1. Az életfilozófia nagy mesterei Chesterton és James ismételten
hangoztatják, hogy nem szabad elválasztanunk a hitet az élettől, az
elméletet a gyakorlattól, a világnézetet az életszemlélettől. És pedig
azért nem, mert minden embernek, minden népnek megvan a maga filozófiája
és a gyakorlati életben éppen ez számára a legfontosabb erőforrás. «A
fogadós számára fontos, hogy ismerje lakójának jövedelmét, de még
fontosabb, hogy ismerje a filozófiáját. A háborúba készülő hadvezér
számára igen fontos ugyan, hogy tudja az ellenség haderejét, de még
fontosabb, hogy ismerje a filozófiáját.»[41]
A védákkal és a vedantával foglalkozva bizonyára vonzó számunkra
végigjárni egy nagy nemzet gondolatvilágának magaslatain, mert a védák
és a merész vedantarendszer tulajdonképpen az indus nép lelkéből
lelkedzett idealisztikus bölcselkedés. A realisztikus szánkja minden
szellemessége dacára csak vele kibékülve tudott egyidőre gyökeret verni,
s a buddhizmusnak a legnagyobb és leghatalmasabb uralkodók pártfogása
dacára úgyszólván nyoma veszett Indiában; a vedanta pedig a forrongások
Sturm és Drangjának néhány századán kívül évezredeken át virágzik.
Buddha lehet talán Ázsia többi részének világossága, de Indiának a napja
ez az évezredeken át kristályosodott idealizmus. Még századunkban is a
nyomtatásban megjelent számos filozófiai munkák túlnyomó része Sankara
fejtegetéseit fogadja el. Ebben látja Mahatma Ghandi a hindu nép
erősségét,[42] ezzel akarja boldogítani Tagóre a hitevesztett Európát és
ennek fantasztikus magyarázatát nyujtja az egész világon elterjedt,
nálunk is külön folyóirattal rendelkező teozófia. Felfedezése alkalmával
a német romantikusok, majd Schopenhauer azt hiszik, az indiai filozófia
hivatott arra, hogy megteremtse az európai gondolkodás új
renaissance-át. Ha nincs is igaza Deussen-nek, ki hosszú búvárkodás után
ebben találja az emberi gondolkodás legmélyebb alkotását, mindenesetre
több igazságot és tanulságot rejt magában, mint a német katedrákon
felburjánzó rendszerek, melyeket a kieli professzor hosszú életében maga
mellett felszökkenni és elhervadni látott.
Ha keressük, milyen eszközök biztosítják a rendszer számára e
kétségkívül nagy sikert, a következőkre bukkanunk. 1. Bizonyára minden
olvasót csodálkozás fog el, honnan az emberi gondolkodás bölcsőjénél ez
az olthatatlan szomjúság és kívánkozás a végtelenség után. Honnan ez a
hamar eltelés, ez az ősi elégedetlenség mindennel, ami véges és mulandó?
Hiszen tapasztalatunk inkább a mérges Heraklitosnak ad igazat: minden
hullámzó, minden eliramlik és elmúlik, «panta rei». Müller Miksa megáll
ennél a sajátságos tüneménynél és megállapítja, hogy az emberi lélek
mélyén ott szunnyad a végtelenség megsejtése, melyet felébreszt ugyan a
világgal való érintkezés, de soha le nem csillapítja. Kavargó örvény ez,
melybe beletemethetünk minden kincset, hírt, nevet, örömet, szerelmet…
de ki nem elégítjük, be nem töltjük, míg a nagy hippói gondolkodó
szerint: «el nem pihen benned, Istenem».
2. Tiszteletet parancsoló a mindenáron egységretörés, mely a
végtelenséget érintő kérdésekben iparkodik eltüntetni az ellentmondást.
Az új etnológia itt is Müller Miksának adott igazat azzal a
megállapítással, hogy a henoteizmus és a politeizmus öntudatlanul is
magában rejti az egy Isten gondolatát. «Az istenekben való hiedelem csak
az egy Isten hite után következik be. Egyetlen nyelvben sincsen
többesszám az egyesszám előtt. Sohasem alkotta volna meg az emberi elme
az istenek képzetét, ha nem fogja fel előbb az egy Isten fogalmát.»[43]
A logika és a lélektan is azt kívánja, hogy a sokaság az egységből
származzék. Nem gondolhatunk el millió búzaszemet, ha hírét se hallottuk
egynek sem; a vakon született nem foghat fel ezerszínben tündöklő tájat,
ha nem látott soha egy színfoltot sem.
3. Minden gondolkodó számára bizonyság ez a rendszer arra, hogy az
emberi elme nem éri be sejtelmekkel, hanem világos, biztos világnézetet
kíván. Íme ez a gyökere a megváltó intuició, a misztikus elragadtatás
utáni hő vágyakozásnak. Az idők folyamán kifejlett körmönfont dialektika
a maga tizenhatféle fogásával, az ötven-hatvan apró-cseprő bölcseleti
rendszer a maga örökös csete-patéival csak arra való, hogy
elhomályosítsa az igazságot. És ezért az indus elmélkedő nem vitatkozni,
nem töprengeni kíván, hanem mindenáron látni akar. Ismerni önnmagát és
szemlélni az istent és mivel közvetlen látás csak a tudatvilágban
lehetséges, ott keresi önnönvalóját és istenét: atmant és brahmant.
4. Élénken szemlélteti az emberi gondolkodás nagy műveleteit, amennyiben
keresi a jelenségek felett a törvényt, mint a véda ritmusát; a
mellékesben a lényegest: a véda igéjét; működésben és tulajdonságban az
alanyt, tökéletlenben a tökéletest, a relatívumban az abszolutumot, a
változatosságban az állandót; keresi az élet célját s elérésére az
utat-módot. Igaz, hogy nagyot téved, mikor az abszolutum mellett
letagadja a relatívumot, az örökkévaló mellett a látható mulandó
világot, de a tévedés nem semmisíti meg a tanban rejlő igazságot.
5. Mély bölcseségre vall annak felismerése, hogy nem a dolgok tesznek
bennünket boldoggá vagy boldogtalanná, hanem a mi felfogásunk a
dolgokról. Bajaink nagy része képzelgés és belátás hiánya; olyan
töviskoszorú, melyet saját magunk fonunk homlokunk köré. Valóban ilyen
képzelgés a lélekvándorlás, a legnagyobb rossz is, melytől egész Kelet
szabadulni akar. Abban is igazuk van, fokozzuk le igényeinket és
kevesebb lesz a fájdalmunk; ha pedig teljesen megszűnhetnének igényeink,
akkor teljesen megszűnnék minden szenvedés. A vágy és a megismerés
összefüggését is megtaláljuk az aszketikus rendszerekben. Az életvágy a
tapasztalati tudásból származik, viszont a vágy leküzdése elősegíti
annak a megváltó belátásnak létrejövetelét, hogy egyéni lét nincsen. Ez
az alapvető felfogás kiinduló pontja és célja valamennyi indiai
rendszernek. Mindegyik ismerettel, intuicióval kíván szabadulni a
lélekvándorlástól. Ebben megegyeznek brahmánok, buddhisták és
dzsain-nisták.[44]
6. A filozófiai gondolkodás kezdetén látható, hogy a vallás nem
ellensége a filozófiának, hanem édesanyja, nevelő dajkája, s a
történelem azóta is azt mutatja, hogy mind a kettő csak addig marad
életadó, amíg karöltve járnak, míg a hit és a tudás szétválasztása
végzetessé válik mind a kettőre és átok a népre, melynek kebelében
megtörténik. Élő eleven példa erre ismét India, hol az ősi egység a hit
és a gondolkodás között már a Rig-védák korszakában kezdett
elhomályosodni. A védák tartalma állandóan úgy tűnik fel előttünk, mint
valami Janus bifrons, kétarcú Janus isten, melynek ábrázatait csak
mesterségesen lehet összetákolni.
Magára maradva a hit és az istentisztelet alacsony szenvedélyek durva
rabságába süllyed s eljut a minden józan ésszel ellenkező
bálványimádásba, hol az egyisten helyét a dühöngő Indra óriás, majd a
hullák királya, a romboló Siva és ocsmány feleségei, Káli és Durga
foglalják el. Ezek fajtalanságát örökítik meg templomaikban, ezek
tiszteletére szervezik a szent rablóbandákat (thugs), melyek száz meg
száz békés kereskedőt fojtanak meg az utakon, és a különböző kiskirályok
versengenek támogatásukban, mert a zsákmányban busásan részesítik kegyes
pártfogóikat.[45] Meghonosul a véres emberáldozat, a leánycsecsemők
meggyilkolása, az özvegyek élve elégetése, s mindez a hajmeresztő
gaztett a vallásosság örve alatt.[46]
Az upanisadok titkos tanaiból viszont a magára maradt, a vallástól
elszigetelt filozófiai elmélkedésből minden nemes törekvés dacára
teozófia lett. Nem jó értelemben, mint az isteni bölcseség forrása,
hanem oly bölcseleti rendszer, mely a teremtés fogalmát nem ismeri, és
melyben az emberi lélek arra tör, hogy egyenlővé legyen a mindenséggel,
az Istennel. _A vedanta-rendszeren megtalálható a hamis miszticizmusnak
minden jellemző vonása._
A misztikus eltévelyedések mindenekelőtt _panteizmusra_ törnek.
Határtalan egységretörésükben egybeforrasztanak anyagot és szellemet,
testet és lelket, istent és világot. A védák bölcse is elmondhatja:
minden én vagyok. A mérges kígyó, amely megmar, a tigris, mely földhöz
lapít és összeroppantja csontomat, mindez az én csalódásom, az én
képzetem. Az ellenségem azt gondolja, amit én gondolok, azt cselekszi,
amit én óhajtok; egy az ártatlan és a gonosztevő, a gyilkos és a
meggyilkolt, a rabló és a kirabolt, a csábító és az áldozat, a hulla és
az élő… De hagyjuk ezt a káoszt, melyben nincs világosság, nincs
szeretet, hála és tisztelet, mert nincs, akit szeressünk, tiszteljünk.
Ha egy az alany és a tárgy, az ok és okozat, akkor igaz, hogy nincsen
többé szenvedés, de nincsen cselekvés sem, nincsen gondolkodás, érzelem,
akarás. Akkor megszűnt a hallás, látás, minden tapasztalati tudás,
minden tudomány, társadalmi munka, Isten, család, haza s mindez ezért az
agyrémért: «Aham brahman aszmi; én vagyok a brahman», én vagyok minden
és mindenki.
Ez a világnézet tompítja el a hindu lélek érzékét a
természettudományokkal szemben. Így a benáresi főiskolának fizikatanára
rendkívül gyenge előadásokat tart a villamosságról, de belemerül a
szanszkrit nyelvtan legfogósabb kérdéseibe, hogy a védákat minél jobban
megérthesse. S az annyira művelt Tagore is azt vallja, hogy aki a
magasabb tudást megszerezte, aki a hindu szemlélődéshez ért, az ismeri a
mikrokosmost és fölöslegessé válik számára a nagy világgal való
foglalkozás.[47]
_A hamis misztika másodszor hamis individualizmusra vezet._ A magasabb
tudással rendelkező brahmánok földön járó isteneknek tartják magukat:
«Kétféle isten van: a tulajdonképpeni istenek és a tudós brahmánok, kik
a Védát könyv nélkül tudják. A brahman megszemélyesíti az isteneket, sőt
ő az istenek istene. A nemesek és a királyok felett magasan áll.»[48]
Milyen gyarlók ezek a földi istenek, mutatja határtalan kapzsiságuk.
Egy-egy nagyobb áldozatért elkérhetnek tízezer, sőt még több
szarvasmarhát is. Mennyire züllött lehetett a családi életük, kitűnik
rituális könyveikből. A brahmanák arra kötelezik őket, hogy legalább
addig, míg a szent szertartások tartanak, más nejével ne kövessenek el
házasságtörést; ha pedig nem tudnák megtartani ezt az előírást, akkor
mutassanak be engesztelésül szóma áldozatot Varunának és Mitrának.
Ezekben az ú. n. szent könyvekben még az is olvasható, hogy csak a
brahmanok megölése igazi gyilkosság, a többi emberé már nem az. Vagy ha
a brahman pereskedik nem brahmannal, akkor a bíró mindig a brahmannak
adjon igazat. Manu törvénykönyve szerint a brahman nem fizet adót, még
akkor sem, ha a királyok éhen pusztulnak. A brahman minden szudrát (a
bennszülöttek kasztja) rabszolgának tarthat és elveheti a vagyonát, mert
a rabszolga jószága az uráé.[49]
Ez a mérhetetlen önzés fejlesztette ki India átkát, a kaszt-rendszert.
Az ismeretes négy főkaszt az idők folyamán felszaporodott háromezerre.
Azok a halászok, kik balról kezdik a háló kötését, nem egyenrangúak
azokkal, akik jobbról kezdik; gyermekeik nem házasodhatnak össze, egyik
a másiktól ételt-italt nem fogadhat el.[50] Ime az önistenítés egyik
következménye a nép teljes szétdarabolása, tehetetlensége és gyengesége.
Indiában nincsen egységes hindu nép, hanem ezer meg ezer egymást lenéző
és megvető társadalmi klikk agyarkodik egymás ellen. Az ilyen népnek az
ügyes hódítók könnyen nyakára ülhetnek.
_A hamis miszticizmus hajlik harmadszor a szélső intellektualizmusra és
quietizmusra._ A megváltást csak a tudás-látás hozhatja meg. Bármilyen
istentisztelet vagy jócselekedet újra elveti az élet csíráját, új meg új
reinkarnációra vezet, ezért a teljes quietizmus az egyedül célravezető,
mely tartózkodik minden cselekvéstől, még a gondolkodástól is, hogy
szemlélje az örök valót. Ki tudja, nincs-e igaza Leuba-nak a legtöbb
ilyen szemlélődőre nézve; szerinte az a képzelt örök való nem egyéb,
mint az eltompult elmék szürke semmisége, bárgyu semmibenézés.
Az ilyen misztika ellensége minden külső istentiszteletnek, minden
hierarchikus szervezetnek. A késői upanisadok elvetik a kultuszt,
áldozatot a jócselekedetekkel együtt, csak a tudatlanságot ostorozzák,
«Tudatlanságukba bonyolódva azt hiszik a bolondok, hogy célt érnek… Az
áldozatokat és jócselekedeteket tartják a legjobbnak, nem ismernek más
üdvöt a bolondok. De majd ha fönn az égben felélték jócselekedeteik
gyümölcsét, megint lekerülnek a világba, vagy még mélyebbre.»[51] A
gondolkozók kasztja mérhetetlenül hisz önmagában, saját
mindenhatóságában és ezért az egész látható világot lenézi. Elvesztette
érzékét aziránt, ami van és beteges ösztönnel belefúrja magát a töprengő
elmék álomvilágába.
A brahmanizmus a világról való teljes lemondásban látta az élet
magaslatát. A három felső kaszt tagjai négyféle életmódon mentek
keresztül. 1. ifjú korukban tanulják a Védát; 2. mint családatyák
gondosan bemutatják a ritusokban előírt áldozatot, 3. erdei remetének
megy el a családapa, amikor őszbe vegyül a haja és homlokán jelentkeznek
a ráncok; majd midőn remeteségében eleget vezekelt, akkor eléri a
negyedik életmódot, a szannyászát, ekkor emelkedik a szentség
magaslatára, ahonnan mindent lenéz és mindent elhagy. Zarándok, mert
nincsen otthona, koldus, mert nincsen semmi vagyona; a gyámolításra
szoruló öregember kóboroljon teljesen egyedül «félve az emberektől mint
a kigyótól, a kényelemtől mint a pokoltól és az asszonyoktól mint a
hulláktól».[52] Sokan átugrották a fokozatokat és már fiatal korukban a
remetékhez csatlakoztak. Müller Miksa szerint még most is vannak brahman
családok, melyekben a fiú az ősi szent énekeket szórul-szóra könyv
nélkül tanulja, melyekben az atya aggályos pontossággal végzi rituális
kötelmeit, míg a nagyatya minden szokásos szertartást hiábavalónak tart.
Szemében a Véda-istenek nem egyebek, mint puszta szavak annak jelzésére,
ki minden emberi szót és fogalmat meghalad. Ő ott keresi a békét, ahol
egyedül található fel, a filozófia elmélyedésben, mely számára egyúttal
a legfőbb vallás. Ez a filozófia a vedanta, a Véda célja és
beteljesedése.
A miszticizmus negyedik jellemző sajátsága az emberiségben élő
_megváltás gondolatának eltorzítása_…
Sankara rendszere eltorzítja a megváltás eszméjét és vele a kegyelem
fogalmát, mint általában minden miszticizmus. A megváltás nem is a
bűntől és a bűnre vivő hajlandóságtól szabadít meg, hanem merőben
elképzelt lidércnyomástól, a lélekvándorlástól.
A magát istenítő tudós önmagát váltja meg, kegyelemre tulajdonképpen
nincsen szüksége. A rendszer egyik nagy következetlensége, hogy az
intuició elérésére az illuzórius személyes isten, az alsóbbrendű brahmán
ajándékáról beszél.
Elismerjük, hogy a lélekvándorlás sötét tanának forrása világosságból
ered, mert az a meggyőződés az alapja, hogy semmi sem történik
véletlenül; nincsen meg nem érdemelt jó, vagy balsors, hanem mindenki a
maga szerencséjének kovácsa. Ez a meggyőződés adott a hindu népnek
évezredeken át a szenvedések elviselésére olyan türelmet, melyet
megcsodál minden idegen. Mégis ha jobban szemügyre vesszük ezt a tant,
nem oldja meg a társadalmi és egyéni élet nagy problémáit: a szenvedést
és a földi javak igazságtalan elosztását.
Nem oldja meg, mert nincsen alapja sem a nép történetében, sem a józan
észben. Hirtelen merül fel a «Százösvényű brahmanában» és szinte
indokolás nélkül hódítja meg a közvéleményt. Amint a történelem, úgy
belső tapasztalatunk sem állapít meg semmit előbbi életünkről;
tudatvilágunkban nyoma sincsen. Mondják ugyan, hogy néhány kivételes
egyéniség, Buddha és Pythagoras néhány áldott pillanatban mult életük
egész sorozatát áttekintették, sőt a teozófusok ma is követelik maguk
számára a látók jogát. Itt bizonyára a képzetek objektíváló ereje csalja
meg a jámbor látókat és álmaik szerint az emberiség zöme olyan személyes
bűnért szenvedne, melyről soha semmiféle tudomással nem birt, mely
következésképpen nem is lehet bűn, mert a tudomásnélküli személyes bűn
fából vaskarika (contradictio in adiecto). Hivatkoznak ugyan arra, hogy
ennek a hiedelemnek nyomai az újszövetségben is megtalálhatók. Maguk az
apostolok kérdezik Jézustól: «Rabbi, ki vétkezett, ez-e, vagy az ő
szülei, hogy vakon született?» Krisztus válasza azonban minden kétséget
kizár: «Sem ő nem vétkezett, sem a szülei, hanem hogy Isten cselekedetei
kijelentessenek őbenne.»[53]
Az erkölcsi rossz és az átöröklés nehéz problémáját a lélekvándorlás
nemcsak hogy nem oldja meg, hanem még inkább elmérgesíti. Ha ez a tan
igaz, akkor ne segítsük többé a szegényt, a nyomorgót, ne szánjuk a
süketet, a némát és a nyomorékot, mert ezek előbbi életük gaztetteiért
most veszik el méltó büntetésüket. A nyomorúság mellett még pellengérre
is állítja a szerencsétleneket, mint a társadalom bélyegzetteit, kiknek
még az érintése is beszennyez bennünket. Meggátol minden társadalmi
reformot. Minek változtatásra törekedni? Ellenkezésbe kerülünk az
igazságossággal: arasson mindenki, amint vetett, vegye el előbbi
életének méltó jutalmát vagy büntetését.
Garbe, az indus kultúra nagy ismerője szerint ez a szerencsétlen balhit
az oka annak is, hogy a lelkeken úrrá lett a pesszimizmus. A Rig-védák
idejében még ártatlan gyermeki öröm cseng ki a dalokból; az egész nép
életfelfogása vidám, mert a jámborok hisznek az örök életben, a jónak
diadalában. Ennek a babonának elfogadása azonban megerősíti a kasztokat,
igazságosságnak lát minden társadalmi különbséget, minden
kizsákmányolást és barbárságot. Hiába álmodik tehát szépeket a
lélekvándorlásról a teozófia, az új buddhizmus és a regényirodalomban
Gjellerup híres könyve «Zarándok Kamanita», a történelmi tények
széjjeltépik a tündérálmokat.
7. _Mindezzel szemben az örökérvényű bölcselet a philosophia perennis
nyujtja az igazi monizmust_, az igazi egységet, az egy Isten és a
teremtés fogalmával. Egy a mindenség létesítő oka: a teremtő Isten; egy
a célja: Isten dicsősége; egy az eszményképe és minden gondolatának
forrása: Isten természete, lényege és az isteni lényeget tükröző örök
ige.
A keresztény látókat, a nagy misztikusokat nem quietismus, hanem
hatalmas tetterő jellemzi; jelszavuk: Krisztus szeretete ösztönöz és
sürget minket, Charitas Christi urget nos! Pál apostol, ki
elragadtatásban részesül a hetedik égig, Krisztus iránti szeretetből
bejárja a félvilágot, örömmel vállal magára minden szenvedést, minden
üldözést. Követői között a legnagyobb jellemek egyszersmind a legnagyobb
alkotók is. Szt. Vazul egész várost épít a beteg szegények számára, Szt.
Ágoston félvilággal szembeszáll Krisztus tanának igazságáért; Szt.
Bernát tűzbe hozza Európát a szent sírért, Loyolai Ignác neveli Európa
ifjúságát és hithirdetőket küld négy világrészbe, Szt. Terézia
negyven-negyvenöt rendházat alapít és megreformálja Karmel mind a két
rendjét. Íme a bensőséges kereszténység csupa tetterő, csupa
kezdeményezés.
Az egy Isten elismerése és a teremtés gondolata mély alázatosságra
szoktatja a keresztény lelket, és ez volt mindig egyik kiemelkedő
jellemvonása. A szent atyák ezt tartják minden erény alapjának és
tanítójának és az igazi életszentség próbakövének. Szt. Ágoston szerint
ez az erény majdnem az egész keresztény törvény.[54] Nagy Szt. Gergely
szerint egyedül ennek az erénynek tanításáért lett kicsinnyé Krisztus
egész a kereszthalálig.[55] Szt. Ágoston sokat köszön a keleti
bölcsekkel összeköttetésben levő új-platonikusoknak és mégis ezt mondja:
«Ama bölcselők könyveiben semmi sincs a Szentírás jámborságának
arculatából; ott nincs szó töredelmes megvallásról, gyötrődő lélek
áldozatáról, alázatos és töredelmes szívről, néped üdvösségéről,
jegyesvárosodról, a Szentlélek zálogáról, megváltásunk kelyhéről… Ott
nem lehet a hívogató szót hallani: jöjjetek hozzám, kik fáradoztak; azok
restelnek tanulni Tőle, mert Ő szelid és alázatos szívű. Ha ismerik is
az ilyenek Istent, nem úgy dicsőítik, mint Istent és nem adnak neki
hálát, hanem hiúkká válnak gondolataikban, esztelen szívük
meghomályosodik és magukat bölcseknek mondván bolondokká válnak.»[56]