Teréz annyi évek fáradalmainak romjain látta magát.
Tehát még itt is elérik az ártatlan gyermekszívet, tehát még a
templomban sincs előlük biztosítva senki.
Kétségbeesett keservében oly lépésre határozta el magát, melyre a
legnagyobb nyomor sem vehette egykor rá, elment Boltayhoz, elmondott
neki mindent és kérte, hogy védje, oltalmazza a leányt, mert
asszonyvédelem itt többé nem elég.
Boltay örömmel ajánlkozott a pártfogásra. A durva tenyerű kézműves nagy
képe sötétvörös lett a haragtól, az nap feléje sem ment a gyárnak,
nehogy valakivel összevesszen, csak az iránt tett parancsokat, hogy
Teréz holmiját szállítsák át még azon az éjjel az ő saját lakóházába,
tulajdon szállása egyik szárnyába. Itt férjen azután hozzájok valaki.
Sándor megtudott mindent, nagyon szomorú lett, de azóta kétszeres
figyelemmel viseltetett Fanny iránt. Hisz az is reménytelenül szeretett,
– ő a leányt, a leány egy mást és mind a ketten boldogtalanok.
A családnál mindenki tudta e titkot, de senki sem beszélt felőle. A két
öreg sokat tanácskozott egymással, mely családi gyülésekbe néha Sándort
is meghívták, kinek ez idő óta sok olyan helyen kelle járnia, hol
azelőtt meg nem fordult.
A jó öregek abban fáradoztak, hogy az ismeretlen nagy úr nevét
kitudhassák. Minek volt az nekik? Vissza akarták neki küldeni a Fannyra
költött összeget. Oh az ilyen tartozásokkal adósnak maradni nem szabad!
Le kell fizetni mentül elébb, ugyanazon pénzben, forintot forintért,
három huszast számítva darabjára, nehogy azt mondhassa valaki, hogy mást
kapott, mint a mit adott.
Úgy, de hogy lehetett e nevet kitudni? Fanny maga sem ismeré azt, s ő rá
nem fog mutatni az utczán, ha meg kellene is halnia. Boltay mindenfelé
eljárt a kávéházakba, a kereskedők gyülekezeteibe, fülelt, hallgatózott,
ha nem beszélnek-e valahol egy polgárleányról, ki foglalót vett fel
erényei árában egy gazdag úrtól? Nem beszéltek semmit. Ez ugyan egy
részről megnyugtató volt, hogy még senki sem tud felőle semmit, tehát a
baj még nem olyan nagy. De a név, a név?
Végre Abellino maga segített a kutatókon.
Sándor minden vasárnap meg szokott jelenni a templomban, hová Krammné
járt s egy oszlop mellől vigyázott rá, hogy kivel fog az asszonyság
beszélni.
Harmadik vasárnap maga jött oda Abellino.
A jámbor asszonyság elmondá neki a csodatörténetet, hogy Fanny
nagynénjével egy éjszakán véletlenül eltünt, neki sem szóltak semmit,
hogy hová mennek, a mi elég nem szép tőlük, hanem ő gyanítja, hogy
Boltay uramhoz hurczolkodtak el s Teréz bizonyosan azt titkolja, mert
valami viszony volt közte és Boltay között fiatal korukban, vagy talán
azért ment oda, mert Boltay uram fogadott fiával akarja elvétetni
Fannyt. Ő bizony nem törődik velök többet.
Abellino vérig harapta ajkait bosszúságában: ezek a filiszterek aligha
meg nem szagoltak valamit.
– Miféle mesterember az a Boltay? kérdezé Krammnétól.
– Asztalos, lőn a felelet.
Asztalos?… Egy percz alatt kész volt Abellino fejében a terv.
– No, Isten velünk madame, mondá. Többé nem volt Krammnéra szüksége,
sietett ki a csarnokból.
Sándor utána. Tehát végtére meglelé a templomi kisértőt! Abellino sietve
ment az utczaszegletig, Sándor mindenütt nyomában. Ott amaz várakozó
hintajába hágott, Sándor egy bérkocsiba veté magát s vágtatott utána. A
Mihálykapunál utolérte, itt kiszállt a főúr, hintaja berobogott az
udvarra. Nagy medvebőrös kapus állt a bejárás alatt.
– Ki ezen úr, ki most itt bement? kérdé Sándor a kapustól.
– Kárpáthi Kárpáthy Abellino ő nagysága.
– Köszönöm.
Menten följegyzé azt tárczájába; pedig fölösleges volt azt odajegyezni.
Évek, évtizedek múlva is lelkében maradandott e név, mint a melyet a fák
kérgébe véstek.
Tehát Kárpáthy Abellinonak hívják!
Azt hiszitek, hogy ezek a tizenkét órakor ebédelő emberek nem tudnak
gyűlölni?
Sándor sietett haza felfedezésével.
Ezen a napon az egész háznál oly harapós kinézésű volt minden ember,
hogy a ki látogatóba jött, megijedt tőlük.
Másnap ismét munkanap volt. Mindenki dolgai után látott. Boltay uram
felgyűrközve versenyt dolgozott legényeivel, de hiába vegyült a lárma
közé, minden eszköz egy nevet látszott ismételni fülébe. Ő soha sem
gondolkozott azon, hogy a gyalúk, a fűrészek mondanak-e valamit dolgozás
közben? s most ráhallgatott, hogy az mind Kárpáthy nevét mondja,
különösen volt egy kétember-taszigálta fűrész, melylyel a
fournirozásokat volt szokás metszeni, ez minden vonásnál oly tisztán
ismétlé: Kárpáthy, Kárpáthy! hogy Boltay uram utoljára rákiáltott a
legényekre, «ne húzzátok olyan csunyául azt a fűrészt!» A legények
elcsodálkoztak rajta: a mester tán azt akarja, hogy a fűrész úgy
szóljon, mint a hegedű?
Teréz és Fanny ez alatt egy utczára nyíló ablakban ültek, kézimunkával
foglalkozva, szótlanul, mint egy idő óta szokták.
Egyszerre díszes úri hintó jött be az utczába, s épen Boltay háza előtt
állt meg.
Fanny fiatal leányok szokásaként, kitekintett az ablakon; a hintóban ülő
épen akkor szállt ki. Ijedten, összerezzenve kapta vissza fejét, arcza
elsáppadt, szemei elhidegültek, kezei leestek ölébe.
Mindez nem kerülé ki Teréz figyelmét. Őt látta! Ő van itt! Legelső
gondolatja ez volt. Reszketett. Ha ez ember bejő, ha szemei elé merészel
lépni, nem tudta, mit fog cselekedni akkor? de a düh, a szégyen, a
kétségbeesés járta keresztül lelkét. Egészen elfeledkezett róla, hogy
hiszen férfi is van a háznál, komoly, tréfát nem értő ember, úgy érzé,
mintha az egész támadással neki kellene megküzdenie.
Az érkező léptei végig hangzottak a lépcsőn, kívül valami arrogans hang
tudakozódása hallatszék, s a bejövő már az előterembe lépett. Vajjon be
fog-e a szobába is jönni?
Fanny felugrott székéről s kétségbeesve rohant nagynénjéhez, arczát
annak ölébe rejtve, lábaihoz omolva és zokogott fuldokolva.
– Ne félj, ne félj, rebegé Teréz és minden íze reszketett. Én itt
vagyok.
De már ekkorra nyilt a túlsó ajtó is, melyen Boltay uram jött az
előterembe, az érkezett vendéget elfogadni. Műhelyből hítták elő, honnan
még most is fülébe hangzott a mit a gyalúk és fűrészek pokolbeli
kisérteties hangja egyre szakadatlanul beszél: Kárpáthy, Kárpáthy…
– Aha jó napot! szólt az érkezett úr fidélis leereszkedéssel, a mestert
meglátva. Ön az, Boltay mester? Ah derék mester. Nagy híre van
mindenfelé. A munkáit széltire magasztalják; derék, becsületes ember.
Most is műhelyéből jön, ezt szeretem, a munkás polgárokat én nagyra
becsülöm.
Boltay uram nem volt az az ember, a ki mindenkitől dicsérni engedi
magát, s nagy röviden félbe szakasztá a magasztalást.
– Kihez legyen szerencsém? Mit parancsol uraságod?
– Én Kárpáthy Abellino vagyok, mondta az idegen.
Boltay uramat csak az almáriom tartotta, hogy hanyatt nem esett.
Erre a meglepetésre csakugyan nem számolt.
A magas úr nem méltóztatott észrevenni a kézműves arczkifejezését,
miután úgy gondolom, hogy egy kézműves arczán nem is volna szabad
kifejezésnek lenni, hanem folytatá a mint következik:
– Én önhöz egy egész etablissement megrendelése végett jöttem, azért
jöttem pedig személyesen, mivel hallám, hogy igen szép remek
butormintákat rajzol…
– Nem én rajzolom uram, az első legényem, ki Párisban lakott.
– Azt én nem bánom. Tehát azért jöttem magam, hogy azon mintákból
válaszszak, mert szeretnék valami különösen csinos és a mellett egyszerű
polgári kiállítást, tudja ön, polgári ízlésben. Megmondom, hogy miért.
Mert nősülni fogok s egy fiatal polgárleánykát veszek nőül; ne
csodálkozzék ön rajta, én polgárleányt veszek valóságos, törvényes nőül.
Miért teszem pedig azt? Arra nekem különös okaim vannak. Lássa, én
különcz vagyok. Ez rendkívüli valami, a mi a közrendűek között nem
fordul elő. Nekem az apám is különcz volt és minden tagja családomnak
különcz; én egyszer meg akartam házasodni, mátkám valóságos szatócs
leánya volt, gyönyörűen tudott énekelni a templomban.
Ahán a régi mese!
– Én elvettem volna, folytatá a bőbeszédű dandy olyan éles hangon, hogy
minden szobán keresztül hangzott; de meghalt szegény. És én akkor
megfogadtam, hogy addig nem nősülök, a míg nem lelek egy másik
polgárleányt, ki ép oly erényes, oly szép legyen, mint ő volt és oly
szépen énekelje a «Stabat mater»-t. És már nyolcz év óta járok a
világban és nem találtam a kit kerestem sehol, mert vagy énekelt valaki
szépen, de nem volt szép, vagy szép volt, de nem volt erényes, vagy volt
erényes, de nem énekelt, egy szóval nem lehetett enyim. És most uram,
ebben a kicsiny városban találtam a kit régen keresek, egy leánykát, ki
szép, erényes és énekel és én azt el fogom venni, már most adjon
tanácsot, hogy milyen butorzatot vegyek neki menyasszony-ajándokul?
Mind e szavakat jól hallhatták a mellékszobában. Teréz öntudatlanul
takarta el Fanny fejét, mely ölébe volt rejtve, mintha attól féltené,
hogy ez együgyű mese hitelre talál előtte s elkábítja fiatal lelkét.
Hisz a fiatal leányok olyan könnyenhivők; még a virágtól is megkérdezik:
szeret-e, nem szeret-e? hát még ha valaki szemökbe mondja.
Boltay uram e beszéd alatt lassankint összeszedte magát s minden válasz
nélkül írószekrényéhez lépett, ott keresgélt valamit és azután irt nagy
sebesen.
Bizonyosan a mintákat keresi s számvetést ir, gondolá magában Abellino s
az alatt szétnézegetett: vajjon sok szobája lehet-e ennek a
filiszternek? s melyikben tartja fogva a szép kis czukorfalatot?
Hallotta-e a leány, a mit ő beszélt?
A mester ez alatt készen volt az irással és keresgéléssel, odainté
Kárpáthyt az asztalhoz s egy csomó százas bankjegy közől leszámlált
eléje hat darabot, mellé még négy forintot ezüst huszasban és harmincz
krajczárt kongó vörös pénzben.
– Tessék ide vigyázni: ez egy, két, három, négy, öt, hatszáz forint és
négy forint meg harmincz krajczár, szólt ujjaival megböködve mindenik
összeget.
Mi a patvart akar ez a filiszter a maga piszkos garasaival?
– Igy ni. Már most tessék leülni s aláirni ezt a nyugtatványt.
Azzal egy kész nyugtatót adott a chevalier kezébe, hatszáz forintról és
ennek kiszámított négy forint harmincz krajczár kamatjáról, mint a mely
összeget alulirott Mayer Fanny kisasszonynak kölcsön adván, ez alulirt
napon hiányosság nélkül visszakapta.
Abellino végtelenül meg volt lepetve. Arra nem volt készen, hogy ezek az
ostoba filiszterek azokkal a vastag húsos pofákkal így keresztül
lássanak minden tervén. Legjobb ily alkalommal minden esetre a
megsértettet játszani.
Némán, grandseigneuri félvállal végig nézte az asztalosmestert, s
lovagkorbácsával egyet ketytyentett, mintegy annak kifejezéséül, hogy
ily haszontalan emberre nem érdemes vesztegetni a szót s azzal
megfordult, hogy menjen kifelé.
Ez idő alatt mély csendesség volt a teremben, a mellékszobában levő
hölgyek szívdobogva, remegve figyeltek e csendre, melyben annyi indulat
zivatarja volt rejtve.
Boltay, látva, hogy a dandy távozni készül, mély, erőszakosan lenyomott
hangon még egyszer megszólítá.
– Vigye el ön uram a pénzét és irja alá a nyugtát, mert bizonyomra, meg
fogja bánni, ha ezt nem teszi.
Karpáthy megvetően elfordult, s becsapva maga után az ajtót, eltávozott.
Csak midőn hintajában ült, akkor jutott neki eszébe, hogy miért nem
ütötte ő pofon azt az embert? Ezuttal azonban nagy köszönettel tartozik
feledékenységének.
De ki is várhatta volna ettől a kérges tenyerű asztalosmestertől azt a
ritka önmérsékletet, hogy dühös, sangvinicus természete ellenére,
legkisebb kifakadás nélkül, ily egyszerű módon adja tudtára a meglepett
udvarlónak ellenséges indulatát?
Abellino nem merte e jelentést elmondani társai előtt, annyira érzé,
hogy bárminő versio szerint is, a kézműves magaviselete diadalmasnak fog
látszani.
Pedig még nem itt volt vége a visszautasításnak.
Boltay mester vissza sem tevé többé fiókjába az asztalon hagyott pénzt,
hanem összesepré, elvitte a «Pressburger Zeitung» érdemes
szerkesztőjéhez s másnap a fentisztelt lap hasábjain következő
hirdetmény volt olvasható:
«Egy helybeli családapa hatszáznégy forint és harmincz krajczárt adott
által a polgári kóroda számára, mely összeget nagyságos Kárpáthy Béla úr
kegyeskedett az átadó fogadott leányának ajándékozni, mit azonban ez
czélszerűnek talált kegyesebb czélokra fordítani.»
Ilyen affront azután ritkítja párját a társadalmi élet történetében.
A dologból nagy zaj lett, a kitett nevet minden magasabb körben jól
ismerék, itt nevették, ott szörnyűködtek a furcsa hirdetmény felett, egy
pár elméncz úr az ellenpárton a zöld asztal előtt gratulálni kezde
Abellinonak a szenvedő emberiség nevében, az ifju óriások tüzelték,
lovalták, hogy ezt a bosszantást megtorlatlan hagyni nem lehet. Abellino
egész nap járt alá s fel a városban, keresve, hogy kit hívjon ki
párbajra? de senkit sem talált e czélra alkalmasnak, végre abban
állapodék meg az elegansoknak Mayeréknél tartott conferentiáján, hogy
magát a családapát kell párbajra kihívni.
Kit? Boltay uramat? Az asztalosmestert? Ez lesz csak a furcsa.
Hátha nem megy ki? Akkor addig insultáltatni úton, útfélen, míg
Pozsonyból megszökik.
Mi czél lesz ezáltal elérve?
Az, hogy megijed a filiszter. Megtér, megjuhászodik, megszelidül. És
azután nincsen kedvesebb ember egy megszelidült, megtért ellenségnél,
mert az mindig azon iparkodik, hogy elébbi tetteit jóvá tegye. És akkor,
– akkor prédára jutott a tündér kisasszony, kinek őriző sárkánya
meghódíttatott.
Az élettapasztalás jogot ad hasonló összevetésekre. Számtalan eset van,
hogy rakonczátlankodó ember, ki nem szünt meg ellenfelét sértegetni, ha
az egyszer keményen ráijesztett, nemcsak felhagyott a bántalmakkal, sőt
ennek legengedelmesebb jó barátja támadt belőle.
Azon egy tekintet, hogy vajjon convenant helyzet-e egy főrendű úrnak egy
kézművessel párbajt víni, ki még tán nem is nemes ember, de ha nemes
ember is, azáltal, hogy kézi munkára adta magát, azáltal, hogy szorgalma
után él, minden megillető nemesi respectusról lemondott; ez, mondom,
kérdésbe sem jöhetett, mert hiszen a jámbor filisztereket ismerjük már,
mikor úrnapi díszmenetek alkalmával saját puskáikat el kell sütni, hogy
megijednek tőle! Ez nem fog párbajt elfogadni, hanem inkább
magyarázatokat ad, azaz, hogy bocsánatot kér és megiszszuk az áldomást,
melynél a szép kis bujdosó lesz a «Hébe», ki a poharakba bort s a
szívekbe szerelmet töltöget.
Ez a legtermészetesebb perfolyama a hasonló eljárásoknak.
Délután tehát elküldé segédeit Abellino az asztaloshoz.
Az egyik volt Livius; párbaji tekintély, kinek itélete canon volt a jobb
társaságok ifjai előtt minden point d’honneurt illető ügyekben s ki Hugo
Victorral együtt fáradozott a «code du duel» kidolgozásában.
Másik volt Konrád (magyar főúr), roppant athletai alkat, kit e miatt
minden kihívó fél nagyon szerencsésen alkalmazott hasonló eljárásoknál,
a hol attól lehetett tartani, hogy a kihívott durva visszautasításokra
vetemedhetik. A bramarbasi termet imposant arczczal volt ellátva és
hangja képes lett volna a medvéket is visszakergetni oduikba.
E két érdemes lovag tehát, pro superabundanti, megirva a kihívó levelet,
ha netalán a filiszter eltagadná magát, vagy elbujt volna előlük,
felkeresé Boltay uram lakát s benyitott annak dolgozó-szobájába.
A mester nem volt honn. Korán reggel szekérre ült Terézzel és Fannyval s
úti készületeiből lehete gyanítani, hogy hosszabb időre távozik.
A szobában magánosan ült Sándor s mintákat rajzolt táblára feszített
papiron.
A két gentleman bon jourt kívánt, mit az ifju hasonlóul viszonozva,
eléjök járult, kérdezve, hogy mit parancsolnak.
– Hm, fiatal ember? Kezdé dörgő hangon Konrád. Ez Boltay mester háza?
– Ez, viszonza Sándor, magában gondolva, hogy azért nem szükség olyan
nagyon morogni.
Konrád erősen fujtatva tekinte körül a szobában, mint a mesebeli
sárkány, a ki emberbűzt érez s lenyomott gégével dörmögé:
– Elé kell híni a mestert.
– Nincs ide haza.
Konrád szemeivel inte Liviusnak, oda dörmögve:
– Nem mondtam?
Azután letevé egyik öklét az asztalra, másikat háta mögé dugta s
meghajtva derekát, szemébe néze az ifjunak marczona tekintettel.
– Hát hol van a mester?
– E bizalmával nem tisztelt meg, felelt Sándor, ki oly hidegvérrel birt,
hogy még a kifejezésekben is birt válogatni.
– Jól van, monda Konrád, előhúzva belső zsebéből a pecsételt levelet.
Kinek híják önt, fiatal ember?
Sándor csodálkozva és boszankodva kezde a kérdezőre nézni.
– No, no, ne ijedjen meg, biztatá Konrád, nem akarom önt bántani, csak
van önnek valami neve?
– Igen. Barna Sándor.
Konrád feljegyzé azt tárczájába, s azzal ünnepélyesen fogá a levél
szélét.
– Tehát hallja ön, édesem, Barna Sándor úr… (az «úr» szót erősen
megnyomva, hogy a ficzkó észrevehesse, mennyire meg van ő ezáltal
tisztelve) ezen levél az ön mesterének szól…
– Bátran átadhatja uraságod. Engem Boltay úr megbízott, távollétében
minden előforduló ügyeit saját nevében elintézhetni.
– No tehát fogja ön ezen levelet, szólt menydörgő hangon Konrád, s még
sok imposant dolgot elmondott volna, mikből azonban teljesen kizavarta
Sándornak azon indiscret cselekedete, miszerint a mestere nevére
czímzett levelet feltöré s az ablakhoz lépett vele, hogy azt
elolvashassa.
– Mit cselekszik ön? kiálta rá egyszerre mind a két tanú.
– Én meg vagyok bízva Boltay úr által, hogy távollétében minden hozzá
érkező levelet elolvashassak s idegen követeléseket, tartozásokat
kifizessek.
– De ez nem olyan követelés, a milyet ön gondol! Ez magánügy, személyes
ügy, a mit ön nem ért.
Sándor ez alatt keresztül futotta a levelet, s azzal a két tanú elé
lépett.
– Szolgálatjokra állok, uraim.
– Micsoda? Mit ért ön ez alatt?
– Engem Boltay úr minden ellene intézett követelés kielégítésére
megbízott.
– Nos? Hát aztán?
– Tehát, szólt Sándor, a kitárt levelet lesimítva kezével, én e
számadást kész vagyok bárhol és bármikor kielégíteni.
Konrád Liviusra nézett.
– Ez a ficzkó velünk tréfálni látszik.
– Nem tréfálok uraim, én tegnap óta czímtársa vagyok Boltay úrnak, s
akármely követelés éri firmánkat, egymás helyett tartozunk fizetni, ezt
kívánja a kölcsönös hitel.
Konrád kételkedni kezdett a legény józan eszében, vagy olvasási
tehetségében. Rárivallt:
– Olvasta ön, mi van azon levélben?
– Igen. Ez kihívás párbajra.
– No, és mi jogon akar ön egy más valaki ellen intézett kihívást
elfogadni?
– Mert az nekem czímtársam, mert az fogadott apám és nincsen jelen, s
minden jó és balszerencse, bukás vagy botrány, a mi őt éri, ér engemet
is. Ha maga jelen volna, felelne magáért; úgy, de eltávozott, s nekem
okaim vannak meg nem mondani sem azt, hogy hová, sem azt, hogy mennyi
időre? és így uraságtoknak nincs mit tenni egyéb, mint vagy visszavonni
a kihívást, vagy tőlem fogadni el annak kielégítését.
Konrád félrevoná Liviust, megtudandó tőle, ha szokásos dolog-e ez
párbaji rendszabályok szerint? Livius emlékezett hasonló esetekre, de
csak nemes emberek között.
– Hallja ön, Barna Sándor, szólt Konrád, a mit ön ajánl, csak nemes
emberek közt szokásos.
– Hisz uram, nem én vagyok a kihívó, hanem önök.
Erre nem lehetett mit felelni.
Konrád összefoná nagy mellén rettentő karjait s az ifju elé állva,
csaknem a szájába kiáltott.
– Tud ön víni?
– Voltam Waterloo alatt és kaptam érdemrendet.
Konrád megcsóválta a fejét.
– Ez dühös bolond.
Pedig Sándor igen is nyugodtan viselte magát.
– Tehát csakugyan meg akar ön verekedni mestere helyett? ön nekem valami
hetvenkedő, kötekedő, vakmerő czimborának látszik, gondolja meg ön, hogy
a párbaj nem háború, a hol messziről lövöldöznek az emberre, s le lehet
a golyó elől hasalni, félrebukni, meg azután két-három gléda áll
előttünk s minket hátul semmi baj sem ér, hanem meg kell állani szem
szembe, pisztoly pisztoly ellen, fedetlen mellel egy arasznyira a kard
hegye előtt és az ember senkit sem hívhat segítségül, egyedül magára van
hagyva. – Hán?
Sándor meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék.
– Mindegy az nekem, uraim, én tudok pisztolylyal, karddal, még
vöröshagymával is víni.
Konrád visszahökkent.
– Diable! Ez az ember valamire czéloz. S kezdett valóban emlékezni rá,
hogy a Mainvielle-Catalani szinházi csatában valaki irgalmatlanul
meghajigálta vereshagymával.
Livius hivatalos hidegséggel vevé fel a szót:
– Kik lesznek önnek tanúi? Nevezzen meg két ismerőjét.
– Ismerőim mind békés, munkás emberek, kiket nem akarok ily veszélyes
ügybe keverni. – Megtörténhetik, hogy én a kihívót lelövöm, s azon
esetre nem akarok még két ártatlan embert földönfutóvá tenni, hanem
legyenek önök szivesek saját becses körükből számomra két tanút
kinevezni, én elfogadom, bárkik legyenek. Nagysádtok könnyebben
keresztül vágják magukat hasonló kényességeken.
– Az időről és helyről majd tudósítják önt. Monda Livius s azzal vevék
kalapjaikat és eltávoztak.
– No, ennek a fiunak nemes emberhez illő szíve van, monda Livius
Konrádhoz, eltávozásuk közben.
– Majd meglássuk, eltart-e neki holnap reggelig.
Még ez nap este egy czifra, ezüstzsinóros hajdú keresé fel Boltay mester
műhelyét és Barna Sándor úr után tudakozódott.
Egy levél volt kezében.
– Tisztelettel kérem, szólt a hajdú udvarias hangon, melyből kitetszett,
hogy jó magaviselethez van szoktatva, ön dolgozott Gaudcheux úr
atelierjében Párisban?
– Igen, ott dolgoztam.
– Kegyed találkozott ez előtt három esztendővel az ermenonvillei erdőben
három magyar úrral.
– Igen, én találkoztam, felelt Sándor csodálkozva, hogy kinek jut eszébe
életéből ily apró részletekre emlékezni.
– Úgy kegyed lesz az, kinek ez a levél szól, mondá a hajdú, átadva a
levelet. Tessék elolvasni, én megvárom a választ.
Sándor felszakítva a levelet s mint szokás, legelébb is a névaláirásra
tekintett, a meglepetés felkiáltása hangzott el ajkairól.
Két nevet olvasott egymás alá irva, két oly nevet, melyek a legnagyobb
tiszteletben állottak mindenki előtt, ki magát jó hazafinak, s
felvilágosult, becsületes embernek tartá: – Rudolf és – Miklós.
Mit irhatnak ők ez árva fiunak? ők, a nagyok, a nemzet ünnepeltjei, a
nap hősei, egy szegény, ismeretlen munkásnak, kiről senki sem tud
semmit.
E levél így szólt:
«Ön derék férfi; ön igen helyesen cselekvék. Önnek helyzetében
bármelyikünk hasonlót tett volna. Ha segédségünket elfogadja ön, hajdani
ismeretségünknél fogva, készek vagyunk önnek e lovagi szolgálatot
felajánlani.»
Sándor nyugodtan hajtá össze a levelet.
– Nagyrabecsülöm ez ajánlatát ő méltóságaiknak, monda a hajdúhoz
fordulva, és mindenekfelett elfogadom.
A küldött illedelmesen meghajtá magát és eltávozott.
Fél óra mulva eljött Rudolf és Miklós.
Ah, ha e perczben Fanny otthon lett volna, de távol volt ő, ki tudja
hol, ki tudja merre? s az imádó és az imádott egymással szemben ültek, a
nélkül, hogy sejtelmük volna róla, hogy egyik azért szeret
reménytelenül, mert a másik reménytelenül szerettetik.
Rudolf elmondá, hogy irásbeli felhatalmazásra van szükségük Sándortól,
nehogy Konrád és Livius oly embereket adjanak neki segédül, kiket nem
óhajt.
– Tehát mások is vannak, kik segédül ajánlkoznának.
– Oh elegen. Az ifju óriások közt valóságos csődület van a felett, hogy
ki lehessen jelen, mint ők mondják, a tragicomœdián?
– Nem lesz tragicomœdia, mondhatom.
– Leginkább ez volt, mi bennünket arra indított, hogy önnek e
találkozásnál szolgálatunkat felajánljuk. Mi épen nem találunk semmi
gyönyörűséget abban, hogy embereket összeveszítsünk, s párbajokat
siettessünk, a mi körünkben, fájdalom, a legjobb mulatságok közé
tartozik; azonban ezuttal lovagias kötelességet látunk abban, hogy önnek
segélyünket felajánlva, ezáltal útját álljuk azon idétlen tréfának,
miket egy eléggé komoly ügyben könnyebbvérű barátaink örömest
szeretnének előidézni.
Mikből állottak e szándékolt tréfák, azt határozottan nem fejthetjük
meg. Voltak, kik azt indítványozták, hogy valami jeles comœdiát kell
ezzel a ficzkóval játszani, ki vakmerészkedik egy nemes ember elvetett
keztyűjét felvenni. Keresztül kell őt vinni a halál minden félelmein s
mikor ijedtében már félig meg van halva, akkor pisztolyba tömött pelyhet
kell a szeme közé lőni, s több efféle. Hasonló indítványok ugyan csupán
a fiatal óriások legkönnyelműbbjeitől származhattak, de az általános
hangulat mégis adott aggodalomra okot, miszerint a kihívók részéről e
párbaj inkább mulatságnak, mint komoly dolognak tekintetik. A szegény
mesterlegényt bizony senki sem szándékozott agyonlőni, s az sem igen
volt valószinű, hogy az ő munkában elfásult kezei harmincz-negyven
lépésről, közönséges, új, ki nem próbált pisztolylyal valakit
eltaláljanak, hanem egy kissé meg akarták őt szeppenteni, hogy máskor
elmaradjon a kedve a fiunak hasonló, nem neki való mulatságoktól.
E zavartól akarták lovagiasabb érzelmű ifjaink az emberséges kézművest
megmenteni. Fájt volna nekik a gondolat, hogy e nemes érzelmű fiu
társaik gyöngédtelen gúnyjának áldozatul essék; inkább akarták, hogy
menjen az egész komolyan, annak rende szerint.
Sándor megköszöné szivességeiket és nagyon jól esett neki, hogy azok egy
szót sem vesztegettek arra, hogy őt bátorítsák.
Másnap korán reggel egy bérkocsin megjelentek az ifjak. Sándor készen
várta már őket, csupán nehány levelet pecsételt még le, miket az éjjel
irt: egyiket gazdájához, elmondva, hogy a ház ügyeit minő rendben
hagyta? másikat Fannyhoz, kérve, hogy csekély birtokát, mit szorgalma
által szerze, legyen szives tőle véghagyományul elfogadni.
E leveleket egy harmadik borítékba zárva, átadta a házfelügyelőnek azon
kérelemmel, hogy ha tizenkét óráig vissza nem fog térni, bontsa fel a
borítékot s a belül irt helyre küldje el a benne foglaltakat.
Azzal felült a hintóba, hol Rudolf és Miklós vártak reá, távolabb egy
másik bérkocsin kisérte őket a seborvos.
Ifjaink csodálkozva vevék észre, hogy a fiatal kézműves arczán legkisebb
aggály, szorongás nyomai sem látszanak, oly hidegen, oly nyugalommal
viseli magát, mint a ki már beleszokott az ily helyzetekbe. Szokott
elfogulatlan hangján beszélt velök a legközönyösebb tárgyakról, s midőn
a napirenden levő országos és közemberiséget érdeklő tárgyakra hajlott
át a beszéd, oly lelkesüléssel szólt hozzá, mint a ki száz év haladó
boldogságát látja maga előtt – és abból egy napot sem igér magának.
Még nagyon kora volt az idő, midőn a hidon keresztül a ligetbe
hajtattak; ott egy frissítő-árus sátora állott. Ifjaink megállíták a
kocsit s felszólíták Sándort, hogy nem kívánna-e elébb reggelizni?
– Köszönöm, felel ez. Megtalálna rajtam érzeni, s még valaki azt
mondhatná, hogy szíverősitőre volt szükségem. Majd azután… Vagy azután
sem! veté utána könnyű kedélylyel.
Innen gyalog mentek az erdőn keresztül a kitűzött helyig, hová alig
néhány percznyi várakozás után, ellenfeleik is megérkezének.
Komor, felhős reggel volt s hasonló komor egykedvűség ült a mi ifjaink
arczán.
Az ellenfél nevetve, hányaveti délczegséggel jött karonfogva az
ezüstnyárfa-bokrokon keresztül; Abellino, a termetes Konrád, Livius, egy
seborvos és egy szolga. – Az utóbbi hozta magával nagy, saját alakú
tokokban a pisztolyokat és a sebészi műszereket.
A négy tanú a középre ment s halk beszéddel némi közös pontok felett
látszott egyezkedni, mint a kiindulási és a lőtávolság, és az első lövés
felett. Ez tetszésre bízatott. A kiindulási távolság negyvenöt lépés,
huszonöt a korlát.
Ez értekezés alatt Abellino elővevé jó vontcsövű peczkes (Schneller)
pisztolyait, s productiókat tartott a társaság előtt. Inasának
parancsolá, hogy hajítson fel előtte hársfaleveleket a levegőbe s ő
azokat háromszor egymásután egyes golyóval lelőtte.
Ez csak az ellenfél remegtetéseért történt.
Miklós észrevevé a czélt s megnyugtató biztossággal súgá a kézműves
fülébe:
– Nem azokkal a pisztolyokkal fognak önök lőni, hanem a mieinkkel,
melyek egészen újak, s nem olyan könnyű velök bravourlövéseket tenni.
Sándor keserűen mosolygott.
– Nekem mindegy. Előttem nem becsesebb az élet annál az ellőtt
falevélnél.
Miklós mélyen tekinte az ifju szemeibe. Sejteni kezdé, hogy ennek több
oka is van a párbajt elfogadni, a közös firma becsületénél.
Mindamellett kötelességökhez híven megkisérték a tanúk elébb a felek
kibékítését. Abellino e két feltétel alatt igéré a kihívást visszavonni:
1. ha a kihívott fél a védett firma nevében kinyilatkoztatja, miszerint
őt megsérteni soha sem volt szándéka; 2. ha Boltay mester ugyanazon
téren, melyen a sértő nyilatkozatot tevé, be fogja igtatni, miszerint
Kárpáthy a kérdéses összeget a legnemesebb, tisztán műbaráti czélokból
adta gyámleányának.
Sándor tanúi elmondák előtte a feltételeket.
Mindjárt az elsőt visszautasítá.
Nem akarta őt megsérteni? Akarta, világosan, öntudatosan akarta, a
sértést egyenesen magáévá teszi és azt vissza nem vonja.
Ah, ennek több oka van puszta hetvenkedésnél a viadalra. Itt nincs más
mód, mint lőni.
Abellino segédjeit fellázasztotta ellenfelök makacssága. Most már csak
azért is meg kell őt kínozni.
Konrád nagy stentorral fordult a velök hozott sebészhez:
– Itt vannak önnek műszerei? Tárja ki, tartsa készen. Érvágóra, úgy
hiszem, kevés szükség fog lenni. Mit, hát a csontfűrészt miért nem hozta
ön el? Ön gondatlan ember, barátom. Párbajban megesik, hogy az embert
nem lövik sonica főbe, nem találnak a szívébe, hanem vagy lábát, vagy
karját éri a golyó; s akkor, ha csontot sértett s míg a városba viszik,
és rögtön nem amputálják, könnyen rák eshetik bele. Még csak az kellene,
hogy a golyókivevőt is otthon felejtette légyen, a mire minden
bizonynyal szükség fog lenni.
– Helyre! helyre, uraim! kiálta Rudolf, véget vetendő a gyöngédtelen
kínzásnak.
Abellino ekkor lövé el a negyedik hárslevelet huszonöt lépésről.
– Azokat a pisztolyokat félre kell tenni, mert már ismeretesek, szólt
Rudolf. A mieink egészen újak.
– Elfogadjuk; felelt Konrád; biztos kézben ez is szilárdul hord; csupán
arra kell vigyáznod, folytatá Abellinohoz fordulva, hogy midőn czélozni
kezdesz, ne felülről bocsásd lefelé karodat, hanem alulról fölfelé
emeld, így ha a mellére czélzasz, s a pisztoly lefelé rúg, a hasába
fogsz találni, ha pedig felfelé rúg, akkor épen a koponyájába.
Ez alatt megtöltötték a pisztolyokat, a golyók mindenki szeme láttára
bocsáttattak a csövekbe, s a kihívott választott belőlök.
Azzal kiállíták őket a kiindulási pontokra; a sorompók fehér kendőkkel
voltak jelezve.
A tanúk oldalt vonultak, egy csoportban az egyik félé, másikban a
másiké, Konrád egy vastag jegenye mellé húzódott, mely meglehetősen
elfedé széles termetét.
Három taps jelt adott a vívóknak az indulásra.
Sándor néhány perczig állva maradt helyén, a pisztolyt leeresztett
kezében tartva. Arczán hideg nyugalom ült, bánatnak is nevezhetnők, ha
ez egy neme nem volna a gyávaságnak. Abellino lassan féloldalt állva
tett apró lépéseket előre, több izben szeméhez vonva a kiszegzett
pisztolyt, mintha rögtön lőni akarna. Ez a lehető legnagyobb kínzása az
ellenfélnek, mely a kissé remegős szívűt rendesen arra kényszeríti, hogy
a nagyobb távolságból elébb lőjjön, s akkor, ha nem talált, egészen
ellenfelének adta át magát.
Ehhez látni azt a bosszantó mosolyt, azt a kötekedő, ingerlő
hunyorítást, melylyel Abellino ellenfelét zavarba hozni törekedett! Hisz
ő a repülő falevelet is lelövi! Szegény fiu! sóhajta halkan Rudolf, míg
társa már rá akart kiáltani Kárpáthira, hogy lovagias párbajban semmi
ingerkedés nincs megengedve.
Azonban akkor egyszerre megindult helyéből Sándor s szilárd, meg nem
szakasztott léptekkel egész az őt illető sorompóig lépett, ott megállt,
felemelé a pisztolyt és czélzott. Arczán valami szokatlan hőség terült
el e pillanatban, szemeiben rendkívüli tűz szikrázott, keze nem
reszketett.
Ez szokatlan merészség. Az első lövés előtt nem igen szokott senki a
saját sorompójáig lépni, mert akkor rossz siker esetére ellenfelének
nagy előnyt adott; e merészség azt okozá, hogy Abellino megállt hat
lépésnyire saját sorompójától, s hüvelyk ujját elmozdítá a pisztoly
sárkányáról, melyet eddig tartott.
A mi a következő pillanatban történt, azt nem tudja megmagyarázni senki.
Egy lövés eldördült, s rá egy félmásod percz mulva a másik. Az elősiető
tanúk Sándort a maga helyén látták állni egyenesen. Abellino háttal volt
felé fordulva s kezét balfülére tapasztá. A sebészek oda futottak az
utóbbihoz.
– Meg van ön sebesülve?
– Semmi, semmi, inte az, egyik kezét folyvást fülén tartva. Az ördöngös
golyó épen fülem mellett repült el, aligha meg nem siketültem. Egy szót
sem hallok abból, a mit magam beszélek. Ördöngös golyó. Inkább az
oldalbordáim közé ment volna.
– Óhajtanám, hogy odament volna! Ordítá az előrohanó Konrád; ön egy
veszett bolond, ön engemet lőtt meg ellenfele helyett. No nézzék uraim,
a mely fa mellett álltam, oda fúródott a golyó, hát discretio ez,
tulajdon segédeinkre lövöldözni, ha az a fa ott nincs, maustodt vagyok,
maustodt! – Maustodt! Majd jövök én többször párbajsegédnek, csak egy
ekkora gyereket kell értem küldeni, mint a kis ujjam; mindjárt eljövök.
Ez úgy történhetett, hogy a mely perczben Sándor golyója azzal a
leirhatlan erőszakú fütytyentéssel Kárpáthy füle mellett elsüvöltött, ez
az egész agyrendszerét megrázó légütésre önkénytelen felkapta kezét, s
az e perczben elsült pisztoly golyója egészen oldalt vette az irányt, s
Kárpáthy maga háttal fordulva találtatott a lövés után.
Ő nem hallá többé Konrád szemrehányásait, füléből lassú cseppekkel kezde
szivárogni a vér. Bár nem mutatta, de arcza halaványságán meglátszott,
hogy iszonyú kínokat kell neki érezni agyában. Az orvosok azt suttogák,
hogy fülhártyája megrepedt, s egész életén át nagyot fog hallani.
Nagyot hallani! a legprózaibb minden emberi gyöngék között, melyet
szánni ritkán, többször gúnyolni szoktak. Inkább az oldalbordák közé
ment volna az a golyó.
Kárpáthyt kocsijához kelle vezetni. Ha fájdalmai engedék, szitkozódott.
Inkább egy sebet kapott volna a tüdejébe!
Rudolf és Miklós akkor a két ellentanúhoz léptek, megkérdezve, hogy meg
vannak-e elégedve a nyújtott elégtétellel?
Livius elismeré, hogy minden a maga rendében ment véghez s a törvényes
öt percz már lefolyt. Konrád pedig azt állítá, hogy ő annyira meg van
elégedve ezzel a párbajjal, hogy zsivány legyen a neve, ha még valaha
egyben is részt fog venni!
– Úgy legyenek szivesek uraim, saldirozni ezt a követelést; szólt Sándor
a tanúkhoz lépve s eléjök mutatva azon kihívó-levelet, melyet azok
mesteréhez intéztek. Tessék ideirni, hogy «saldirt». – Becsülettel ki
van fizetve.
A tanúk jót nevettek az ötleten s a legelső patzenhäusliban tollat és
tintát kerítve, annak rendi szerint aláirták a kihívó-levélre a
«saldirt»-ot.
Saját tanúi pedig előttemezték.
Az ekként hitelesített okiratot zsebébe dugva, köszönetet monda az ifju
saját tanúinak szivességeikért, s gyalog visszatért a városba.