1. Ezek a himnuszok régebbiek az asszír és babiloni emlékeknél,
régebbiek az ékírásnál. Max Müller és Deussen szerint legalább 1500-tól
1000-ig keletkeztek, de már Häusler O. S. B. az Anthroposban Varuna
isten kultuszának virágkorát Kr. e. harmadik vagy negyedik ezredévbe, az
indo-germán népek őstörténetébe helyezi.[22] Mint egy rég letűnt világ
romjaiból magaslik ki a többi himnusz közül Dyaus Pitar (a görög Zeus
pater) Varuna, Aszura, az Úr, a mennyei atya, vagy egyszerűen; «az atya»
tisztelete. Az árja vallás jellemző vonása ez, hogy inkább atyának
tekinti az Istent, mint félelmes nagy úrnak, bosszuálló igazságos
Istennek; ez az utóbbi felfogás a sémieknél áll előtérben.
A varuna-dalok a mennyei atya himnuszai fenkölt lelkiségükben és a benső
érzés melegével a zsoltárokra emlékeztetnek. Kägi svájci tudós
fejezetekre menő párhuzamos helyeket állított össze a Szentírás és a
régi véda-dalok között.[23] Varuna szántja meg az égbolton a nap
barázdáját, vezeti a nagy folyók hullámait, ő teremtette a holdat, mint
valami arany hintát. Magasztalják az Istent, mint mindenek alkotóját, ki
a mi atyánk és teremtőnk, aki mint a világ nagy rendezője ismer minden
teremtett dolgot. Különbözik a földtől és az égtől, az égi istenektől,
mert «Ő az, aki van (szat)», az egyetlen létező, ki senkitől se
származott.[24]
A szanszkrit irodalom nagy ismerői, Max Müller, Hardy, Deussen, Dahlmann
stb. a divatos csordaember evoluciós rendszerével szemben általában
elismerik, hogy minél régebbi okmányokkal foglalkoznak, annál tisztább
istenfogalmakra és annál erkölcsösebb tartalmú istentiszteletre akadnak.
A Rig-védák ősi részében előforduló három isten Varuna, Mithra,
Arjaman,[25] még az ősi hit visszhangja, nem három különálló személy
elnevezése, hanem az egy Isten dícsérete három szempontból: mint a föld
pora fölé emelkedő mennyei atyáé, mint a föld teremtményéhez leereszkedő
Istené és mint képmásában, az emberben megjelenő alkotóé.
2. De az emberiség általános sorsa eléri az Indiában letelepedő
indogermán népeket is, amennyiben a monoteizmust, az egy Isten etikai
kultuszát felváltja náluk is _a sok-isten-hívés naturalista kultusza_, a
politeizmus. Az életjelenségeket fantáziával magyarázzák;
megszemélyesítik a természet törvényeit és így egymásután hozzák be az
előbbi tiszta vallásba a mitológiai elemeket. A nap útja nem egyéb, mint
fáradhatatlan vándor járkálása; a szél haragos vadász műve, ki
íjjal-nyíllal űzi maga előtt a felhőket, a vihar ellenséges hatalmak
háborúja… A természet erőin kívül megszemélyesítik a vallás erkölcsi
elemeit is. Érzik a lelkiismeret hatalmát, mely folyton szembeszáll az
önös emberi érdekkel. Parancsoló erejét nem tudják önmagukból
kimagyarázni, ezt is külön istennek tulajdonítják. A politeizmus
valamennyire életetadó marad, míg az erkölcsi elemet el nem homályosítja
a mitológiai elem. De az a folyamat már a Rig-védában megkezdődik; a
mitológia és a ritus túltengenek az erkölcsök rovására. Jónak
minősítenek mindenkit, ki árja és bőségesen mutatja be az áldozatot,
mellyel egyenesen hatalmában tartja az isteneket; rossz pedig a nem-árja
és az, aki fukarkodik az áldozatokkal.
Varunának, a mennyei atyának trónját, _Indra_, a háborúnak, a haragnak
és bosszúállásnak istene foglalja el. Ez már úgy szerepel, mint akinek a
hasa az istene. Állandóan szomjas, verekedést kereső óriás, aki
egyenesen kéjeleg az áldozatokban. Agni, a tűzisten megsüt számára
egyszerre háromszáz bivalyt és Indra valamennyit fölfalja, kiiszik rájuk
három szóma (szeszes ital) tavat és hangos jókedvvel énekli nótáit. «Ide
vágjam-e a földet íziben, vagy amoda? Az égben van az egyik felem, a
földön tántorog a másik. Rettentő nagy vagyok én, a felhőkig érek én.
Haj, így tesz velem a szóma-ital.» E mellett szeszélyes,
kiszámíthatatlan; ma jóbarát, holnap ellenség. Főelve: dehi-me,
dada-mi-te, adj nekem és én is adok neked lovat, marhát, aranyat,
ezüstöt, hosszú életet és összetöröm ellenséged csontját.[26]
Nagy zavar keletkezik; se szeri, se száma, annyi lesz az isten. Az ember
élete tele félelemmel, nem tudja, kinek tegyen eleget, kit kell
engesztelnie. S ebben a nyüzsgő rajban hiányzik az igazi főisten. Így
alakul ki a politeizmusban a _henoteizmus_ (katenotheizmus), mely
Oldenberg szerint nem egyéb udvariassági formulánál, mellyel a
himnusz-éneklő mindenkinek hízeleg, mindenkit legfőbbnek, legnagyobbnak
nevez.[27] Az istenek életében szereplő nyers vonás, durva áldozatok s a
sok külsőség az egész istentiszteletben nem elégítették ki a gondolkodni
szerető és befelé néző embereket, s így egész természetes, hogy a
Ríg-védák újabb részéből már kicsendül a kétely és bármily gondosan
tisztogatják a brahmánok, felhangzik a gúnyvers az istenek, főleg Indra
ellen. «Olyan sokan mondják: Nincsen Indra, ki látta őt?»
Az emberi szellem nem szenvedheti az ilyen zürzavart, nem tűrheti a
felháborító visszaélést a legszentebbel és önkéntelenül keresi a
kivezető utat ebből a zagyvaságból s így jut el a dharmából a
brahmánhoz, a politeizmusból a panteizmushoz, a henoteizmusból a
monizmushoz. Az isteneszmének visszafejlődő sorozata tehát a
Rig-védában: monoteizmus, politeizmus, henoteizmus, panteizmus.
3. Az istentisztelet mellett már a Rig-véda korában _a lélek sorsa_
izgatja legjobban a gondolkozó embereket: miért élünk, mi lesz belőlünk,
hová megyünk ez után az arasznyi lét után. Erre a nagy kérdésre
háromféle válasz lehetséges, 1. jöhetne a teljes megsemmisülés; ez ellen
azonban tiltakozik egész valónk. 2. Várhat reánk örök jutalom a mennyben
vagy örök büntetés a pokolban. De természetes elménk számára az ok és
okozat nincsenek arányban egymással. A tapasztalat azt mutatja, a
legtöbb ember nem oly gonosz, hogy megérett volna az örök tűzre, viszont
nem is oly jó, hogy nyugodt lelkiismerettel Isten színe elé állhasson.
Marad tehát a harmadik eshetőség, megtisztulás a halál után. Ezt éri el
a kereszténység a másvilágon a tisztítótűzzel, a későbbi hindu
vallásbölcselet pedig ezen a földön a lélekvándorlással. A régi védák
még a második álláspontot foglalják el. Azt tanítják, hogy a jók lelkei
az első ember (Jáma) vezetése mellett boldogan élnek az istenek
társaságában, a gonoszok pedig sötét verembe kerülnek. Jáma a
legmagasabb ég örök világosságában, a hajnal ölében kapott királyi
széket. Őhozzá sereglenek a jók, hogy irányításával Indrát, Varunát, sőt
a személytelen brahmánt is meglássák. Ehhez azonban nem elég semmiféle
áldozat, ehhez kevés az önsanyargatás, ide csak az igaz tudás révén
lehet eljutni.[28] A lélekvándorlás gondolata a brahmanákban merül fel
először és csak az upanisadokban alakul ki teljesen.