1. Az upanisadok szerint a mindenség csak a saját lelkünk kis világában
tárul elénk; tudatvilágunk jelenségei képezik számunkra az egyedül
biztos valót. Megegyeznek ebben azokkal az újkori filozófusokkal, akik
azt állítják: esse est percipi, vagy a világ az én képzetem, az én
álmom. Ez a legszélsőbb, de legkövetkezetesebb ideálizmus, a mindenség
lélektani felfogása.
Az emberi értelem valóságot kereső hajlama ebbe az álomfilozófiába még
Indiában sem tudott belenyugodni. Azért valóságnak fogadta el a
tudatvilágon kívül a nagy világot is, a mikrokosmoson kívül a
makrokosmost. Az upanisadok azonban mindent egybeolvasztó hajlamukat
követve azonosítják ezt a valóságos világot a bennünk működő lélekkel és
így haladnak a szubjektív ideálizmusból az objektív ideálizmus felé.
Bennük lappang az annyira modernnek vélt gondolat, hogy fogalmaink nem
merítik ki a valóságot, azért valamikép át kell élni az élet lendületét,
a világ folyamatát önmagunkban, így fedezzük fel magunkban a brahmánt, a
mindent és kialakul bennünk az ideálizmus mellett a panteizmus, a
lélektani felfogás mellett a panteizáló világfelfogás.
Ámde a mi arasznyi tudatvilágunknak és a mérhetetlen nagy világnak
azonossága ismét elviselhetetlen gondolat. Ezért az azonosság elve mellé
oda kerül az okság elve is és az egyéni lélek mellé egy végtelen nagy
lélek. Így sarjad ki a panteizmusból a teizmus. Ebben a háromféle
világfelfogásban hullámzott az upanisadok világnézete és minden orthodox
bölcseleti rendszer.
A realisztikus hajlam azonban nem tud megmaradni a Véda ellentmondásai
keretében és vele szembe helyezkedve először istent, mint világszellemet
tagadja le a szánkhja rendszerben, majd az egyéni lelket is
fölöslegesnek minősíti a buddhizmusban és végül kigúnyol minden vallást,
minden magasabbra törő filozófiát a szenzualisztikus Csárváka
rendszerében. A vallásos gyakorlatok terén még nagyobb zavar
keletkezett, mint a filozófiában.
Az upanisadok atman-tanával összekeveredik a visnuizmus, és sivaizmus és
az irányoknak, istentiszteleteknek és isteneknek száma beláthatatlan.
A Védák tisztelői erre jobban tömörülni kezdenek, meg akarják tisztítani
ősi tanaikat a sok salaktól, amely körülvette. Ebből a harcból kerül ki
az Indiában több, mint ezer éve uralkodó és manapság is egyetlen élő
rendszer: a Vedanta. Ennek, ha nem is alapítója, de mindenesetre
legkiválóbb rendszerbe foglalója egy Kr. u. VIII–X. században élő
kolduló szerzetes: _Sankara_. Buddha mellett ő a leghatalmasabb
egyéniség az indiai gondolkodás történetében. Mint győzelmes hadvezér
járja be a városokat és a falvakat és ellenfelein, még a buddhistákon is
mindenütt diadalmaskodik, visszaállítja a Védák régi tanait és
megalapítja ezek egyeduralmát az indiai szellem birodalmában. Tanait
írásba is foglalja és mint a régi szutrák magyarázatát irja meg
Zsariraka-bhasjam című hosszadalmas könyvében, mely az egész indiai
filozófia koronája és főműve egész napjainkig. A megváltásra törő művelt
indiai embernek most is ez az igazi kézikönyve, minden más irodalmi mű
csak kiegészítésére szolgál.
2. Sankara jól látja, hogy az upanisadok alapgondolata, mely szerint a
lélek teljesen egyenlő brahmánnal, ellenkezik mind a tapasztalattal,
mind a védák rituális részével. Ez a rész ugyanis brahmantól különböző
lelkeket tételez fel, akik Brahmának áldozatokat mutatnak be és
tetteiknek megfelelően nagyon is különböző módon élnek egymást követő
születéseik után. _Megoldást a kétféle igazság, a kétféle tudás tanában
talál._ Mind a két ellenvetés csak nemtudáson, felületes tudáson
alapszik. Olyan ez, mint az álomkép, csak addig tartjuk igaznak, míg fel
nem ébredünk. A köznép örökké alvajáró gyermek marad, számára elég a
külső (exoterikus) tudás; a bölcs azonban magasabb (esoterikus)
magaslatra tör. _A felületes tudás_ a velünk született realizmus, a
tapasztalat tudatlansága és ez abban áll, hogy a lélek nem tudja magát
megkülönböztetni a saját tevékenységétől, a lelki képességektől, a
testétől, egyszóval a határozmányoktól, melyek körülveszik. Ezek közül a
halálban csak a test semmisül meg, a többi követi a lelket a
lélekvándorlásban is. _Az igaz tudásban_ a lélek megkülönbözteti magát
határozmányaitól, belátja, hogy ezek csak szemfényvesztések (mája),
önmaga pedig a tárgy nélküli alany, a kettőség nélküli egységes lét, a
brahman, mely mindent önmagába foglal, s ezért aki megismerte a lelket,
megismerte a világot, tapasztalatra nem szorul rá. Ismerd meg magad! ez
tehát a nagy teendő. Ezt az önismeretet azonban sem a tapasztalat, sem
az ész, sem a hagyomány nem adja, csak a kinyilatkozatás, a védák belső
áhítattal foglalkozó része. A filozófia és a hagyomány csak közvetve
segítik elő, amennyiben a kinyilatkoztatás megértésére alkalmasak. A
Véda rituális része alacsonyabb tudást nyujt azok számára, akik még nem
képesek a magasabbhoz felemelkedni.
_A kétféle tudás brahmánra is érvényes._ A magasabb tudás tárgya a
magasabb brahman (param brahman) és egyetlen gyümölcse a megváltás. A
magasabb brahmánnak nincs alakja, minősége vagy képessége, csak annyit
mondhatunk róla, «neti-neti», sem nem ilyen, se nem olyan. Bahva-t, a
nagy bölcset kérdezi tanítványa: Taníts meg engem Tiszteletreméltó, mi a
brahman? A tudós erre mélyen hallgat, csak sokára szólal meg: «Én
tanítalak, de te nem értesz meg: az atman nem egyéb, mint a csend, a
hallgatás, emberi nyelven ki nem mondható». Annyit mégis tanít Sankara a
tulajdonságnélküli brahmanról, hogy ő a lét és a léte szellemi, tehát
szellemi lény. Később még hozzáadja azt is, hogy ő az öröm, de ez is
negatív tulajdonság, csak annyit mond, benne nincsen szenvedés, s
viszont mindennek, mi tőle különbözik, szenvedés az osztályrésze.
Brahman azért megismerhetetlen, mert atman, azaz minden megismerésben
alanyként szerepel és így tárgy sohasem lehet. Csak a bölcs szemléli,
midőn teljesen magára szegzi a figyelmét és ekkép eléri a megváltás
állapotát.
_Az alacsonyabbrendű tudás tárgya az alsóbbrendű brahman._ Eredménye a
szerencsés élet, jobb újjászületés. Ezt a brahmant az istentisztelet
miatt ruházzák fel olyan tulajdonságokkal, melyek lényegét éppoly
kevéssé változtatják, mint a vízben tükröződő kép a napot és a holdat
vagy a mozgó testek a teret. Az alacsony brahman tulajdonságait a már
említett háromféle felfogás szerint három csoportba oszthatjuk: 1. a
világszellem, 2. az egyéni lélek, 3. a személyes isten sajátságaira.
1. A világszellemet írják le panteisztikus felfogás szerint a
megszemélyesítések. A nap és hold a szeme, az égitájak a fülei, a szél a
lehelete; ő a fényforrás, az éther, melyből a dolgok származnak. Ő a
világ szétrombolója, ki minden teremtményét elnyeli, magába fogadja. 2.
Pszichológiai felfogás szerint a brahman az egyéni lélek, mint lelki
életünk alanya, ki szívünk lótuszvirágába zárkózik, vagy rejtőzik, s
kisebb mint a köleskása. 3. Teológiai téren mint személyes Isten, Isvara
jelenik meg. Ez a felfogás az upanisadokban ritkán található, de a
rendszerben igen fontos szerepet játszik, mert tőle függ a
lélekvándorlás útja, s az ő kegyelme a megváltó szemlélet, vagy
intuició. Ez azok számára való istenfogalom, kik még nem tudnak
felemelkedni a teljes egységhez, az istenséghez.
_Sankara a világtanban és a lélektanban is megkülönböztet alsóbbrendű és
magasabbrendű tudást,_ tapasztalati és metafizikai álláspontot. A
világtanban a metafizikai álláspont mindenütt brahman és a világ
azonosságát hirdeti s azáltal magyarázza, hogy az ok és az okozat
azonosak; bizonyítja ezt a substancia állandósága a változásokban. A
tapasztalati álláspont a _szervetlen világ_ keletkezését emanációval,
kicsordulással fejti meg. Brahmánból először az éther, a mindent átható
finom anyagból álló tér árad ki; ebben brahman a szél, a levegő alakját
veszi fel; a levegőből átalakul tűzzé, vízzé, végre földdé. A világ
pusztulásánál fordított folyamat áll be. A föld vízzé lesz, a víz tűzzé,
levegővé, étherré és végre visszatér brahmánba.
_Az élők világa_ azáltal keletkezik, hogy a brahmanban szunnyadó lelkek
felébrednek az álomból és világ kezdetétől fogva egész a világ végéig
tetteiknek megfelelő alakban és állapotban vándorolnak mint növények,
állatok, emberek vagy istenek. Akik nagyon kitüntetik magukat, istenekké
válnak és megmaradnak ebben az állapotban, míg brahman ezt a világot meg
nem semmisíti. Az istenek trónusa is csak magas hivatal, melyben
változnak a személyek. Más világban Indra méltóságát más személy tölti
be.
_A lélektanban_ metafizikai szempontból a lelket ugyanazok a
tulajdonságok illetik meg, mint brahmánt. Mindenütt jelenlévő,
mindentudó, mindenható… Se nem cselekvő, se nem élvező és ezért számára
nincsen lélekvándorlás, nincsen szamszara. A megismerő alany nem
változik, nem pusztul el a testtel, mert lényege az örök tudat, az örök
jelenlét.
A tapasztalati tudás a lélek előtt elrejti igaz valóját és
határozmányokkal a lelket egyénivé, cselekvővé, élvezővé és szenvedővé
teszi. A lélek ilyen határozmánya a világon és a testen kívül még a
szervekben működő öt érző- és öt cselekvőképesség; ezt a tíz képességet
a manasz, a gyakorlati ész kormányozza. Ez csak olyan, mint a tű hegye
és a szívben lakik. A szellemi képességek mellett magában hordja még a
lélek az élet csíráját és a test csíráját, az úgynevezett finom testet,
mely átlátszó elemekből áll, azért nem lehet látni a lélek elköltözése
alkalmával, bár ez is vele megy. Ezenkívül van még a léleknek erkölcsi
tulajdonsága is (karma), mely a végzett cselekedetekből kristályosodik
ki. Ez is követi a halálba és a halál után ez határozza meg új életének
minőségét.
3. _A vándorló léleknek négy állapota van:_ az ébrenlét, az álmodás, a
mély alvás és a halál. Az álmodásban a tíz képesség a manaszba, a
gyakorlati értelembe vonul vissza. A mély álomban a manasz a lélekbe
vonul vissza, melynek éltetőképessége fenntartja még a testet, de ő maga
brahmanná lett, megszabadult a tulajdonságoktól, határozmányától és
egyéniségétől. Ha felébred, akkor ismét kifejlődnek tulajdonságai és
mint egyéni lélek működík. A halálban az egész életerő a szívbe vonul,
innen az alsóbbrendű tudással rendelkezők lelke a fej nagy véredényein
keresztül távozik el, míg a tudatlanoké a test többi száz főerén
keresztül.
_A halál után négyféle állapotban élhet a lélek._ 1. Gonoszok azok, kik
sem tudással, sem jócselekedettel nem rendelkeznek. Sorsukkal nincsen
tisztában Sankara, csak általában említi, hogy Jámának hét poklába
merülnek el. 2. A jócselekedetekkel rendelkezők állapota, akiknek
nincsen ugyan alsóbbrendű tudásuk sem, de sokat áldoztak az isteneknek.
Ezek az atyák útján (pitrinája) szállnak fel a holdba és ott
cselekedeteiknek megfelelő időtartamon át boldog életet élnek. Mikor
mértékük letelt, visszaszállnak a világba cselekedeteiknek megfelelő
állapotba. 3. Az alsóbbrendű tudással rendelkezők, kik ismerik a
brahmanok tudományának egy részét, de nem tudnak felemelkedni arra a
magaslatra, hogy ők egyek brahmannal, hanem őt maguktól különböző
istennek képzelik, ezek az istenek útján (devajána) elérnek az alsó
brahmanhoz, gyakorlati értelmükkel szemlélik őt és az istenekhez hasonló
dicsőségben részesülnek. Mikor vége lesz ennek a világrendnek, akkor ott
az égben elnyerik a megváltás fokát: belátják, hogy azonosak brahmánnal.
4. Az igazi bölcsek azok, kik már ezen a világon ráeszméltek brahmannal
egyenlő voltukra. Belátják, hogy minden, ami tőle különböző,
szenvedéssel van tele és az egész világ öröm nélkül való. Mihelyt a
magasabb ismeretet elnyerik, megszűnik minden fájdalmuk. Aki szenved, az
még nem érte el a legmagasabb fokot.
4. _Bár a megváltás az atman önkinyilatkoztatása,_ _mégis két eszközzel
lehet elősegíteni, gyorsítani: jócselekedetekkel és elmélkedésekkel._ A
jócselekedetek eltávolítják a magasabb tudás akadályait. Lehetnek külső
és belső aszketikus cselekedetek. Külső a védák tanulása, áldozat,
alamizsna, penitenciatartás és bőjt. Belső aszkézis pedig a
fegyelmezettség, nyugalom, lemondás, türelem és magábaszállás. Az
elmélkedés a védák szavának áhítatos megfontolása. Hasonlít a
csépléshez, addig kell ismételnünk, míg a tudás belőle ki nem sarjad. A
gyengébb tehetségűnek és a kételkedőnek több időre van szüksége célja
elérésére. A magasabb tudás elérésével elenyészik az elmélkedés, mert
elért a célhoz. A magasabb tudás megszünteti a fájdalmat, a cselekedetek
hatását (karmát), csak azokat a tetteket nem semmisíti meg, amelyek már
csírából sudárba szöktek. Ezért nem hal meg a megváltott, mert a mult
életéből valóra vált cselekedetekért még élnie kell. De tudatában van
annak, hogy ez a továbbélés puszta látszat, mint ahogy a beteg szem
kettős holdat, kettős napot lát, bár tudjuk, hogy a valóságban csak egy
létezik. A csírában levő cselekedetek a tudással megsemmisülnek és a
boldog megváltott siet brahmával egyesülni, mint a folyók sietnek a
tengerbe, hol nevüket, alakjukat veszítve megpihennek.