1. Megengedhetjük a tulságosan jóindulatú Deussennek, hogy a
jóga-rendszer alapgondolata a szellem felszabadítása a természet
zsarnoki uralma alól. A rendkívüli jelenségeket az igazi komoly,
gondolkodó elmék kevésre becsülik. Többnyire megemlítik, hogy ezek csak
éber állapotban jelentenek tökéletességet és erőt, az elragadtatás
állapotát azonban inkább akadályozzák és gátolják. Figyelmeztetik az
aszkétákat, hogy a rendkívüliségek hajhászása elbizakodásra, gőgre és a
világ szeretetére vezet. Végül azt is beismerik, hogy ezek az
úgynevezett «hatalmak» gyógynövényekkel és varázsigékkel is elérhetők,
nemcsak jóga-gyakorlatokkal. A legfőbb célt, az anyag és szellem
megkülönböztetését csak az érheti el, aki elfogulatlan az ilyen erőkkel
szemben és nem ragaszkodik hozzájuk.
A jóga a vedantával és a modern idealizmussal egyetértve hirdeti, hogy a
világ megértésének titka saját bensőnkben tárul elénk. Módszeres
koncentrációs gyakorlatokkal kíván saját lelke mélyére pillantani és
ezen a téren megelőzte a modern lélektani laboratóriumi képzést, mely
újabban nem bízva az úgynevezett objektív pszichológiában, módszeres
önmegfigyelésre szoktatja növendékeit.[67]
Az egész életmód elismerésreméltó célja annak a balhitnek megszüntetése,
hogy a tudat jelenségei alkotják a tulajdonképpeni ént, az atmant, vagy
a realisztikus szánkja nyelvén a purusát.
Így a rendszer főgondolata, főfeladata ellentétben áll a később vele
összeköttetésbe kerülő Buddhának aktualista filozófiájával és már
réges-régen magában foglalja a modern asszociációs, léleknélküli
lélektan cáfolatát. Dícséretére válik az is, hogy az erkölcsi erények
gyakorlását tekinti a komoly törekvés feltételének és ismertető
jegyének.
2. Mégis mivel maga a koncentrációs gyakorlat független a tárgytól, a
legkülönbözőbb célok elérésére fordítható. Így érthető, hogy az aszkéták
között található korunkban is a nemeslelkű, mélyen gondolkozó
Ramakrishna; de viszont bőven akadnak olyanok, kik a hipnotikus
állapotot sportszerűen űzik és eldicsekszenek olyan tettekkel, olyan
látomásokkal, amilyenekben sohasem volt részük. Nálunk még emlékezetes a
milléniumi kiállítás két fakírjának esete, kik egymást felváltva
hipnotizálták és állítólag nyolc-tíz napig feküdtek tetszhalottként
üvegkoporsóban. Török Aurél budapesti anthropologus és Benedikt bécsi
ideggyógyász valamennyire ellenőrizte őket, de tulajdonképpen a
hitetlenkedni kezdő közönség leplezte le. Egy pár úriember ugyanis
elrejtőzött a magát tetszhalottként mutogató fakír üvegkoporsója mellett
és éjjel, néhány órával a pavillon zárása után azt vették észre, hogy
mozdul a koporsó fedele, a fakír óvatosan kimászik és pompás étvággyal
kezd fogyasztani egy szép kalácsot és egy üveg tejet. Ekkor előugrottak,
megragadták a csalót és a két fakír nyomban eltűnt Budapestről, de a
legközelebbi gyorsvonaton és nem a láthatatlanná tevő erők segítségével.
Garbe általában megjegyzi, hogy a hindu jellem annyira megbízhatatlan,
hogy ha valamilyen rendkívüli eseményről csak bennszülött forrás
tanuskodik, nem fogadhatjuk el igaznak. Kiemelkedő nemzeti vonásuk, a
hiúság sokszor üres dicsekvésre ragadja íróikat és előadóikat.[68]
3. A történelmileg hiteles ú. n. csodatetteket erős szuggesztív
akarattal rendelkező orvosok nálunk is el tudják végeztetni az
alvajárókkal. Ilyenek pl. a hiperesztéziák és anesztéziák. Hipnotikus
állapotban a hőérzék és a szaglás négyszer erősebb lesz, a látás ereje
pedig szinte egészen rendkívüli. A hipnózisba merült lát csukott
szemhéjakkal, mikroszkopikus készítményeket lerajzol szabad szemmel,
messzefekvő szobából leolvassa a toronyórát. Anesztéziás állapotban nem
érzi a tű szúrását, a vágás sebe nem vérzik, narkózis nélkül nagy
operációt sem vesz észre. Részletesen leírja Tóth Béla egy egri tanuló
esetét a «Magyar Ritkaságok»-ban. Könnyen és híven beleéli magát más
ember szerepébe. Szuggerálhatják neki, hogy ő Napoleon és kezd feszesen
járni, erős vonásokkal írni stb. Nehezebben bár, de állatnak, sőt
élettelen dolognak, pl. szőnyegnek tartja magát.
Hogy mennyire hasonlítanak egymáshoz a jogin elbeszélések és a
hipnotikus jelenségek, szolgáljon ennek megvilágítására a következő két
példa. Garbenak megígéri Benaresben egyik jogin ismerőse, hogy ha majd
visszatér Königsbergbe, meg fogja látni, egyszerre ott terem révületi
állapotban az íróasztalánál. Sajnos, ez a látogatás elmaradt, helyette
az a hír érkezett, hogy barátját elragadta a pestis. Párizsban M. Richet
elaltatja egyik jóbarátját és szuggerálja neki: Jőjj! szálljunk
léghajóba… emelkedünk… elhagyjuk a légkört… közeledünk a holdhoz…
megérkeztünk. Erre hangos nevetésbe tör ki az alvó: «Nézd csak azt a
nagy fénylő hólyagot odalent!»[69]. Tehát annyira beleélte magát a
helyzetbe, hogy maga előtt látta a földet, mint valami nagy izzó golyót.
Hasonlókép éli magát bele a jogin hipnotikus álom közben különböző
csodálatos látogatásokba és lebegő helyzetekbe.
A kataleptikus érzéktelenség magyarázza meg azokat a borzalmas
kínzásokat, melyeket ki tudnak állni. Így Zumbró amerikai misszionárius
1913-ban fedezett fel Madraszban egy eddig ismeretlen jogin központot,
hol évenként kétszer végeznek istentisztelet gyanánt vezekléseket. Egyik
jogint tanítványa lábainál fogva felakasztotta és félórahosszatt tüzet
égetett a feje alatt, úgyhogy a füst állandóan a jogin arcába szállott
és láng nyaldosta. A másik szent egyik kezét mankóra támasztva hónapokon
át mozdulatlanul tartotta, míg a mankó elkorhadt, a kar mereven és
szabadon állott, izmai teljesen megszáradtak. Néhány nő egész éjjel és
egész nappal térdmozdulás nélkül törzshajlításokat végzett előre és a
földet érintette újjaival. Az egyik kisgyermekre olyan nehéz követ
tettek, amilyet éppen még elbírt agyonnyomás nélkül; egy másik ártatlan
csöppséget a szülei egy rakás tövisre fektettek és nem törődtek a
sírásával; majd megszokja! Az indiai kormányzóság eltiltotta egyik
főmutatványukat, de itt még ez is látható, az ú. n. «árboc körüli tánc».
Az egyik jogin hátizmaiba mészáros kampót veret, kötélen felhúzatja
magát egy fiatal hajlékony fára, mely állandóan ide-oda mozog a furcsa
teher alatt.[70]
4. A tetszhalálra és az élő eltemettetésre történelmi hitelességgel csak
Haridas nevű joginról állapítható meg négy eset.[71]
A kataleptikus állapotba került jogint a nép halottnak tartotta és ha
újra éledt, akkor mint szentet a legnagyobb tisztelettel rajongta körül.
Ez a kivételes tisztelet annyira legyezgette a hiúságot, a hindu népnek
jellemző vonását, hogy a letargia és katalepszia egész sportszerű
gyakorlat lett Indiában. Spiritiszta és teozófikus iratok szerint az
élve eltemetés és újraélesztés igen gyakori és közkeletű az egész
félszigeten. Alapos tanulmányok azonban kiderítették, hogy valamennyi
hiteles hír csak egyetlen emberre, Haridas joginra vonatkozik, ki 1820
és 1830 között négyszer eltemettette magát, amint erről magasrangú angol
állami tisztviselők és katonatisztek tanuskodnak. Sem előtte, sem utána
nem lehetett kimutatni senkiről sem. Mások elásatják ugyan magukat
sírszerűen üregekbe, de egy kis résen levegő és napfény áramlik be
hozzájuk. Mivel Haridas mutatványa az ember téliálomszerű állapotára
páratlan eset az egész történelemben, érdemes vele kissé jobban
megismerkednünk a lahore-i maharadzsa udvarában élő angol követ
jelentése és Honigberger János Márton brassói származású orvos leírása
alapján, aki 35 évet töltött keleten és öt évig működött, mint a lahorei
maharadzsa udvari orvosa.
Haridas korán felvágatta nyelvét, mesterségesen meghosszabbította és
visszafelé hajtva teljesen el tudta vele zárni a garatot. Éveken át
gyakorolta a lélekzés minél hosszabb visszatartását is. Élve
eltemetésére a következő előkészületeket tette. Hashajtót szedett és
utána napokon át tiszta tejjel táplálkozott. Az eltemetés napján már nem
vett táplálékot magához, hanem lenyelt egy három újjnyi széles és 30 öl
hosszú vászon szalagot. Ezután ismét visszahúzta és így alaposan
kitisztította a gyomrát; majd vállig bele ült meleg vízbe, melyet csövön
át a belekbe bocsátott. Azután a test nyílásait, orrát, fülét illatos
viaszdugókkal zárta el, a garatot pedig a nyelvével. Mellén keresztbe
fonta karjait és tetszhalálhoz hasonló álomba merült. Vászonba
göngyölték, melyet feje felett összekötöttek és lepecsételték a
maharadzsa gyűrűjével. A testet ládába tették, melyet a maharadzsa
sajátkezűleg különleges lakattal zárt le, mert maga is alaposan
kételkedett az újraébredés lehetőségében. A ládát egy négyszögletű,
befalazott ablakú kerti épületbe helyezték el, melynek ajtaját ismét
lepecsételték és agyaggal erősen betapasztották, hogy levegő ne
juthasson az épületbe. A maharadzsa saját testőrségéből két századot
helyezett el az épület közelében, ezek közül felváltva éjjel-nappal négy
ember őrizte az épületet és az udvarmester naponként többször
ellenőrizte az őrséget. Más esetben az angolok őríztették a földbe
temetett ládát hindukat gyűlölő mohamedán katonákkal, kik oly
lelkiismeretesen teljesítették tisztüket, hogy még egy porszemet sem
engedtek elvinni a sírhantról, melyet pedig a babonás nép ereklyeként
akart szétkapkodni. Negyven nap mulva feltörték a zárakat, a maharadzsa
és az angol követ beléptek a sötét üregbe, hol három láb mélyen a lezárt
szekrény állott. A kinyitást a katonaság salve lövésekkel üdvözölte, a
tömeg előretört és valamennyien megnézhették a nyirkos, penészes
vászonba gyöngyölt alakot. Mikor kíváncsiságukat kielégítették, az angol
követ kérésére kibontották a zsákot, a kíséretében lévő orvos alaposan
megvizsgálta a jogint és érverést sehol sem észlelt rajta. Azután
megkezdődött az újraélesztési eljárás. A jogin kitanított szolgája meleg
vízzel öntözte a testet és lassan, óvatosan kinyujtotta a kezét és
lábát. A maharadzsa és a követ dörzsölték a lábakat és a szolga
kétszer-háromszor forró kovásszal borogatta a koponyát, azután
eltávolította az orrból és a fülből a gyapot- és viaszdugaszokat. A
fogakat késheggyel feszítette szét, nagy erővel kinyitotta a száját és a
torokból kihúzta a nyelvét. Néhány másodpercig vajjal dörzsölgette a
szemhéjakat és széthúzta. A szemüregből mozdulatlan, fénytelen szemek
meredtek elő. A fejre alkalmazott harmadik kovászos borogatás után az
egész test görcsösen megrándult, az orrlyukak kitágultak és az eddig
ráncos, összeaszott tagok teltebbé váltak. A nyelvre vajat tett, melyet
Haridas nehezen lenyelt. Néhány perc mulva a szemgolyó jobban kidülledt,
visszanyerte természetes fényét és a jogin a mellette ülő maharadzsától
alig hallható, síri hangon kérdezte: Hiszel most már nekem? A maharadzsa
igennel válaszolt; felöltöztette díszruhába, felékesítette gyöngy
nyaklánccal, arany karperecekkel. Az egész élesztési eljárás félóráig
tartott. Másik félóra mulva Haridas az angol követtel és környezetével
gyenge hangon elbeszélgetett.
A gondos előkészület és az élesztési eljárás részletes leírása mindenkit
meggyőzhet arról, hogy ebben a hosszas tetszhalálban az emberi szervezet
végletekig menő teljesítőképességéről van szó és nem valami
természetfeletti jelenségről. A lélekzés szünetelése nem teljes, mert
eltekintve attól, hogy a légi utak elzárása sem tökéletes, a lélekzés
történhetik a bőrön át is. És egy üregben felállított vagy más esetben
háromlábnyira elásott faszekrénybe hatolhat még annyi levegő, amennyi a
vita minima, a legelemibb életműködés fenntartásához szükséges.
Táplálékot a saját zsírszöveteiből merített, mert nagyon lesoványodott,
akárcsak a téli álomba merült állatok.
Erkölcsi tökéletességet sem jelent az önkínzás vagy tetszhalál
gyakorlása, amint ezt Haridasnak élete igazolja. A nép módfelett
ünnepelte a szent embert, de életmódja olyan botrányos volt, hogy a
maharadzsa már ki akarta toloncoltatni országa területéről. Ennek a
szándékának neszét véve megszökött egyik jótevőjének fiatal feleségével.
Nemsokára azonban komolyan meghalt és a népszokás szerint máglyán
elégették. Indiai források regélnek még arról is, hogy jogint háromszáz
esztendő mulva ástak ki a földből, de ez természetesen csak legenda,
történeti értékű bizonyíték nincsen rá.
Az egész rendszerről és gyakorlatról elmondhatjuk, hogy hamis
fiziológián és egyoldalú lélektani megfigyeléseken alapszik. A sok
befelénézéstől eltompul az igazi megfigyelő erő és nem veszi figyelembe
az éntudat rendes jelenségeit sem, melyekből könnyű, biztos
következtetéssel jutunk el a lélek megismerésére, ha nem is
intuiciójára. A természet és szellem megkülönböztetése végett nincsen
tehát a szellem eltompítására szükség.
Az ilyen aszkézis alkalmas az indiai lélek fantasztikus hajlamának
előmozdítására, hallucinációk ébresztésére, de a tevékeny termelő munka,
a valóságot alakító élet elvész benne. Nem tesz különbséget az
eltompító, kataleptikus, hisztérikus révület és a teremtő elme tárgyban
elmerülő szemlélődése között. Leubával erős lehet a gyanunk arra, hogy
az ilyen aszkéták túlnyomó többségénél a szellem elszegényedése,
elárvulása áll be és ezért teljesen indokolatlan a teozofusok
lelkesedése irántuk és a jogin műszavakkal való dobálódzás.