esztendőkben volt egy gyönyörű városa Magyarországnak:
Budánál erősebb, Váradnál gazdagabb, Pozsonynál előkelőbb: – Esztergom a
neve.
Egészen más Esztergom, mint a mostani; nagyságra is négyszer akkora, hát
még fényre és gazdagságra; ott voltak a főurak legpompásabb nyári lakai,
s a Déda csatorna, a miben most felgyűrközött pórasszonyok áztatják a
nehéz illatú kendercsomagokat, akkor három helyen is át volt hidalva, a
mint a széles párkányos kőfal átszelt rajta, mely a királyi kerteket
csatolta a városhoz.
A hegytetőn állt a tágas, erős vár, szertelen bástyáival, mikből
felvonó-hidakon keresztül lehetett kijönni; benn a várban István vértanú
ódon temploma, magas, fekete falával; a hova ha búcsújáratkor megindult
az Istent szolgáló díszmenet, vége-hossza nem volt a pompás zászlóknak;
a pánczélos keresztvitézek, kik levett föveggel, lovon ülve, csodálatos
palástokban kisérték a főpapok baldachinjait és az ország főurai, fényes
bandériumaikkal, a gazdag czéhek, a burgundi kézművesek, lombard és
franczia kereskedők, saját nemzeti viseleteikben, fényesen öltözött
asszonynépeikkel: – mikor a vár egyik kapuján bementek, a másikon
kijöttek, végit nem lehetett várni a pompásnál pompásabb
csoportozatoknak.
Mert hogy akkor háromnegyedrészben idegenek lakták Esztergomot. A keleti
kereskedés Görögországon át a Dunán vette végig útját, s legfontosabb
telepe volt Esztergom. Télire ide huzódtak a kereskedő-hajók, minden
nemzet lobogóit ott lehete látni a sziget közti Duna-szakadékban, a part
hosszában álltak a roppant lerakodó-helyek, örökké élénk tömegtől
körülvéve.
A jövevény akármelyik kapuján lépett be a városnak, jártas kalauzra volt
szüksége, hogy el ne tévedjen az utczák tömkelegében, a minthogy holmi
vidéki emberek, kik elbámultak a sajátszerűen épített házak alakjain, a
boltok gazdag kirakatain, a tarka-barka lebernyeges viseleten, németek
feszes lábain, olaszok tollas fövegén, a különféle templomokon, gyakran
egész nap sem tudtak onnan kiigazodni, kivált ha nem is sejtettek ahoz a
nyelvhez, mely épen a bekószált utczában otthonos volt: itt belga, amott
görög, a másik piaczon már olasz, a túlsó negyedben franczia; szinte
belekábult a feje, a ki helyre akart közöttük igazodni.
Minden nemzetségnek külön városnegyede volt. Azok között legfényesebb
volt az olaszoké és görögöké. Mint hajdan Róma és Byzancz, úgy
Esztergomban a római és byzanczi nép vetekedett egymással azon,
melyiknek vannak márványnyal czifrábbra szegélyezett házai, ékesebb
vasrácsok ajtaján, hímesebb szőnyegek erkélyein, rettentőbb sárkányok és
vizi csodák csatornáin, mik onnan a vizet okádják; kinek a felesége hord
nehezebb aranylánczot és kösöntyűt, kinek telik csengős öszvéren, kinek
gyaloghintóban a járás? Volt közöttük olyan gazdag, kényes kereskedő is,
a ki soha az utcza kövére le nem lépett, hanem ha templomba kellett
mennie feleségestől, a hová nem illett magát hintóban vitetni, bársony
vánkosokat rakatott lábai elé az utczán, azokon lépdelt végig a
templomajtóig.
Jó dolguk is volt az atyafiaknak itten. Bölcs fejedelmeink ellátták őket
annyi szabadalommal, hogy sokkal többre tarthatták magukat, mint egy
nemes ember; a maguk országában sem lehettek volna jobban otthon. Az
ország nemessége itt költötte pénzét; kaphatott is érte mindent, a mit
csak külső ország előteremt; olyan levantei selymet tudom nem mértek
akkor sehol singgel, mint Esztergomban a görög piaczon, sem annyi
igazgyöngyöt egy rakáson nem lehetett látni, mint a lombard-utcza mind a
két oldalán rostély alá rakva.
De nemcsak drága kelmét, igazgyöngyöt lehetett találni Esztergomban; van
annál még mind becsesebb portéka is, a mitől az előtt is, azóta is sok
jó nagy úr lett koldussá. Ármányos portéka, a mit megvenni veszedelmes,
ingyen kapni még veszedelmesebb, elveszteni nagyon könnyű. A közéletben
szép asszonynak hívják.
Az esztergomi szép asszonyok országszerte híresek voltak.
Ha az ember végig ment az utczán, azt sem tudta, hova nézzen? minden
ablak rácsa mögül, minden nyitott boltajtóból új meg új meglepő szépség
ragadta meg szívét, itt egy szőke, ott egy barna; ez tűzszemű, amaz
szelid, ábrándozó; ez halavány, amaz csattanó piros; ez még bimbó, amaz
már kifejlett rózsa; annyi különféle nemzet különfajú szépsége nem
csoda, ha nagyurainkat oly erővel vonzá Esztergom falai közé, hogy
némelyik egyebet sem hozott onnan vissza a kardjánál.
Nem is hítták az esztergomi hölgyeket másképen, mint az «esztergomi
százszorszépek».
Ez a czím azonban csak a külvárosok delnőit illeté, mert a várban, meg a
királyi negyedben jobbára ősrégi családok laktak, vagy újabb nemes
indigenák, a kiknél még megvolt az a hagyományos szokás, hogy a lányka
ártatlanságát s a feleség erényét a férfiak nagyrabecsüljék; ezért
azokról keveset lehetett beszélni. Az olyan asszony, ki férjéhez hű,
csak «egyszerszép», nem «százszorszép». Azután meg a nemes urak nem is
értik ilyen dologban a tréfát. László király kegyetlen törvénye értelmét
akármelyik hajlandó volt a gonosz alkalom esetén végrehajtani; a csábító
és elcsábított kard hegyénél csókolózott.
Ah de odalenn egészen más világ volt. A jámbor kereskedő-nép egész nap
boltjában ült, feje tele volt számokkal, nyereséggel, veszteséggel; nem
kérdezte, ki mulattatja otthon feleségét, leányait? nem is riaszthatta
el házától bőkezű vásárosait; a legokosabb szemet hunyt, s iparkodott
kerülni a botrányt, ha pedig akadt olyan balga, a ki leskelődött, no azt
azután lóvá is tették mindannyiszor, s annak csufondáros tréfáit minden
kocsmában dalolták az akkori énekesek, hegedősök, a mi dicső elődeink.
A mi dicső elődeink, a poéták, akkor nevezetesebb emberek voltak, mint
most. Hatalmas főuraink asztalánál, nagy ünnepélyek alatt ők énekelték
ékes rhytmusokba fűzve vitézeink hős tetteit, a nagy királyok életét,
Szent Lászlóról, Geizáról hősmondákat, legendákat; a csapszékekben ők
mulattaták bordalokkal a torozó közönséget, s vásárok idején kiültek a
járt utczák szögleteire, kezükben a hegedővel, ott mindenféle bohó
tréfás verseket daloltak; elébb hegedültek hozzá, azután mondták a
verset, mely gyakran éles gúny volt a divatozó balszokásokra; balgatag,
gyáva férjekre, fényüző asszonyokra, világi hivalkodásra, a hogy egy
régi tréfavers mutatja, melynek enyelgő refrainjeül hangzik a hegedős
nyirettyűje: «Tanda ridarididom!» A poéta soha sem fogyott ki a
thémából, minden előtte elmenő új tárgy volt neki, a kit megénekelt; a
bámész paraszt, a kevély potrohos polgár, a hasított kabátu olasz, a
veszekedő kofa, a szenteskedő zarándok, sőt maguk a főurak is, s a
censura nem törült költeményeiből. Későbbi időkben azonban, hogy a
hegedősök nagyon alkalmatlanok kezdtek lenni, s mindig nagyobb befolyást
nyertek a népre, üldözőbe vették őket; a hol kapták, megégették irott
verseiket, eltörték hegedűiket, nem engedve meg másoknak az
utczaszögleteken s vásárok idejéni éneklést, mint a kik bénák,
nyomorékok, hogy nem dolgozhatnak, azoknak is csak szent éneket
hegedűszó mellett; így szállt le ez a mesterség hajdani fénykoráról;
most már csak itt-amott egy-egy koldus, az is nagy ritkán, ember
csodájára, jár faluról-falura, hegedülve s énekelve keserves melodiákat,
és senki sem gondol rá, hogy ez a magyar Helicon őseinek maradványa; a
mai finomult világ költői előfizetési ívekkel hegedülik az ő verseiket a
vásárra járó közönségbe.
Akkor tehát nagy divatjuk volt a hegedősöknek.
Az ő dalaikból leginkább meg lehetett tudni, miféle szellem jár most az
országban? Egyszer a nemesség magasztalásával voltak tele, mikor illendő
volt az arany bulláról beszélni. Mellette következtek mindjárt a csipős
gúnydalok az izmaelitákra, kik a kiváltságos urak prémjéből kitépték a
szőrt. Jó tárgy volt enyelgésre azután, hogy a főuraknak nem szabad a
király előtt leülni többé, a parasztnak meg irásban lehet csak vele
beszélni; de annyi tárgyat dalra még sem szolgáltatott semmi, mint az
esztergomi százszorszépek: azok között Berta asszony, burgundi
aranyműves felesége, maga száz között is legszebb.
Berta asszony végett sok jó arany forint nyomta a jó hegedősök markát,
szinte sok jó keresetlen bot a hátukat, miket szerencsés és
szerencsétlen szerelmesek osztogattak szokásos bőkezűséggel. Jól
megértve, hogy az aranyakat a boldog szeretők, a botokat a rászedettek.
Berta asszony csodálatos szépség volt abban az időben s nagyon is tudta
szépsége értékét. Akárhányszor kiment az utczára, mindig volt rajta
valami új csodálni való. Egyszer úgy jött elő, hogy minden öltözet csupa
merő arany volt rajta; ruhája kelméi vékony aranyszálakból szőve, minden
tiszta arany rajta egész a papucsa orrán levő csengetyűig. Ember szeme
elveszett szépségén.
Másszor meg minden ékszer nélkül jelent meg a királykertben, nem volt
rajta semmi arany, csupán csak az arany haja; az le volt eresztve
hosszan, rengő fodrokba idomítva, s úgy takarta be fehér öltözetét egész
a sarkáig, köröskörül elomolva szépen, mint egy tündérleányon. Ekkor
aztán az ember lelke is elveszett rajta.
Hajh, sok kárt is tett ezzel az arany hajával a magyar fiatalságban; az
egyik Héderváry ifju egész örökségét adta érte, hogy egy szálat kapjon
ebből a drága aranyból, úgy ment el a szent földre keresztes vitéznek;
ott el is esett bújában. A hegedősök énekeltek sokáig az egy szál
aranyhajról, melylyel egy embert úgy meg lehetett kötözni, úgy megölni,
úgy lerántani a sírba.
Egyszer azonban jött az idő, hogy a hegedősök lantjain egyszerre
elhallgatott a víg dal. A tréfa, az enyelgés pengő hangjai elnémultak
egy rettentő szózat előtt.
«Jön a tatár.»
Soha nem álmodott, de sokszor megérdemelt veszély közelgett sebesen,
mint a zivatarhozta felhő, az országra. Önző, hitvány népek akkor
vígadtak legjobban; saracén, izmaelita akkor nyúzott legmohóbban; de a
költő elhallgatott; a béka a tóban akkor kuruttyol, az énekes madár a
ligetben akkor hallgat el, mikor zivatart érez.
Ezek akkor jöttek szóhoz ismét, mikor Ugrin érsek zászlósai megindultak
hadat toborzani a közelgő ellenségre; az árva hegedősök ott jártak a
zászló mellett, s harczi indulókat, buzdító dalokat énekeltek a nép
előtt, úgy lelkesíték azt a fegyverfogásra.
A tatár azonban hamarább jött, mintsem várták. Hevenyében, ki hogy
tudott ült lóra, fogta a kardot, sietett a királyi seregekhez
csatlakozni, a mik nagy elszántan közeledtek véres ellenségük elé.
Esztergomból mind elsietett a sok ifju levente; a szép ifju daliák ott
hagyták búslakodni százszorszépeiket, szerelmes alkudozások, gyöngéd
viszonyok mind félbeszakadtak egyszerre. Berta asszony azon a napon,
melyen az érsekkel együtt a nemesség bandériumai eltávoztak
Esztergomból, talpig gyászruhában jelent meg az utczán; a százszorszépek
mind gyászruhát vevének fel, a miért a hegedősök keserű gúnynyal éneklék
róluk, hogy a szép asszonyok előre fölvevék a gyászt, őrizzen bennünket
Isten, hogy arra okuk ne legyen.
Pedig nem őrzött meg bennünket attól Isten.
Jött a rossz hír, halálra űzött emberek lábain, sebesen: hogy elveszett
a nemzet virága Sajónál; vége, vége az országnak, nyíllal összelőtték,
karddal leapríták a deli magyar ifjakat, fut a király, sír az ország,
senki nem segíthet rajtunk.
Volt nagy sírás Esztergomban; annyi szép fiatal ember úgy el tudott
hullani oktalan nyílvesszők miatt; paripák megtaposták drága testeiket;
szép fodros hajfürteik belekeverődtek a véres porba; nem is jönnek
vissza, király kertjében játszani, szép hölgyekért tornát vívni,
selymet, igaz gyöngyöt venni. – Hanem jön helyettük iszonyú kegyetlen
ellenség, rút arcza, vérszomju lelke, átkozott még a beszéde is; a
borzalmat, mely előtte jár, eléggé megmondja az a szó, mely az egész
országon szétterjed: «ez ellenség nem ember, hanem kutyafejű vad!»
Kutyafejű fenevadak jönnek az embereket kiirtani. Más világ lesz. A Góg
és Mágóg hada elszabadult.
A környékből futva jöttek Esztergom erős falai közé a menekvők; nem
vidám mulató ifjak, hanem komoly családapák, kiknél drága kincs az
asszony, kiért vérüket ontják, ha hű, vérit ontják, ha hűtelen.
Naponkint új menekvő csapat jött a város kapui alá, új idegen arczok,
némelyik csak hírét hallotta a tatárnak, más csak messziről látta,
harmadik beszélt is vele; egy-egy véres kardcsapás mutatta, hogy mit
beszéltek. A város lassankint megszaporodott szomorú néppel. A futók
közül egyik elveszté minden vagyonát, égve hagyta faluját háta mögött,
másiknak rokonai hullottak el a csatamezőn, harmadik a vész közepéből
egyedül menekült, látta gyermekeit leöletni, hallotta felesége
halálsikoltását; – és mind, mind valamennyi elveszté hazáját; azt
sirathatta reggeltől napestig.
A hegedősök az utczaszögleteken siralmas nótákat húztak most, s nem volt
az a kincs, a miért egy tréfás dalt elpengettek volna. Gyász volt most a
nemzeti szózat.
Bojóti Simon, a spanyol, volt ez időben a várparancsnok. A bátor férfi
nem veszté el szívét a közrémületben. Hirtelen új sánczokat hányatott a
város körül, a fegyveres férfiakat csapatokba rendezé, s éjjel-nappal
őrizteté velük a falakat. Eleséget szerzett be évekre, s süttetett,
főzetett az egész városban a harczosok számára; ha a férfiak fegyverben
állanak, a nők se pihenjenek, varrjanak, mossanak a vitézekre.
Terhes munka volt ez a százszorszépek gyönge kezeinek; duzzogtak is
eleget Simon vezér ellen, ki elrontotta a királyi mulatókertet,
sánczokat hányatva rajta s éjjel-nappal fegyverben tartá a férfi
lakosságot; alig lehetett az utczán egy jóravaló arczot látni, mind
olyan pánczélosan, vértesen jártak-keltek az emberek, semmi kedvük sem
volt az enyelgésre.
Azután még jobban elkomorodott a világ; eleinte az volt a rémület, hogy
minden nap új meg új menekvő csoportok hoztak új rémhírt a városba;
később nem jött aztán senki, semmi hírmondó a Duna-Tisza közti tájról,
sem a felvidékről; borzalmas csend és nyugalom állt be messzeföldön, a
ki futhatott, elfutott, a többit leölte a tatár; sóhajtás sem jött onnan
többé. Csak néha vetődött ama tájakról Esztergomba egy-egy soha nem
látott idegen madár, valami hulla-keselyű, mely csapatonkint jött
Ázsiából a dúló mongol csordákkal. Az ott leült a torony tetejére s
nagyokat kiáltott onnan alá, mintha boszús volna érte, hogy még itt
élnek, s lomha repüléssel szállt ismét vissza, a merről jött,
szövetségeseihez.
Ismét később lett az idő; őszre járt már, midőn Párkány felől megjelent
a Dunaparton Batu khán serege.
A várhegyről napok óta lehete látni előre nappal a füstöt, éjjel a
fényt, a mit felgyújtott erdők, pusztán maradt falvak támasztottak a
láthatáron, s egyszerre megjelent a tatár.
A széles Duna elválasztá őket a magyaroktól, kik az innenső parton állva
néztek szemközt vérengző ellenségeikkel. Különös lehetett azt nézni,
hogy itt vannak előttünk, a kik népünkből egy milliót már leöltek,
minket is leölnének, ha ez a békeszerető folyam nem állna itt közöttünk.
A tatárok szüntelen azon voltak, hogy félelemmel töltsék el a túlnan
álló magyarok sziveit; egyszer óriás bábokat öltöztettek fel, hosszú
dárdákat adtak kezeikbe, felkötözték őket ló hátára, úgy járatták a
túlparton; a magyar nép rémülve nézte ez iszonyú alakokat, mik kétszer
akkorák, mint más ember; majd pedig hatalmas gépeiket hozatták elő,
miknek kerekes rugói szárnyas kopjákat lövöldöztek a széles Duna vizén
keresztül s mázsányi köveket hajigáltak a Duna közepébe, hogy a hullám
messze felcsapott utánuk. Vagy ismét ezernyi levágott emberfőt
bocsátottak el a Garam torkolatánál, s úgy úsztak azok csendesen, hosszú
sorban a túlparton álló magyarok előtt végig.
A rémület napról-napra nagyobbodott; még most közöttünk a Duna, még nem
férnek hozzánk a gyilkos hadak nyílvesszői, még nem ütik falainkat
messzelövő catapultái, még nem nyerítnek méneik embervér után; de jön a
tél, mely hidat von a folyamokra, ki véd meg bennünket akkor?
És jött a tél, széles jégtáblák kezdtek végig huzódni a vizen, mindig
sűrűbben, mindig vastagabban; egyszer a szigetek között megállt a jég,
áthidalva egyik partot a másikkal.
Lőn nagy ujjongatás a tatárok részén, a mint a jég megállt; a magyarok
szívében épen úgy fagyott meg a vér; csak Bojóti Simon nem veszté el
lelkét akkor is. Rögtön kirendelte egész Esztergom férfiait a part mellé
éjszaka, hogy a jeget törjék le végig. Fáradságos munka volt az, feszítő
rudakkal a jégtáblákat felhasogatni, s hogy újra oda ne fagyjanak,
kihuzgálni a partra; reggelre még is készen voltak vele. A csikorgó nagy
hidegben néhány óra alatt ismét új jéglemez fagyott a betört részre
egész part mentében, délfelé sűrű hó esett rá, nem lehetett azt
megkülönböztetni.
Délután megindult egy raj a túlpartról a tatárok közül, a jégen átkelni.
A magyarok engedték őket jönni békével a csalfa hídon keresztül. Mikor a
fris fagyásra ért a vérszomjú csoport, egyszerre iszonyú roppanással
beszakadt a jég alatta, a meglódult hullám egy percz alatt szétaprítá az
egész jégmezőt, mely egy helyen megbomolva, keresztül-kasul szakadt. A
tatárok egy része elmerült a jeges habban, a jégtáblák alá bukva, más
részét vitte magával a rögtön megindult jég. Száz meg száz egy-egy fehér
jégszigetre kapaszkodva, úgy úszott alá csendesen Esztergom falai alatt,
üvöltve és átkozódva; mikor két sziget így összetalálkozott, egy harsogó
roppanás és egy halálordítás hallatszott, s azután gazdátlan süvegek
úsztak a víz szinén.
Ezúttal a hullakeselyük szövetségeseik torán lakomáztak.
Hajh, ha mindenki úgy látott volna a védelemhez, mint Esztergom vitéz
lakói, egy szomorú nótájával kevesebb volna a magyarnak.
Akárhol akart Batu khán átkelni a Dunán, a jeget a dunántúli part
mentében mindenütt betörve találta; azoknak oda át semmi sem kellett
védelmükre egyéb, mint éjjel-nappal törni a jeget, a hol megállt, a part
mellett.
A tatár nem kelhetett át sehol, a dunántúli ország védve volt; egy
reggel bámulva látta mindenki, hogy a tatárok felszedik sátorfáikat,
elégetik téli gunyhóikat, s mindenestől odább kelnek a Dunán túl.
A nagy öröm és ujjongás közt, hogy végtére eltávoztak, a jámbor
földieknek eszükbe jutott maguknak kelni át a jégen, megnézni, nem
feledett-e valamit ott a tatár?
És valóban jó zsákmányra leltek; egész ökörcsordákat hagytak hátra a
tatárok. A rokonok ekkor meghagyták jól erősödni a jeget, s mikor
megbirta őket, akkor áthajtották a marhákat rajta.
A tatárok pedig az erdőből lestek rájuk s éjjel visszakerülve, ők is
átmentek ott a jégen, a hol a magyarok utat mutattak nekik. Reggelre
Esztergom körül volt véve ellenséggel. Nem volt más menekülés többé,
mint a kivont kard és buzogány mögött.
A tatárhad nyíllövésnyi távolban állt, körül a szép város falai előtt,
beláthatlan roppant tömegekben; minden férfira Esztergomban ötven
ellenség jutott. Most már közelebbről lehete látni marczona arczaikat,
ki lehete venni azt a jégesőkopogáshoz hasonló beszédet, melylyel egymás
közt zajongtak; ott lehete látni, mint állítják föl hajítógépeiket,
faltörő hengereiket a város ellen; ezer meg ezer rabfogoly görnyedve
hurczolta a földes zsákokat, a rőzsekötegeket, mikkel a sánczárkokat
fogják betölteni; tatárok, bolgárok jöttek hosszú hágcsókkal a falak
körül fölhágni.
Bojóti Simon látta, hogy a város el van veszve. Dobszó mellett
kihirdetteté az utczákon, hogy minden bátor férfi jelenjen meg a
magyar-téren abban a nagy tanácskozásban, a mit az Istentől látogatott
város népessége tartand végveszedelmében.
Senki sem maradt honn: gyáva férfi nem volt Esztergomban. Az egész tér
megtelt férfiakkal és a hány fej, annyi dárda látszott ki a tömegből.
Bojóti Simon a templom széles lépcsőzetén állt fel a nép előtt, mellette
az országurak és a templomos vitézek. Az érsek nem volt ott, ő már
elesett a harczban; néhány főpap állt ott, ki a várban maradt, mellén
pánczéllal, kezében pallossal.
Simon vezér fölemelé a nép előtt a Szűz-Máriás zászlót, és monda neki:
– Ime itt az óra, melyben mindnyájan Isten kezében vagyunk. Tetszett az
Úrnak kimondani ránk végső itéletét s megnyitni számunkra a koporsókat,
hogy nézzünk azokba bátor szívvel. Nem az a kérdés többé, hogy meddig
éljünk, hanem hogy mint haljunk meg? Körülfogott bennünket az ellen,
kitől világ minden kincse meg nem vált bennünket, kinek nem elég
aranyunk, drága ruháink; vérünket szomjazza. Nosza tehát ne kapjon
egyebet nálunk, mint vérünket, azt is fizesse meg saját vére árán. Ma
betölti árkainkat, reggelre falainkat fogja döntögetni; ma hordja össze
mindenki, a mi drágasága van, selyem és bársony kelméi, mikre úgy sem
lesz többé szükség. Ez éjjel összeégetünk mindent; ne maradjon rajtunk
más, mint a pánczél; kincseinket, a hölgyek ékszereit elássuk a mély
föld alá, senki se tudja meg hová. Legdrágább gyöngyeink, a nők, ne
vigyenek magukon kívül más ékszert a várba, hogy az ellenség ne találjon
rajtuk semmit. És akkor álljunk ki a fent karddal kezünkben az utczákra
s várjuk be az ellenséget. A többit végezze velünk Isten!
Ez elkeseredett szóra semmi zaj sem hangzott vissza a sokaság részéről;
az elhatározás néma volt és egyetértő. Dezsér prépost misét tartott ott
a szabad téren, megáldá, megszentelé a híveket, s azzal kihozták a
templomból a zászlókat, úgy oszlott a férfisereg buzgón énekelve
városnegyedeibe vissza.
Olyan csendesség volt minden háznál, mintha mindegyiknek halottja volna;
a férfiak szótlanul kötözék össze legbecsesebb kelméiket, kihordák az
utczaszögletekre, ott tüzet vetettek beléjük s úgy égett minden utczán
milliókat érő vagyon szerte. A drága máglyák körül elkeserülten verték a
lantot a síró hegedősök, halálra, elszánt véres öldöklésre buzdítva a
férfiakat; a szilaj danák utczáról utczára hangzottak.
Nem sokára tűzlángban álltak a hajók is a dunaparti kikötőben, kelet
gazdag terményeivel rakva; a drága fűszerillatot, az égő kenetes hordók
szeszét csak úgy hordta szét a szélvész, így tudatva a tatárokkal, hogy
Esztergom népe kincseit semmisíti meg előttük.
A nőket mind egy helyre küldék a szent Márk templom kerítése mögé,
honnan a végveszély idején egy fedett folyosón át a várba lehetett
vonulni.
Csak háromszáz hölgy hozta el ide ékszereit, kösöntyűit, a többi a tűzbe
hányta azt is s legrosszabb daróczköntösét vevé fel ez utolsó napra.
Amazok voltak Esztergom százszorszépei. Mikor a lángok körüllobogták a
várost, sírt a sok asszonyi nemzet, csak a százszorszépek mondák
egymásnak, hogy kár a sírás, a köny árt a szemek szép tüzének.
Mikor megkezdődött a harcz, egyszerre minden bástyán, minden utczán, a
gyönge nők térdre omoltak a templom előtt, reszketve és imádkozva
kedveseik, rokonaik életéért, keresztyén kardok diadaláért; csak a
százszorszépek nem tudtak ott imádkozni.
– Mit? szólt a szépekhez Berta asszony, ki legszebb volt; azért éltünk
ily röviden, hogy ily gyászosan haljunk meg? A szép, vidám fiatalság
leölve már s most a vén, mogorva férjek azt akarják, hogy együtt haljunk
meg velök. Elszedték ékszereinket, megégették ruháinkat, hogy ne legyen
kedvünk az élethez s most el akarnak itt temetni magukkal, mikor még
olyan szép volna az élet. Mit vétettünk mi, hogy meghaljunk, azt sem
tudjuk, hogy miért? Szépek, fiatalok vagyunk. A tatárok között is vannak
deli ifjak, nyájas hősök, kik a szép nőket szeretik, a szép nő mindenütt
úr a világon. Ne haljunk meg, ne temetkezzünk e romok alá. Menjünk
együtt a tatár vezér elé. Ha szeme van és szive dobog: ennyi szépség
láttára lehetetlen, hogy meg ne induljon. Itt hamu lenne belőlünk, ott
még királyné is lehet.
A balga nők hallgattak Berta szavára s mikor a többiek legsiralmasabban
könyörögtek az egekhez, ők kilopóztak a templomból, lementek a vizi
kapuhoz, azt kinyiták, elhagyták titokban a várost s átmentek a táborba.
El sem búcsúztak senkitől.
Karadzim khán volt ott Batu khán alvezére, ki Esztergomot ostromoltatá;
a százszorszépek odavezetteték magukat a khán elé, oly bizton, oly
ragyogó orczával, mintha menyegzőre jönnének.
Odaérve, a háromszáz delnő leborult a khán előtt s Berta asszony szólt
mindnyájuk nevében.
– Dicsőséges khán, halhatatlan, győzhetetlen hős. Elfoglaltad az egész
világot, de az egész világon annyi drágát nem foglaltál, mint e
perczben. Ime a környék legszebb hölgyei, a hirhedett százszorszépek
térdepelnek lábaidnál, könyörögve, hogy válaszsz közülünk magadnak, a
többit add dicső vezéreidnek párul.
Karadzim khán utálattal nézett rajtuk végig s aztán fölkaczagott
gúnyosan.
– Mit? Ti vagytok várostok legszebb asszonyai? Ti akartok szépek lenni?
Ezzel a halavány arczczal, ezzel a hosszúkás fejjel, e rút sárga
hajkenderrel, vízszinű szemeitekkel? Ez idomtalan piczi szájak mondják
azt, hogy ők szépek? Ki hitette el ezt fejeitekkel? A szép asszony színe
barna, arcza lapos és szemei aprók, feketék, szája széles és haja
borzas, nézzétek: ilyen a szépség.
Azzal félrevonta sátora függönyét a khán, egy csoport guggonülő némbert
mutatva elé, kik valóban olyan szépségek voltak, a minőket ő leirt.
Nekünk ocsmány, de a tatárnak ideál.
A százszorszépek meg voltak alázva.
Karadzim khán lenézően fordult lovászlegényeihez.
– Szolgák! a mi nekem nem kell, legyen a tiétek; im ez idegen némberek
itt, bár nem olyan szépek, mint asszonyaink a Káspi-tó mellett,
szükségből jók lesznek számotokra, válaszszatok közülök.
Azzal az asszonyokhoz fordult:
– Szolgák szolgálói! Engedelmeskedjetek a ti uraitoknak, az én
szolgáimnak.
A százszorszépek meg voltak alázva szörnyen. A rút állathoz inkább, mint
emberhez hasonló alakok odamentek közéjük; válogattak bennük, durván,
vadan, mint a hogy eladó állatokban szokás válogatni s kaczagtak
könyeiken.
Ez hát az az élet, a mit inkább választottak a dicső halálnál?
De még ez is tetszett nekik. Messziről hallatszott a lárma, sikoltozás,
a halálordítás az elhagyatott város utczáiról: ott véres halálharcz
folyik most; mégis jobb itt lenni Karadzim khán szolgáinak oldalánál.
A khán mosolyogva villogtatá feléjük égő szemeit:
– Nos, szép asszonyok, ha ti a legszebbek vagytok, milyen lehet még a
rútja, a ki odahaza maradt? Ha tehát mindegyitek új férjére akadt már,
itt e síkon én előttem egyszerre történjék meg a menyegző. Épen szép
alkalom van rá. A régi férjeket most ölik. Jól ide figyeljetek rám.
Sorba letérdepeltek mind, ez a szertartás; fejeitekre sűrű fátyolt
borítanak; vőlegényeitek ottan állnak oldalaitoknál. Mikor én mondom e
szót: «ben», akkor karjaitokat keresztbe fonjátok kebleiteken; mikor azt
mondom «hok», akkor lehajtjátok fejeiteket, mikor azt mondom «túr»,
akkor egyszerre levetitek a fátyolt fejeitekről s azzal férjeitek
feleségei vagytok.
A százszorszépek engedelmeskedtek szépen; letérdeltek szépen sorban a
vezér előtt, leteríték fejeiket sűrű, át nem látszó lepellel, mindegyik
mellett ott állt a férjül választott tatár harczos.
Mikor a khán az első szót mondta: «ben!» a hölgyek keresztbe tették
melleiken karjaikat. Ugyanakkor mindegyik harczos kivonta széles kardját
hüvelyéből.
Mikor a khán azt mondta: «hok», akkor a százszorszépek lehajták fejeiket
s a harczosok fölemelték a kardot magasra.
És mikor a khán azt mondta: «túr!» akkor egyszerre háromszáz szép
asszony feje gördült végig a földön.
Karadzim khán nevetett rajta szörnyen, hogyan kapott mind a háromszáz
egyszerre mind a két kezével a fátyol után, hogy azt fejéről levesse.
Már akkor nem volt ott sem fej, sem fátyol.
Eddig nevetett Karadzim, de azután tépte szakállát dühében.
– Átkozott némberek; ha ezek benn volnának a várban, ingyen elfoglalnám
azt könnyen; most sok vért fizethetek érte, mert nincsenek ők ott, hogy
férjeik karját megrontsák szemeik könyjével.
Jól mondta Karadzim khán. Az özvegy férfiak jól harczoltak. Minden
utczát, minden házat véres harczczal kellett tőlük elfoglalni s nem
nyert abban a hódító egyebet egy égő romnál, melyben, ha összeszámlálta,
két annyi halottja volt magának, mint ellenének.
A város elpusztulása után a hősök maradványa a sziklavárba vonta fel
magát, a híven maradt asszonyokkal.
Karadzim khán ostromgépei annak nem árthattak semmit; csak rohammal
lehetett az ellen menni. Többször megkisérték azt a mongolok, mindig
sikertelen; Simon vezér és elkeserült harczosai csodamódon verekedtek a
tatárokkal; Karadzim khán átkozódott: «miért nincsenek köztük azok az
asszonyok?» utoljára maga Karadzim khán vezette őket a kapuk ellen; fel
is vergődtek már egész a párkányokig, ott Karadzim khánt egy jószándékú
buzogány úgy találta főbe, hogy halva esett le onnan.
A mongolok nem vívták tovább a várat.
Karadzim khánt eltemették a hegyek aljában, nagy halmot raktak reája s
nem sokára elhagyták a mongolok a pusztult országot, visszamentek
Ázsiába.
Esztergomvár vitéz védőit megmenté a jó kard; a hű nők, kik velük
maradtak, még azután hosszú, boldog életet éltek; a százszorszépek
tagjait széthordták a vadak erdőbe, berekbe…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Így volt-e ez Karadzim khán?