1. A vedanták az áldozati ritust leíró és magyarázó brahmanák záró
fejezetei, melyek sokszor ellentétben állanak a Véda többi részével. Így
pl.: «Aki más istenséget tisztel, mint önmagát (atman) s azt állítja,
más az isten és más vagyok én, az nem értelmes ember, hanem az istenek
barma. Amint az embernek hasznos a sok jószág, hasonlóképpen minden
ilyen ember hasznára van az isteneknek. S mint már az is kellemetlen, ha
a háziállatok közül csak egyet is elidegenítenek, mennyivel inkább, ha
sokat; ezért kellemetlen az isteneknek is, ha ezt az igazságot tudják az
emberek.»[35]
Több tanubizonyság szerint ezt az atman-tant a brahmánok a katonáktól, a
kshatrija kaszttól vették át s hozzáfűzték a brahmanákhoz. Az
áldozatokkal való éles ellentétet allegórikus magyarázatokkal igyekeztek
áthidalni.
2. A vedanták alapgondolata a mindenség egysége: «az írók sokféleképpen
nevezik el azt, ami önmagában véve csak egy.» Az alapgondolat
következetes kiépítése a legszélsőbb idealizmusba vezet, mely a
következő három tételbe foglalható: 1. az atman bennem a megismerő
alany; 2. ez az ismerő alany megismerhetetlen; 3. ez az alany a
mindenség, ezaz egyedüli valóság.
A két első tétel megvilágítására szolgáljanak a következők: «Valóban az
örökkévaló lát, de nem látható; hall, de nem hallható; ért, de föl nem
érhető; ismer, de meg nem ismerhető. Rajta kívül nincsen látó, nincsen
halló, értő és megismerő. Az Örökkévalóval egybeszövődik a tér…» «Ő a
világosságok világossága, melyet a mély álomban érünk el, mikor a lélek
(az atman) saját alakjában jelentkezik…» «Nem láthatod a látás látóját,
nem hallhatod a hallás hallóját.» «Bármilyen fogalmat akarunk reá
alkalmazni, csak annyit mondhatunk, hogy Ő van; ezzel az igével fogható
fel és nem mással.»[36] Azonban ez a létezés nem valami empirikus
fogalom, nem tapasztalható meg, ezért mint az atmannak, ennek is negatív
a jelentése. Negatív a gondolkodás is, mely nem egyéb, mint a való lét
tagadása, hasonlókép negatív a gyönyörűség is, mely csak annyit jelent,
hogy elnyomunk, tagadunk minden szenvedést; a mély, álomnélküli alvás
felel meg ennek az állapotnak. _A 3. tétel, mely szerint az atman az
egyetlen való, a vedanta-spekuláció magaslata._ Azonosítja a gondolatot
a léttel, a világszemléletet a valóságos világgal. Állításának alapja az
a tény, hogy a megismerő lélek mindent magába fogad (intelligendo fit
omnia), mindent megismer az égen és a földön; szinte gyüjtőmedence a
mindenség számára, mint az óceán a vizek számára. A Csandogja upanisad
következőképpen szemlélteti a főtételt. A tanító mondja a tanítványnak:…
«Ebben a brahman városban van egy ház, a házban egy kis lótuszvirág, a
lótuszvirágban egy kis tér; ami ebben a térben van, azt kell
felkutatnunk, annak a megismerésére kell törekednünk. A város a mi
testünk, a ház a mi életünk, a virág a mi szívünk, a kis tér a lelkünk,
vagyis az öntudatunk.» A tanítvány megérti a tanítás első részét, de nem
tudja felfogni a másodikat, azért kérdi: «Ebben a brahman városban van
egy ház, a házban egy kis virág és ebben egy kis tér; de mi van ott a
térben, mit fel kell kutatnunk, aminek a megismerésére kell
törekednünk.» Erre mondá a tanító: «Valóba amilyen nagy ez a világür,
olyan nagy ez a kis tér szívünk kellős közepében; benne foglaltatik mind
a kettő, az ég és a föld; mind a kettő, a tűz és a szél; mind a kettő, a
nap és a hold; a villám és a csillagok s minden, ami ezen a világon van,
s minden, ami nincsen a világon, mindezt magában foglalja.»[37] Ez a
mindenség a brahman, tiszteljük csendben, mint a dolgok kezdetét,
mivoltát és tisztulását. Szellem az anyaga, élet a teste, fény az
alakja, végzése igazság s ő maga a mindenséget betöltő éter (akazsa);
mindent cselekvő, mindenre vágyó, mindent szagló, mindent ízlő, a
mindenséget átfogó… Ez az én lelkem, az atman a szív belsejében; kisebb,
mint a rizs vagy az árpakása, kisebb, mint a mustár vagy a köles magva,
mint a köles magvának a csírája. Ez az én lelkem a szív belsejében,
nagyobb mint a föld, nagyobb mint az ég, nagyobb mint minden világ… Ő
vele fogok innen eltávozva egyesülni.»[38] A meghaló bölcs lelkéből lesz
tehát a brahman, viszont ő is beolvad brahmánba, kivel már itt a földön
is azonos volt.
3. _Amíg a lélek eléri ezt a legfőbb célját, négy állapoton kell
keresztülmennie._ Ezek közül 1. az éber állapot, 2. az álmodás, 3. a
legmélyebb álomnélküli alvás, 4. a turija, a révület, melyben a lélek
már ebben az életben átmenetileg eggyé lesz brahmannal.[39]
_Az éber állapot_ az ember célját tekintve a legcsekélyebb értékű, mert
ebben az igazi emberi én fel se ébred, nem látja a valóságot, hanem csak
káprázatokban él. Szemléletei éppen úgy, mint az álmok világa, csak
belőlünk származnak. S amint az álom valóságát megcáfolja a felébredés,
éppúgy meghazudtolja az ébrenlét tárgyainak valóságát az álom, melyben
megszűnnek.
_Az álmodás_ már magasabbrendű, mint az ébrenlét, mert a lélek teremtő
állapota. Az éber világból veszi épületének anyagát, de teljesen a saját
világossága, lénye, tervei szerint építi fel. Ott nincs kocsi, ott
nincsen út, de teremt magának kocsit, lovat, utakat, tavat és folyókat.
Nincsen öröm és gyönyörűség, de a teremtő lélek magamagának
elővarázsolja. Egyik felfogás szerint a lélek egészen kilép a testből,
külön világban él, s azért nem szabad senkit hirtelen felkölteni, mert a
lélek nem találja meg a testét.
_A mély alvás állapota_ a régi upanisadok szerint az élet legfőbb célja,
melyben már eggyé lesz brahmánnal s így eléri legfőbb boldogságát,
gyönyörűségét, ami a világon egyáltalán elérhető. Az álomban királynak,
istennek álmodja magát az ember, de a mély álomban magát a mindenség
tudatát éri el, ahol nincsen semmiféle tárgy vele szemben, nincsen már
kettősség, hanem ő lett az egy és a minden. Amint a sólyom és a sas
egyideig kering a levegőben s azután bevonja szárnyait és fáradtan
megpihen, hasonlóképpen az alvó lélek is kering egyideig az álmok egében
s azután siet az állapot felé, hol már nem érez többé vágyat, ahol
teljes nyugalom és békesség van.
_A turiját, az elragadtatást_, a lélek extatikus állapotát a régi
upanisadák nem ismerték, a jógin gyakorlatok jutottak el hozzá. Benne,
mint a mély álomban megszűnik a külvilág tudata, szünetel az álom és az
éntudat; a lélek eggyé lesz brahmannal, de nem öntudatlanul, mint a mély
álomban, hanem teljes öntudattal. «Nincs sem külső, sem belső
szemlélete, állapota nem is megismerés, nem tudatos és nem tudattalan,
le nem írható, felfoghatatlan, csak önmagáról bizonyos, nyugodt, boldog
és egységes.»[40]
4. Ennek a négy lelki állapotnak pszichológiai elemzése rávilágít a
keleti filozófiában oly nagy szerepet játszó _megváltás gondolatára_ is.
Amint a régi védaistenek helyét brahman, majd atman foglalják el, egész
természetesen megváltozik a lélek sorsáról alkotott felfogásuk. Nincsen
már másvilág, hol az első emberrel és az istenekkel egyesülten él a
lélek, mert hiszen az embernek a saját lelkével nem kell egyesülnie.
Elég, ha valaki felismerte, hogy én vagyok a brahman, én vagyok minden
és mindenki, akkor már részesévé lett a megváltásnak, akkor már
üdvözült. Ha elemezzük a megváltásnak ezt az állapotát, főképpen két
jelenségből áll: 1. az egység tudata, a sokaság, a többféleség tudatának
eltűnése; 2. ennek következménye minden vágynak kialvása, minden
szenvedésnek megszűnése. Ennek a kétféle mozzanatnak mesterséges úton
való elérése jellemzi az egész későbbi indus kultúrát. Az egységre
törekvés történik elméletileg a vedanta-, gyakorlatilag a
jóga-rendszerben, mely megszünteti az érzéki megismerést és saját
magábamélyedéssel kíván szabadulni ettől az árnyékvilágtól és ráeszmélni
arra, hogy ő egy a világlélekkel. A második mozzanatot ragadja meg a
szannyásza életmód, mely nem annyira megismerésre törekszik, mint inkább
a vágyat kívánja kiölni önmagából. Elszakad az otthontól, lemond a
vagyonról, családról és mindenről, mi emberi vágyának tárgyul
szolgálhatna, így iparkodik megszabadulni minden földi köteléktől,
minden bilincstől. Ámde mi történik azokkal, kik nem tudják belátni,
hogy ők egyenlők a mindenséggel? A brahmanák szerint még a másvilágon
veszik el tetteik jutalmát és ott szenvednek szinte új halált. Az
upanisadok szerint ezen a földön veszik el tetteik jutalmát és
büntetését, amennyiben testből testbe vándorolnak a legkülönbözőbb
állapotban, amíg méltók lesznek arra, hogy a megváltó tudást elérjék. A
régi és az új tanokat szokott következetlenséggel egybe is foglalják és
hirdetik a kétszeres jutalom, a kétszeres büntetés tanát. A másvilágon
addig vándorol a lélek, amíg elveszi tettei jutalmát és csak azután
születik újra a földön.