1. Az előbbi kor végén megtörtént a nagy kiábrándulás a politeizmusból s
a gondolkozók körében megindul a kutatás és a törtetés az ismeretlen
Isten felé. Deussen három egymást keresztező időszakot különböztet meg
benne. Az elsőben uralkodik még a mitológiai elem, melyben a
véda-pantheon vezető istenévé Pradzsapati emelkedik. Ő a teremtmények
ura, minden dolog ősforrása, amennyiben átalakul minden dologgá és
megmarad a létrehozott világ éltető lelkének, kormányzójának. A
másodikban a mitológiai elem nem filozófiában végződik, mint a
görögöknél, hanem szertartásokra vezet át és megalkotja a világ
legterjedelmesebb rituális munkáját, a brahmanákat és velük a sajátos
indiai istenfogalmat: a brahmant. Végül a harmadik, a túlzó
idealisztikus kor, melyben az egyéni lélek, az atman, tölti be a két
előbbi irány szerepét és belőle szövődik ki a mindenség.
_Két alapvető fogalom alakul ki tehát szinte párhuzamosan egymás
mellett, a brahman és az atman._
2. A sokszíntjátszó _brahman_ szó értelmébe legjobban behatolunk, ha
szem előtt tartjuk a védák két nagy ellentmondó irányzatát, a külső és a
belső vallásosságot. A brahmannak mindegyikben háromféle értelme van.
_A külső vallásosságban a brahman_ szó a mitológiai elemhez csatlakozik
és jelenti tulajdonképpeni értelemben a varázsigét, mely az égieket
leköti és az ember szolgájává teszi. Jelenti továbbá átvitt értelmében a
főpapok kasztját, kik értenek a varázsigék használatához és így
parancsolnak az isteneknek. Ezek az emberi természetű istenek nemcsak a
szóma italban kéjelegnek, hanem gyönyörködnek a vele járó dalokban is.
Változatos ütemes szerkezetük esztétikai élvezetet szerez számukra és
erősíti őket a kérések teljesítésében. De az esztétikai hatású ima
csakhamar mágikus erejűvé válik; nem az istenek teljesítik már a kérést,
hanem az ige, a szó maga, az istenek kénytelen-kelletlen
közreműködésével. A ráimádkozás, a ráolvasás gyógyítja a betegségeket,
megrontja az ellenséget és elűzi a gonosz szellemeket.
_A belső vallásosságra_ törekvő lélek idegenkedik mindenféle
varázslástól, emberi természetű istenektől, számára brahman
tulajdonképpeni értelme nem varázserő, hanem először imádságos áhítat,
belső egyesülés az istennel és brahman másodszor átvitt értelembena
védák szava is, amennyiben ezt az egyesülést kifejezi és előidézi.
Brahman harmadszor, a személytelen isten, kivel a lélek egyesül. Az
ember saját erejével nem érheti fel az istent, a védák igéit nem ember
írja, hanem: «Varuna adja az imát, hozzá, az útmutatóhoz fordulunk,
tökéletesítse emberi szavunkat, élesítse belátásunkat és a tudnivágyók
elmeélét.» «Ágni, tőled jönnek a költői adományok, az áhítat dalai, a
dicsérő ének, és csak ha tőled származnak, akkor van hatásuk.»[29] A
brahman jelenti tehát a védát, az áhítatot és az áhítat tárgyát, az
abszolutumot, a többé-kevésbbé személytelen magán-valót, s ezzel
előttünk áll _a sajátos indiai istenfogalom_.
A mi Szentírásunkban Isten semmiből teremti a világot és bár fenntartja,
áthatja, mindenütt örökké jelen van és munkálkodik, de tőle különböző
személyes Isten marad. Ő küld ihletett prófétákat, szent írókat s végül
egyszülött Fiát, kik a kinyilatkoztatást az emberi nemnek tudtára adják.
A biblia Isten szava, de nem Isten.
Brahman ezzel szemben nem semmiből teremti a világot, hanem önmaga az
alkotó és az anyag is; ő önmagának oka (causa sui), a világ ősanyaga
(causa materialis) és a világ képezője (causa efficiens), ki azért, hogy
áldozatot élvezhessen, kiszövi önmagából a világot, áldozatokat mutat be
önmagának.
A kinyilatkoztatás igéje, a Véda nem különbözik a kinyilatkoztató
istentől, hanem a Véda szintén brahman, ezért ritmusa a mindenség
törvénye. Az egyik versforma a nap járását szabályozza, a másik az egész
csillagos eget; a harmadik kijelöli a víz, a levegő, a szél és a
növények szerepét a világban. Amint Spinozánál a mindenségnek két
határozmánya van, a kiterjedés és a gondolat, hasonlóképpen brahman is
kétféle módon jelenik meg, először a kiterjedt világban, másodszor a
tudásnak, a «Védának» minden szavában és versformájában. Ezért a Véda
örökkévaló. Az emberek, a világ, sőt a hitregék istenei is elmúlnak, de
a Véda nem múlik el és brahma új világokban ugyanezt az igét fogja
kinyilvánítani. A Véda megértése tehát behatolás Isten örök lényegébe.
Erre a megértésre a nyelvtani analizis vezet, melynek koronája Panini
csodálatos nyelvtani alkotása.
3. A belső áhítat eleinte Isten ajándéka és az isteni akarat kifejezése,
melyben a lélek egyesül az Istennel. De ebből az egyesülésből csakhamar
teozófia, panteisztikus misztika keletkezik. _Az egyéni lélek az áhítat
alanya, az atman_ brahman fölé, az áhítat tárgya fölé kerekedik s most
már belőle származik az egész világ és alkotója, az Isten. «Az áhítatban
önmaga fölé emelt szemlélődő saját keblének titokzatos mélységében olyan
hatalmat vesz észre, mely meghaladja a teremtés minden hatalmát; oly
isteni erőt érez, mely az égen és földön mindenben lakozik, mindent
kormányoz: rajta alapszik minden világ és minden isten; tőle való
félelméből éget a tűz, süt a nap és végzi pusztító munkáját a halál és a
zivatar.»[30] Az atman az alany, melyben az emberi életerő és minden
működése gyökerezik, jelentése a lehelet, átvitt értelemben az én,
ellentétben mindazzal, ami nem én. A bonyodalmat szerető keleti lélekre
valló _relatív-negatív_ fogalom ez.[31] Relatív, mert összeköttetésben
van vele, ami nem én; negatív, mert a pozitív tartalom nem benne van,
hanem abban, amit kizár. Lényegét és végső fejlődését megvilágítja
Schopenhauernál és a német romantikusoknál szállóigévé lett: «_Tat tvam
asi, – ez vagy Te!_» Egész összefüggésében a vedanták a következőképpen
adják elő: «Kedvesem, ha ezt a nagy fát gyökerénél megvágjuk, akkor
csepeg az életnedű, mert a fa él; ha a közepén vagy a csúcsán vágjuk
meg, akkor szintén csepeg, mert él. Élő öntudattal eltelve büszkén
örvendve áll. De ha az élő elhagy egy ágat, akkor ez elszárad, ha a
másikat hagyja el, ha a fát hagyja el, az is elszárad. Amit az élet
elhagy, az meghal; de az élet maga nem hal meg. A finom, a szerves,
melyből a mindenség létezővé lesz, ez az igaz, ez maga az élet, ez vagy
Te (tat tvam asi), óh Svetaketu.
Tanítsd tovább Nagytiszteletű, mi az a finom.
Legyen, hozz ide a nyagrodha-fa gyümölcséből.
Itt van Nagytekintetű. – Vágd föl. – Megtörtént, Nagytekintetű. – Mit
látsz benne? – Finom magvakat látok, Nagytekintetű. – Vágj egyet ketté!
– Megtörtént, Nagytekintetű. – Mit látsz? – Semmit se, Nagytekintetű. –
Látod, ebből a finom valóságból, mit nem látsz, nőtt ez a nagy
nyagrodha-fa. Hidd el, Kedvesem, ez az, amiben a mindenség léte rejlik,
ez az igazság, ez az élet maga, ez vagy te, Svetaketu.»[32]
Nem ily szemléletes, de mélyebben szánt a következő hely: «Mi az emberi
én? Emberi test, mely tápláló vérből áll; de ez csak burok, ez a külső.
Ha lefejtjük a testet, eljutunk az igazi élő, páraszerű, lehelletszerű
énhez. Ennek eltávolításával a szellemszerű énhez, végül ettől az ember
tulajdonképpeni lényegéhez, a gyönyörszerű énhez. Itt meg kell állnunk,
ha valaki ebben a láthatatlan testnélküli, kimondhatatlan, ésszel fel
nem érhetőben megnyugszik, akkor elérkezett az örök nyugalomba; de ha
még ebben is alanyt és tárgyat keres, akkor nem lesz békéje soha, nyomon
kíséri a tudákos emberek nyugtalansága.»[33] Ezek alapján _az atman
szónak is legalább ötféle értelmét különböztetjük meg_. Az én jelenti 1.
saját testünket ellentétben a külvilággal; 2. törzsünket és belső
részeinket ellentétben a végtagokkal; 3. az életerőt ellentétben a
testtel; 4. a szellemet és gyakorlati észt ellentétben az ösztönös
élettel; 5. a lényeget ellentétben a lényegtelennel. A következő korban
ez a lényeges én vetíti ki a maga tudatvilágából az isteneket, a
dolgokat, a világokat: «Agni, a tűzisten bennerejlik a beszédemben… a
szélisten a leheletemben; a nap itt nyugszik az én szememben; a hold a
szellememben… a világlélek az én lelkemben.»[34]…