Az ind gondolkodás eddigi kifejtésében az európai olvasó folyton
kérdezheti önmagától, hogyan lehetséges ez, hiszen egyik állítás
ellenkezik a másikkal; amit egyik felépít, a másik lerontja. Igen, ez
Kelet szent könyveinek természete; főleg az upanisadok tele vannak
ellentmondásokkal.
Egyszer részletesen ismertetik a lélekvándorlást a legkülönbözőbb
állapotokon, testeken keresztül, máskor ismét azt tanítják, hogy az
egész folyamat a nagy világilluzióhoz tartozik, melyet minden érdemmel,
karmával együtt megsemmisít annak az igazságnak belátása, hogy a lélek
azonos az örök változhatatlan brahmánnal. Hirdetik minden élő
egyenlőségét, viszont fenntartják a kaszt-rendszert, az egyéni lélek
sajátságait, tetteinek jutalmát és büntetését.
Istenük lényegét, életét majd keleti fantáziával színezik, majd
egyszerűen kijelentik, hogy brahmán teljesen kimondhatatlan,
felismerhetetlen.
Több ízben részletesen leírják a világ teremtését és kicsordulását
(emanációját), de legalább ugyanannyiszor hangoztatják, hogy az egész
világ léte nem egyéb, mint káprázat, agyrém vagy délibáb. Az upanisadok
ellentétben állnak a védák rituális részével (a brahmanákkal) mely
brahmántól különböző sok lelket vesz fel. Főleg ellentétben állnak
brahmán és az én viszonyát illetőleg minden józan emberi tapasztalattal.
Brahmán a legegységesebb, melyben nincsen kettősség, sokféleség, a vele
állítólag egyenlő világ pedig sokféle égitestből, porszemből és az élő
lények milliárdjaiból van összetéve. Elméletük számára a világ csak
álom, látszat és mi mégis minden pillanatban kénytelenek vagyunk benne
élni, rá vagyunk utalva; felhasználjuk vagy beleütközünk. Számunkra a
világ nem álmodás, nem a fellegekben, hanem a földön járunk, lélegzünk,
táplálkozunk s az istenséggel egyesülés tapasztalatunk számára inkább
csak a jövendő reménye. Az elmélet számára az én lelkem a brahmán, és
mégis minden élményünkben elvitázhatatlanul benne van az éntudat; én
ítélek, gondolkozom, beszélek, tehát vagyok. Descartes elvét vagy
Rousseau gondolatát ott is, akkor is átélték már a józan emberek: bátor
vagyok gondolkozni, akár mit szóljon hozzá a filozófia.
Valóban látjuk, ez az évszázadokon át folyó gondolatszövés mennyire
igazolja a logika tételét: a lehetetlenből minden következik (ex
impossibili sequitur quodlibet). Ebből a lehetetlen alaptételből, hogy
az én minden és mindenki, valóban mindenféle tan következhetik. Így nem
is feltünő, hogy Buddha fellépésekor 62-féle rendszer hadakozik egymás
ellen, és a túlzó ideálizmustól lefelé a legdurvább materializmusig a
mai rendszerek minden árnyalata feltalálható bennük. _Ebből az
ellenmondásból európai logikával csak három kivezető utat gondolhatunk._
Vagy követi a hindu az emberi lélek ősi ösztönét az egység, a valóság
egyszerű látása felé, s akkor diadalmaskodik brahman gondolata és nem
szabad többé hinnie saját szemének, saját fülének, egész tapasztalati
világa csalódás, merő délibáb; ezt az utat követi az ind idealizmus, a
_vedanta-rendszer_. Vagy meghallgatja a tapasztalat és a józan ész
szavát és akkor elhomályosul brahman, amint ez a realisztikus
_szánkhja-jógarendszerben_ látható. Vagy végül ráun az ismeretelméleti
szőrszálhasogatásokra és eléri a _buddhizmus_ pozitivista álláspontját
(és a szélső materializmust). A következőkben ezzel a három uralkodó
rendszerrel foglalkozunk.